Bálint Sándorról van szó. A magyarság vallási néprajzának, Szeged népéletének és nyelvének, szólásainak elkötelezett kutatójáról. Művei soha nem évülnek el: Népünk ünnepei. Az egyházi év néprajza (1938), Szegedi szótár (1957), Szeged népe (1965), Szegedi példabeszédek és jeles mondások (1972), Karácsony, húsvét, pünkösd (1974), A szögedi nemzet (1977), Ünnepi kalendárium (1977). Bálint Sándor a népet és a nyelvet egyben látó tudós volt. A szegediek szerint: a „legszögedibb szögedi”, hiszen ő tudta a legtöbbet Szegedről. Temesi Ferenc Por című szótárregényében a szeretetteljes Sanyika névvel (és címszóval) szerepel: „Bálint Sándor vagyok, mutatkozott be… A tanítványai csak Sanyikának hívták egymás közt a néprajztudóst, Porlód mindönösét, aki játszi mosollyal törődött bele a névadásba. Szelíd, engedelmes, jóságos gyerekarca, korosodván mindjobban női lélekre vallott. Utoljára csak Rúzsa Sándort tisztelték errefelé Sándor bácsinak.”
Bálint Sándor mindvégig „szögedi” nyelvjárásban beszélt: „én ragaszkodom a szögedi tájszólásomhoz, szépnek találom, a hangzása, úgy érzem, külön értéke a magyar nyelvnek” – jegyezte meg Trogmayer Ottó kérdésére egy interjúban. Szeged néprajzi, történeti és nyelvi (városi nyelvjárási) monográfusa azonban az egész magyarságra kiterjedő feltáró munkát végzett a vallási (szakrális) néprajz, másként a népi hitélet területén. Aprólékos részletességgel összegyűjtötte az egyházi évhez kötődő népszokásokat, művelődési, nyelvi hagyományokat. Figyelme kiterjedt a búcsújáró helyeken kívül a legkisebb falvakra is – főleg a templomok védőszentjeihez kapcsolódó ünnepekre (patrocínumokra). Bálint Sándort – szelíd, visszahúzódó természete miatt – „szobatudósnak” tartották, aki minden néprajzi és nyelvi apróságot összegyűjt, megment, ám a vele készült interjúból kiderül, hogy ő ennek pontosan látta a magasabb értelmét – éppen egy gyermekkorában Szegeden hallott Bartók-zongoraest kapcsán fogalmazódott meg benne: „valahogy a legmagasabb, a legkorszerűbb műveltség és e között a paraszti tradíció között valami összefüggés van, valami mély humanizmus kötheti össze ezt a kettőt egymással”.
Nyelvi gyűjtései valóságos kincsestárnak tekinthetők. Fölfigyelt arra, hogy addig tart a szögedi határ, ameddig Dicsértessék a Jézus formulával köszönnek az idegennek. Az alsóvárosi nép kérlelő-rábeszélő formulája (Az Isten vére áldjon meg) a szegedi vérző ostya hagyományából ered. Középkori európai hiedelemre vezethető vissza ez a szögedi szólás: Ideig-óráig az ördögnek is gyertyát kő gyújtani. (Az egyiket szeretetből az Istennek, a másikat félelemből az ördögnek – a szólást Temesi Ferenc is átvette regényébe.)
Bálint Sándor 1904. augusztus 1-jén született a szegedi Alsóvárosban. A szegedi piaristáknál végezte el a középiskolát, majd a Ferenc József Tudományegyetemen magyar–történelem szakos diplomát szerzett. Ugyanitt lett tanársegéd, később a Néprajzi Intézetben gyakornok, 1934-ben magántanár, 1944-ben egyetemi tanár. 1951–1956 között kitiltották az egyetemről, később ugyan taníthatott, de állandó megfigyelés alatt állt. 1965-ben egy nyugatról származó könyv birtoklása kapcsán felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, majd nyugdíjazták. Bálint Sándor ezt úgy élte meg, hogy akkor még több ideje jut majd a néprajzi és nyelvi kutatásra. És úgy is lett. Sorra jelentek meg nagy összefoglaló munkái. 1980. május 10-én közlekedési balesetben hunyt el. Barna Gábor néprajztudós így jellemzi – a tudományos és szakmai életben elődje – életét: „Bálint Sándor a keresztény humanizmus eszméinek képviselője, európai műveltségű és kitekintésű tudós, igazi pedagógus, hitvalló ember.” Bálint Sándort szerénysége, hitvalló élete, máriás lelkisége, valamint szülővárosának nyelvi-néprajzi hagyománya iránt érzett mély elkötelezettsége miatt már életében is nagy tisztelet övezte. A „legszögedibb szögedi” halálának negyedszázados évfordulóján 2005-ben a Szeged–csanádi Egyházmegye a boldoggá avatását kezdeményezte, s ebből az alkalomból egy imádságot tett közzé. „Isten- és emberszeretete kimagasló volt – olvasható a püspök körlevelében. – Sokan emlegetik, sokan tisztelik. Az ismerősei kérésére indítottam el boldoggá avatási ügyét. Kérem, hogy imádkozzanak ennek sikeréért, hogy példaképül állíthassuk a magyar szentekkel és boldogokkal együtt magyar testvéreink elé.”
Az ima pedig így hangzik: „Istenünk! Te megengeded nekünk, hogy a kegyelmedet felhasználó embereket, mint példaképeket magunk elé állítsuk és a magunk hivatásában, életében követni próbáljuk. Sándor szolgád szeretett Téged és mindig figyelt lelkiismerete szavára, amelyben a Te szavadat akarta felismerni és utasításodat megvalósítani. Ezért képezte magát, ezért ment a nép közé, hogy a magyar vallásos kultúra gyöngyszemeit mindnyájunk számára hitet növelő kinccsé tegye. De megalázottságának és szenvedéseinek útján is benned bízott, Téged nézett és a te erőddel győzött emberi szenvedélyein. Add meg neki a hozzád hűségeseknek megígért mennyei örök életet és add meg nekünk, hogy őt a boldogok között tisztelhessük és így még inkább példaképünknek tarthassuk. Krisztus a mi Urunk által. Ámen.”
Nyilván sokan kételkedtek a kezdeményezés sikerében. Boldoggá avatni egy – bármennyire is érdemes – néprajzkutatót, nyelvészt? A fordulat bekövetkezett. Ferenc pápa 2021. május 22-én jóváhagyta az Isten szolgája, Bálint Sándor világi hívő, családapa hősies erényeiről szóló dekrétumot.
Bálint Sándor ösztönzésére indult el a vallási néprajz kutatása, de Szegedi szótára hatással volt a városi nyelvi szokások gyűjtésére is, bár ez a folyamat megakadt. Nincsen kecskeméti, hódmezővásárhelyi, makói, kiskunhalasi szótár – bár lehetne. Bálint Sándor kultusza természetesen már korábban elkezdődött. A Tiszatáj című folyóirat 1987. augusztusi számát Bálint Sándornak szentelték Péter László, Juhász Antal, Erdélyi Zsuzsanna, Dömötör Tekla, Balázs Géza és Apró Ferenc tanulmányával, Trogmayer Ottó interjújával, Lengyel András, Weöres Sándor, Polner Zoltán, Ördögh Szilveszter, Sőtér István, Tóth Béla és Horváth Dezső emlékezésével. 2004-ben emlékkönyvet jelentettek meg tiszteletére „…szolgálatra ítéltél…” címmel (szerkesztője: Barna Gábor). 2021-ben a szülőháza helyén épült ingatlan falára emléktábla került.
Ne csodálkozzon, ha bolondnak hiszik, amikor leírja, hogy velem sétált ma Szekszárdon – mondja, és kacag. Halott íróval csevegni valóban őrültség, még akkor is, ha ez egy különleges alkalom, mert az illető száz éve született. Kezét csókolom: Mészöly Miklós vagyok – mutatkozik be. Magával tarthatok, hogy ezen a szeles tavaszi napon összerakjuk életem mozaikjait? Vezessen!
„A világ nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből. A látszatokból. Mindabból, aminek határozott formája van. Nagyot kell kiáltani, másképp oda se figyelnek. Két szóból többet értenek, mint húszból; viszont százszor kell ugyanazt elmondani. Vagy jobb egy erélyes rúgás. Máskor megteszi egy kurta tréfa. Egyszerre csak egy dolgot lehet kifejezni, s mindent túlozni kell, ferdíteni, megjátszani: elnyomorítani a teljes igazságot és az ember ép, egész lelkét: a valóságot…”
Losoncon született, itt írta első szövegeit, s hiába voltak Móricz Zsigmond biztató szavai („Neked, fiú, írnod kell!”), még az érettségi előtt eltanácsolták szülővárosából. Végül Bánrévén érettségizik le, s azonnal bele is vág a nagybetűs élet közepébe. Újságíró (Miskolci Szabad Szó, Északi Szabad Szó, majd a Szabad Szó budapesti szerkesztősége) lesz, átesik a sematizmus gyerekbetegségén, és szerencsésen kinövi azt. 1956-ban, még a forradalom előtt megírja a korszak első szatirikus regényét (Szalmácska), s a groteszk, ironikus hang később is meghatározó eleme lesz az írásainak.
A Balázs F. Attila szerkesztésében megjelenő Rimay Antológia színpompás lapjait az első Rimay Nemzetközi Költészeti Fesztivál költőinek versei díszítik. A kulturális sokszínűséget fókuszba helyező fesztiválra meghívott harminc művész fele magyar anyanyelvű, a másik fele idegen ajkú, az antológia pedig hűen örökíti meg ezt a nemzetközi kavalkádot.
„Hülye focisták!” – hangzik el Hunyadvári Erzsébet (Kovács Gyopár) szájából a leendő férjével való megismerkedésekor. Ilyen és ehhez hasonló sztereotípiákkal is leszámol Szente Vajk 21 színészt, harminc gyerekszínészt, hatvan táncost felvonultató, húsz dalt tartalmazó, grandiózus előadása, mely a műfaji megjelölésből adódóan könnyed zenés-táncos produkciónak tűnhet, ám ennél jóval mélyebb rétegei vannak, hiszen akár történelmi drámaként is tekinthetünk rá.
Sokan már az első sort sem értik: hegyet hágék – lőtőt lépék (felmentem a hegyre – lejöttem a hegyről), pedig páratlanul pontos, szabályos és betűrímes szerkezet. A hágék és lépék a 19. századig a nyelvünkben élő elbeszélő (másként önhangzós vagy tapasztalati) múlt idő formái. Ma már csak egyetlen múlt idővel mondhatjuk: hágtam, léptem.
Minden este bál van – Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című verséből vett idézettel köszöntötte a nézőket a PIM nyári fesztivál utolsó előadásán Parádi Andrea irodalomtörténész, valamint Zipernovszky Kornél zenetörténész a Petőfi Irodalmi Múzeum udvarán. Az előadás során szó esett a nagyvárosi zenei életről, Szabadkáról, a zene, valamint az irodalom elválaszthatatlan kapcsolatáról, valamint arról, miként köthető Csáth Géza a Wagner-kultuszhoz.
Smid Róbert a kortárs irodalmi élet meghatározó képviselője, akit méltán nevezhetnénk a „kétkedő komolyság” egyik emblematikus alakjának – hogyan vált azzá, milyen céljai és „szerelemprojektjei” voltak-vannak, milyen emberi és elméleti hatások voltak számára meghatározóak, illetve mit jelent az irodalom az ő életében? Többek közt ezekről a témákról beszélgettünk.
Első alkalommal szervezte meg a Csíki Játékszín, Csíkszereda önkormányzatával és a Hargita Megyei Kulturális Központtal, valamint a romániai színház- és filmművészeti egyetemekkel partnerségben az Unscene – Művészeti egyetemek fesztiválját júniusban. A rendezvény jó alkalom volt arra, hogy a hallgatók bemutathassák vizsgamunkáikat, néhányat mi is megnéztünk.