Nyelvi kalandozások (11.)
Közkeletű és valószínűleg egyhangú vélemény szerint profanizálódik a kultúra, s vele együtt vulgarizálódik, magyarul: „durvul a nyelvhasználat”. Annyira általános vélemény, hogy valószínűleg el is hisszük. Korábban még élt az a szólás, hogy „nem tűri a nyomdafesték”, és valóban nem tűrte, mert enyhítették vagy kicenzúrázták a durva kifejezéseket, ma pedig már mindent „tűr” a nyomdafesték. Mintha a nyomdafesték lenne az etikai ítélőbíró.
Én pedig azt gondolom, és véletlenül sem mentségként mondom, hogy mindig volt profán kultúra. Az ember sajátossága a szent—profán ellentét. A fékezhetetlen kiabálás, kimondás valószínűleg az emberiség hajnalától jelen van – talán még a nyelvkeletkezésben is döntő szerepe lehetett a feszültségek verbális (nyelvi) levezetésének. Csakhogy idővel a kultúra igyekezett megszelídíteni az egyre inkább sokasodó és kulturális-társas lénnyé való embert, és szabályozta, korlátozta a nyelvi erőszakot, különösen az istenkáromlást. És az vissza is szorult a nem ellenőrzött társadalmi szférákba, a karneválok, bulik, kocsmák, diák- és katonai közösségek világába. Amíg volt kötelező katonaság, sokan megélték a nyelvi süllyedés élményét. Ottlik Géza Iskola a határon című regényében így jelenik ez meg:
• „Szókincsünk, a nemi élet és az emésztés köréből vett féltucatnyi trágárság mindegyike rugalmasan tudta pótolni a legkülönbözőbb igéket, főneveket, mellékneveket, határozószavakat, s ilyen módon százával és ezrével szorította ki a használatból anyanyelvünk megfelelő kifejezéseit. Ezenfelül azonban még azzal is megkülönböztettük magunkat, azaz megkülönböztettek bennünket a pongyola és laza civil világtól, hogy itt lehetőleg más neve volt sokszor a legközönségesebb tárgyaknak is, mesterkélt és félrevezető neve. Nemegyszer megtörtént, hogy odahaza szabadságon a szüleink nem értették a beszédünket, és kénytelenek voltunk a kérdésünket vagy feleletünket visszafordítani a polgári nyelvre…”
Megszűnt a kötelező katonaság, visszaszorult ez a nyelvi terep. Viszont megnyílt egy óriási kocsma: az internet. Az informatikai technológiák változásával kitárult egy új nyelvi tér. Korábban a beszédnek megvoltak az ünnepi helyszínei: a színpad, a templom, a rádió, írásban az irodalom. Az írás mindig valamiféle magasabb rendű, „szent” tevékenység volt. A 20. században a könyvkultúra eltömegesedésével, az irodalmi trendek megváltozásával ez is felszámolódott. Ehhez az időszakhoz kötődnek olyan irodalmi viták, hogy elképzelhető, illendő-e a trágárság a színpadon, a tömegkommunikációs térben, az irodalomban? A Nagyvilág című folyóiratban az 1960-as években még ilyesmiről vitáztak. Azóta már nincsenek ilyen viták, sőt a közbeszédbe (nyilvános beszédbe) is „belefér” a profanizmus, a trágárság.
És akkor most ebben foglaljon állást a nyelvész? Adjon tanácsot szülőnek, pedagógusnak, hogy mit kezdjenek a nyelvi durvasággal, trágársággal? Nincs könnyű feladata.
A fő kérdés továbbra is az, hogy valóban „durvul-e a nyelvhasználat”? Milyen adatokkal, felmérésekkel lehet alátámasztani ezt a közkeletű véleményt? A kérdést tudományosabban megfogalmazva: azt kellene körüljárni, hogy a nyelvi durvaság szókészlete vajon szűkül vagy bővül-e, és a mindennapi használatban gyakoribb-e a megszokásból (divatból) használt durva szókészlet? Esetleg a nyelvi durvaság (a szavakkal bántás) a társadalom indulatosodásának (indulatosabbá, agresszívabbá válásának) a lenyomata-e?
A téma legteljesebb tárgyalása a Nyelvi illemtan című (a rendszerváltozás időszakában két kiadásban is megjelent) könyvben található (Deme László–Grétsy László–Wacha Imre szerk., 1985. és é. n.). A könyvben jelentősebb terjedelemben foglalkozik Bachát László a trágársággal, annak nyelvtörténeti vonatkozásaival, típusaival, mint a teendőkkel. Benkő László egy 1994-ben megjelent írásából kiderül, hogy mennyire korhoz kötött és nehéz feladat a durva szavak stilisztikai meghatározása és csoportosítása. Változik a durva szavak megítélése, és a nyelvhasználók is általában jobban „tűrik” a durva kifejezéseket. Jól illusztrálja ezt a hülye szavunk jelentéstörténete és stilisztikai megítélése. A hülye szó először semleges volt (elhűlt, hüledező), majd az értelmi fogyatékosokra használták még mindig semleges stílusban; a 20. században buta, ostoba sértő jelentést kapott, ma pedig olykor már elfogadható a nyilvánosságban.
A 20. század végi média elindult a tömegszórakoztatás irányába. A médiában mindennapos lett az alvilág, a kriminalitás, a szubkultúrák világának bemutatása – természetesen annak jellemző nyelvhasználatával együtt. A tömegkultúrában a nyelvi kifejezés szabadosságát megjelenítő műfajok bukkannak föl (punk, gengszterrock, gengszterrap, szappanoperák, valóságshow-k), a színpadokra is beköltözött az utca nyelve. A bulvársajtóban, egyes helyi-kisközösségi rádiókban, a kereskedelmi televíziókban feloldódott, fesztelenebbé és olykor vulgárissá vált a stílus. Az egyik legdurvább nyilvános nyelvi agresszió éppen egy kisközösségi rádióban hangzott el. Egyes társadalmi csoportokban normává vált ez a beszéd, melyről tudjuk, hogy a csoporthoz való tartozás kifejeződése.
A nyilvánosság előtti, a helyzethez nem illő megszólalások a hírekbe is bekerülnek, perek, viták alapját képezhetik. Kérdés, hogy a durvának ítélt szavak, a trágárság vagy a politikailag nem korrekt szavak használata, esetleg a jól „becsomagolt”, de nagyon is agresszív mondanivaló számít-e nagyobb durvaságnak.
Az internet újabb közlési lehetőségeket, műfajokat hoz magával. Érthető, hogy az élőbeszéd szabadosságát tükrözik egyes beszélgetőfórumok vagy csetcsatornák. Az internet szöveggyűjtő és -megosztó helye a mai folklórnak, így az egyes ide sorolható szövegtípusoknak is kínál lehetőséget. Létezik például káromkodásgyűjtő, káromkodásgeneráló, valamint szalonképes („jólnevelt”) káromkodásokat gyűjtő honlap is.
A nyelvi durvaságra sem biztos választ, sem kimerítő tanácsot adni nem tudok. Úgy látom, hogy ami eddig a felszín alatt volt, és csak ritkán bukkant fel, az most egy (informatikai) technológia hatására a felszínre, a szemünk, fülünk elé került. Persze nem örülök neki, igyekszem védekezni is ellene. Mondhatni: ez a szólásszabadság ára. Ottlik is figyelmeztet, pedig akkor még nem volt internet:
• „A világ nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből. A látszatokból. Mindabból, aminek határozott formája van. Nagyot kell kiáltani, másképp oda se figyelnek. Két szóból többet értenek, mint húszból; viszont százszor kell ugyanazt elmondani. Vagy jobb egy erélyes rúgás. Máskor megteszi egy kurta tréfa. Egyszerre csak egy dolgot lehet kifejezni, s mindent túlozni kell, ferdíteni, megjátszani: elnyomorítani a teljes igazságot és az ember ép, egész lelkét: a valóságot…”
