Hároméves voltam, amikor édesanyám először elvitt a Fővárosi Nagycirkuszba. Sok év távlatából is feldereng a piros kakasnyalóka édes íze, a pattogatott kukorica illata, az állatok szaga, a jámbor póniló szőrének tapintása. Bár hatalmasnak tűnt számomra a cirkusz nézőtere, mégsem éreztem elveszettnek magam. Nemcsak azért, mert édesanyám ölében ültem, hanem mert a tér vibrált a közönség izgalmától, már az előadás előtt mindenki nagyszerű hangulatban volt.
A következő emlékem a szomorúság, hogy miért kell hazamennünk, szeretnék még vicces bohócokat, hajlékony akrobatákat és mókás állatokat látni. Édesanyám megnyugtatott, hogy jönni fogunk még. Rendszeres cirkuszlátogatók lettünk, minden új előadást megnéztünk, volt, amit több alkalommal is. Abban a két órában magunk mögött hagytunk minden gondot, nehézséget és bánatot, csak mi voltunk és a varázslatos cirkuszi világ. Akkor még nem értettem, csak éreztem, hogy ez mindkettőnk számára egy menedék volt.
Szinte családi ünnep volt nálunk a Monte-carlói Nemzetközi Cirkuszfesztivál. Átmentünk a nagyszüleimhez, akik amint megvették a műsorújságot, vastagon bekarikázták az aktuális adás időpontját. Mindannyian ámulva néztük a cirkuszi világ legjobbjainak lélegzetelállító produkcióit, egy emberként drukkoltunk nekik, és fogadásokat kötöttünk egymással, hogy vajon kik lesznek a díjazottak között. Ilyenkor anyukám és nagymamám sokszor felidézték, hogy milyen cirkuszi számokat láttak együtt, lelkesen meséltek Eötvös Gábor Van másik! című produkciójáról, Rodolfóról, a legendás bűvészről, a nagy tudású orosz állatidomárok kiskutyás, macskás és medvés számairól.
Amikor pár évre Budapestről Kőszegre költöztünk, ott sem kellett nélkülöznünk a cirkusz világát, ugyanis évente két alkalommal ellátogatott a városba egy-egy vándorcirkuszi társulat. Az egész város és a környékbeli kisebb települések is felbolydultak, mindenki látni akarta a produkciókat. Rengeteg új barátot szereztem ilyenkor, mert mint minden gyerek, amikor csak tehettem, a cirkusz körül lézengtem. Kicsik és nagyok számára is igazi, közösséget összekovácsoló helyként működött a cirkusz.
Idén nyáron utoljára mentünk együtt a Fővárosi Nagycirkuszba. Anyu akkor már parókát hordott, hosszú tincseit le kellett vágni a kemoterápiás kezelés miatt. Nevetve viccelődött, hogy mekkora attrakció lenne, ha az előadás alatt lekapná a fejéről egy majom a parókát és elfutna vele. Örülök, hogy teljesíthettem az egyik utolsó kívánságát, és még egyszer együtt átélhettük a cirkuszi varázslatot.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. január 6-i számában.)
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?