Dr. Balázs Géza: Szomorú hogyvagyok

2021. augusztus 04., 08:28
Utcai Dávid: Kozmikus válasz (vegyes technika, papír, 37 × 52 cm, 2017)

Nyelvi kalandozások (13.)

Találkozáskor sokszor használjuk a Hogy vagy? kérdést, szokványos fordulatot. Nem igazi kérdés, nem is várunk rá valódi választ. Kiüresedett frazéma. De valamiért mégis fontos. Jelzése annak, hogy a másikat megismertük, tartani kívánjuk vele a kapcsolatot. De azért nem teljesen azt akarjuk vele kifejezni, hogy minden részletre kiterjedően kíváncsiak is vagyunk rá. Éppen ezért a Hogy vagy?-ra nem szokás hosszas tartalmi választ adni. Mi lenne, ha az udvarias Hogy vagy?-ra így válaszolnánk:
– Köszönöm kérdésedet. Nagyon jól vagyok. A család is remek egészségi állapotban van, a lányom férjhez ment, lehet, hogy nemsokára nagymama leszek, és képzeld, tavaly voltunk Olaszországban, hát az olyan csodálatos volt, itt vannak a telefonban a fényképek, hadd mutassam meg, ezer fotót készítettünk, de csak néhányat mutatok meg, nehogy elund magad…
Ebben a kitalált válaszban két kommunikációs jellemzőt karikíroztam ki. Az egyik: a bőbeszédűség, amely különösen a Hogy vagy? kapcsán visszatetsző. A másik a saját (utazási) élményekkel való traktálás, amitől az emberek többségének rögtön elfogy a maradék érdeklődése is. Mi a közös a kettőben? Az, hogy sok. Az, hogy saját. Az emberek benső élményeinek, érzelmeinek átéléséhez nagy empátiára és sok időre van szükség. A Hogy vagy? azonban a futólagos kommunikáció terméke.
Éppen ezért a Hogy vagy?-ra röviden, tömören kell válaszolni. Persze arra is vigyázni kell, mert a túlzott tömörség közömbös vagy akár ellenséges állapotra, viszonyra utalhat. Tehát a legrövidebb formák sem megfelelőek:
• Hogy vagy? – (Köszönöm) jól.
Mindenképpen ellenséges a visszakérdezés:
• Hát hogy lennék?
Tehát szinte mindenkor a futólagos Hogy vagy?-ra adandó válaszok rövidsége és hosszúsága között ingadozunk. Mindenképpen udvarias, ha megköszönjük, ez egyébként a leggyakoribb:
• Hogy vagy? – Köszönöm, megvagyok.
Persze érezzük, hogy ez kicsit kevés, közömbös ezért ezt-azt hozzá szoktunk fűzni, azután rohanunk tovább. Egy apró tréfa persze feldobja a választ:
• Hogy vagy? – Két lábon, mint a lúd.
Társadalomkutatók megfigyelték azt a jellemző magyar nyelvi szokást, hogy a Hogy vagy?-ra közömbös, illetve még inkább: keserű, rossz állapotot kifejező, pesszimista választ szokás adni. A jelenséget föl is vettem a hungaropesszimizmus listájára. Lássuk előbb a népi válaszokat, a „szomorú hogyvagyokat”:
• Megvagyok valahogy. Holtig csak megleszünk valahogy.
• Hát hogy lennénk, ha meghalunk?
• Megvagyok, mint gyalogpaszuly karó nélkül.
• Megvagyok, mint szegény ember a gazdag városban.
• Megvagyok, mint aki egy lóval szánt.
• Összevissza, mint zab a zsákban.
• Virágjában, mint a rohadt tök.
• Mint a többi grófok – földosztás után.
Bálint Sándor is efféléket jegyzett föl Szegeden (forrás: Szegedi szótár):
• Gyönge savannyán.
• Séhogysé hállá Istennek.
• Tudja a jó Isten, minek kérködjek vele.
• Jobban is löhetnék.
• Löhetne rajtam segíteni.
• Ehogy e!
• Tudja fene, csak vagyok.
• Még egy kicsikét.
• Félfinoman, mint a rohadt tök.
• Összevissza, mint a hetipiac.
Egy szombathelyi pesszimista válasz:
• Vagyok, csak ne lettem volna/Vagyunk, csak ne lettünk volna.
A Hogy vagy?-ra adott efféle válaszok beleillenek tehát a messze múltba vezető magyar pesszimizmus jelenségébe. De miért e szomorúság? Felfigyelt erre Buda Béla pszichológus is, és magyarázatot is adott rá: „A magyar kultúrában nem szabad pozitív eseményről beszélni…, mindig panaszkodni kell, nehogy a sors megirigyelje tőlünk, amink van, vagy aminek örülhetnénk. Jellegzetes kommunikációs algoritmus annak a megbeszélése, hogy kinek megy rosszabbul, ki keres a legkevesebbet, kinek nagyobbak az anyagi terhei, kinek bizonytalanabb a jövője…” (1996)
A jó eltitkolásának efféle módszere azonban messzebbre vezet. Hérodotosz följegyzésében a görög Polükratész (Polykratesz) gyűrűje monda pontosan erre az emberi magatartásmintára utal. Schiller is földolgozta egy költeményben. A történet szerint Polükratész szamoszi király minden tettét szerencse kísérte. Vendége, az egyiptomi király azonban figyelmeztette, nem jó, ha valakinek mindig, minden sikerül. Ezért Polükratész egyik legnagyobb kincsét, aranygyűrűjét a tengerbe dobta, hogy „az irigy ég haragját” ne vonja magára. A gyűrűt lenyelte egy hal, a halat kifogták, és az ékszer visszakerült a királyhoz. Vendége, az egyiptomi király megrémült: „a végzet romlásod akarja". Elutazott Szamoszról, barátságát is megszakította a „sorsüldözött” Polükratésszel. A görög monda szerintem azt bizonyítja, hogy itt egy ősi hiedelemről van szó: aki szerencsés (gazdag, boldog), azt mások megirigylik, tehát nem érdemes ezzel kérkedni, jobb azt takargatni. Hogy is mondja Lao-Ce – hogy egy másik ősi kultúrát is idézzünk? „Aki taóval él, s erénnyel, / azonosul az épp eléggel”. (Halmai Tamás fordítása) Tehát a jelenség nem csupán magyar, sokkal inkább antropológiai, általános. Csak valahogy nálunk erősebben rögzült a nyelvszokásban. Ezért panaszkodunk, ezért adunk közömbös vagy keserű választ arra, hogy „Hogy vagy?”. Ezért gyakoriak a „szomorú hogyvagyok”.
Persze vannak, akik igyekeznek tréfássá alakítani a komorságot. Ez inkább a városi folklór jellemzője:
• Hogy vagy? Lehetne rajtam segíteni – egy fél kiló Adyval. (Régi tréfa az 1969—1999 közötti időszakból, amikor Ady Endre fényképe szerepelt az 500-as bankjegyen.)
Illetve van egy vicc is, amely mintegy összefoglalja mondandómat: nem jó a hosszú válasz, nem jó a túl rövid válasz, mert könnyen lehet, hogy nem azt fejezzük ki, amit valójában érzünk. Persze nagyon sok mindennel van így az életben.
• Hogy vagy? – Kösz, jól! – Kifejtenéd? – Nem jól.
Szomorú hogyvagyok… Azért adtam ezt a címet, mert Claude Lévi-Strauss Szomorú trópusok című iskolateremtő munkájának címére rímel. Elővettem a könyvet, és ezt az aláhúzott részt találtam benne: „A megértésre irányuló minden erőfeszítés csak lerombolja a tárgyat, amellyel foglalkozunk…” Ezért inkább abbahagyom.