2021. november 24., 07:44
Nyelvi kalandozások (29.)
A borsodi kisváros falumúzeumát szeretnénk megtekinteni. Ugyan tizenkettő egy tucat, meg hideg is van, fűtetlenek a házak, de az ember úgy van vele, már kötelességből is megnézzük a múzeumokat. A kapu zárva. Felhívjuk a gondnokot. Elő is kerül a kis fűtött őrszobából. Így köszön: Belépőjegy!
Fizetés után sorra nyitogatja a házakat. Azt mondja, be kell zárni, mert a kisebbség széthordana mindent. Volt itt egy kilátó, de már az sincs meg. Az első ház jól fölszerelt, magas mennyezetű, teszek egy megjegyzést a kísérőimnek: polgári ház. A gondnok rávágja: Nem polgári, hanem kisnemesi! Elhallgatok, végül is tényleg nem vagyok szakembere a helyi társadalmi viszonyoknak. A hátsó szobában egy kis könyvtárkiállítás. Tetszenek a régi könyvtári feliratok, figyelmeztetések: Hívjad barátaidat is a könyvtárba! Vigyázz a könyvre, ne rongáld! Egy tábla mutatja a könyvtárhasználat rendjét, egy másik a katalógusrendszer logikáját. Lefényképezem, és ismét teszek egy barátságos megjegyzést: Nagyon teszik ez a könyvtár. A gondnok ismét kiigazít: Ez nem könyvtár, ez kiállítás!
Látom, hogy itt nekem már nem terem babér, ettől kezdve inkább hallgatok, némán szemlélem a hideg, dohos szobákban a foszladozó, tönkremenő tárgyakat, az egykori kiállítás lassú romlását. A gondnok fölbátorodik. A következő házban így mutat be egy makettet: Aki ezt készítette, soha nem látott folyót! A folyó nem ilyen! A harmadik házban ezt mondja a járókára: Ez itt a „kati”, ebbe tették a gyereket. Én nem akarok nemet mondani, nem akarok vele vitatkozni, éppen most kutattam ki, soha, sehol nem nevezték „katinak” a járókát, az Áll, mint Katiban a gyerek mondás nem a járókára utal. De minek okoskodjam. A közösségi hálón terjed ez a tévedés, és egyre nagyobb mérvű a Facebook-műveltség.
Kísérőm, aki elhozott a falumúzeumba, megjegyzi: ő már többször volt itt, s korábban egy kedves, alacsony, barna asszonyka mutatta meg a kiállítást, itt dolgozik még? A gondnok felpattan: Most is itt van! Négy diplomája van, és itt dolgozik! Elképzelheti! Micsoda ember! Ma már mindenkinek adnak diplomát!
Ezek után már végleg elhallgatunk, felgyorsítjuk a látogatást, alig várjuk, hogy a hátsó kiskapun át elhagyjuk a „nemembert”. Igen, a nemembert. Aki mindenre azt mondja: nem.
Erdélyben ironikusan úgy nevezik azokat a magyarországi személyeket, akik 2004-ben nemmel szavaztak arra, hogy az Országgyűlés vizsgálja meg a határon túli magyarok állampolgárságának lehetőségét, hogy: nemes ember. Egészen pontosan: nemet mondó ember. De úgy is érhető, hogy nem is ember… Úgy látom, hogy a „nemes” emberek, azaz mindig csak nemet mondó emberek, röviden nememberek száma gyarapodik. Tökéletesen megragadható ez a mindennapi kommunikációban: Szép időnk van. – Dehogy van szép időnk! Milyen kedves hely ez! – Ez kimondottan csúnya hely! Rendes emberek laknak itt! – Itt rendetlen emberek laknak! Nagyon tetszik nekem ez a település! – Lakjon itt, és akkor nem mond majd ilyen marhaságot!
Ilyen a „nemes” ember. Pontosan ilyen volt a falumúzeum gondnoka is, aki mindent elkövetett, hogy az egyébként üres kiállítóhelyről minél hamarabb elmeneküljünk. Otthon előkerült a pénztárcámból a belépőjegy gyanánt kiállított nyugta. Kézzel írva ez szerepelt rajta: „3 felnőt”. Valami kapcsolat mégiscsak van a nyelvhasználat, a helyesírás és a mindennapi viselkedés között.
Dr. Balázs Géza | Tévútra futott vonzatok
Mi a vonzat? A legegyszerűbb meghatározása: kötött bővítmény. Szorosan (elválaszthatatlanul) hozzátartozik az alaptaghoz (többnyire igéhez), lényeges mozzanattal egészíti ki. Persze a vonzatok egy része sem örökkévaló: az alaptag elveszítheti vonzatát vagy kicserélheti másra. Pontosan ugyanúgy, mint az életben…
