Nyelvi kalandozások (13.)
Találkozáskor sokszor használjuk a Hogy vagy? kérdést, szokványos fordulatot. Nem igazi kérdés, nem is várunk rá valódi választ. Kiüresedett frazéma. De valamiért mégis fontos. Jelzése annak, hogy a másikat megismertük, tartani kívánjuk vele a kapcsolatot. De azért nem teljesen azt akarjuk vele kifejezni, hogy minden részletre kiterjedően kíváncsiak is vagyunk rá. Éppen ezért a Hogy vagy?-ra nem szokás hosszas tartalmi választ adni. Mi lenne, ha az udvarias Hogy vagy?-ra így válaszolnánk:
– Köszönöm kérdésedet. Nagyon jól vagyok. A család is remek egészségi állapotban van, a lányom férjhez ment, lehet, hogy nemsokára nagymama leszek, és képzeld, tavaly voltunk Olaszországban, hát az olyan csodálatos volt, itt vannak a telefonban a fényképek, hadd mutassam meg, ezer fotót készítettünk, de csak néhányat mutatok meg, nehogy elund magad…
Ebben a kitalált válaszban két kommunikációs jellemzőt karikíroztam ki. Az egyik: a bőbeszédűség, amely különösen a Hogy vagy? kapcsán visszatetsző. A másik a saját (utazási) élményekkel való traktálás, amitől az emberek többségének rögtön elfogy a maradék érdeklődése is. Mi a közös a kettőben? Az, hogy sok. Az, hogy saját. Az emberek benső élményeinek, érzelmeinek átéléséhez nagy empátiára és sok időre van szükség. A Hogy vagy? azonban a futólagos kommunikáció terméke.
Éppen ezért a Hogy vagy?-ra röviden, tömören kell válaszolni. Persze arra is vigyázni kell, mert a túlzott tömörség közömbös vagy akár ellenséges állapotra, viszonyra utalhat. Tehát a legrövidebb formák sem megfelelőek:
• Hogy vagy? – (Köszönöm) jól.
Mindenképpen ellenséges a visszakérdezés:
• Hát hogy lennék?
Tehát szinte mindenkor a futólagos Hogy vagy?-ra adandó válaszok rövidsége és hosszúsága között ingadozunk. Mindenképpen udvarias, ha megköszönjük, ez egyébként a leggyakoribb:
• Hogy vagy? – Köszönöm, megvagyok.
Persze érezzük, hogy ez kicsit kevés, közömbös ezért ezt-azt hozzá szoktunk fűzni, azután rohanunk tovább. Egy apró tréfa persze feldobja a választ:
• Hogy vagy? – Két lábon, mint a lúd.
Társadalomkutatók megfigyelték azt a jellemző magyar nyelvi szokást, hogy a Hogy vagy?-ra közömbös, illetve még inkább: keserű, rossz állapotot kifejező, pesszimista választ szokás adni. A jelenséget föl is vettem a hungaropesszimizmus listájára. Lássuk előbb a népi válaszokat, a „szomorú hogyvagyokat”:
• Megvagyok valahogy. Holtig csak megleszünk valahogy.
• Hát hogy lennénk, ha meghalunk?
• Megvagyok, mint gyalogpaszuly karó nélkül.
• Megvagyok, mint szegény ember a gazdag városban.
• Megvagyok, mint aki egy lóval szánt.
• Összevissza, mint zab a zsákban.
• Virágjában, mint a rohadt tök.
• Mint a többi grófok – földosztás után.
Bálint Sándor is efféléket jegyzett föl Szegeden (forrás: Szegedi szótár):
• Gyönge savannyán.
• Séhogysé hállá Istennek.
• Tudja a jó Isten, minek kérködjek vele.
• Jobban is löhetnék.
• Löhetne rajtam segíteni.
• Ehogy e!
• Tudja fene, csak vagyok.
• Még egy kicsikét.
• Félfinoman, mint a rohadt tök.
• Összevissza, mint a hetipiac.
Egy szombathelyi pesszimista válasz:
• Vagyok, csak ne lettem volna/Vagyunk, csak ne lettünk volna.
A Hogy vagy?-ra adott efféle válaszok beleillenek tehát a messze múltba vezető magyar pesszimizmus jelenségébe. De miért e szomorúság? Felfigyelt erre Buda Béla pszichológus is, és magyarázatot is adott rá: „A magyar kultúrában nem szabad pozitív eseményről beszélni…, mindig panaszkodni kell, nehogy a sors megirigyelje tőlünk, amink van, vagy aminek örülhetnénk. Jellegzetes kommunikációs algoritmus annak a megbeszélése, hogy kinek megy rosszabbul, ki keres a legkevesebbet, kinek nagyobbak az anyagi terhei, kinek bizonytalanabb a jövője…” (1996)
A jó eltitkolásának efféle módszere azonban messzebbre vezet. Hérodotosz följegyzésében a görög Polükratész (Polykratesz) gyűrűje monda pontosan erre az emberi magatartásmintára utal. Schiller is földolgozta egy költeményben. A történet szerint Polükratész szamoszi király minden tettét szerencse kísérte. Vendége, az egyiptomi király azonban figyelmeztette, nem jó, ha valakinek mindig, minden sikerül. Ezért Polükratész egyik legnagyobb kincsét, aranygyűrűjét a tengerbe dobta, hogy „az irigy ég haragját” ne vonja magára. A gyűrűt lenyelte egy hal, a halat kifogták, és az ékszer visszakerült a királyhoz. Vendége, az egyiptomi király megrémült: „a végzet romlásod akarja". Elutazott Szamoszról, barátságát is megszakította a „sorsüldözött” Polükratésszel. A görög monda szerintem azt bizonyítja, hogy itt egy ősi hiedelemről van szó: aki szerencsés (gazdag, boldog), azt mások megirigylik, tehát nem érdemes ezzel kérkedni, jobb azt takargatni. Hogy is mondja Lao-Ce – hogy egy másik ősi kultúrát is idézzünk? „Aki taóval él, s erénnyel, / azonosul az épp eléggel”. (Halmai Tamás fordítása) Tehát a jelenség nem csupán magyar, sokkal inkább antropológiai, általános. Csak valahogy nálunk erősebben rögzült a nyelvszokásban. Ezért panaszkodunk, ezért adunk közömbös vagy keserű választ arra, hogy „Hogy vagy?”. Ezért gyakoriak a „szomorú hogyvagyok”.
Persze vannak, akik igyekeznek tréfássá alakítani a komorságot. Ez inkább a városi folklór jellemzője:
• Hogy vagy? Lehetne rajtam segíteni – egy fél kiló Adyval. (Régi tréfa az 1969—1999 közötti időszakból, amikor Ady Endre fényképe szerepelt az 500-as bankjegyen.)
Illetve van egy vicc is, amely mintegy összefoglalja mondandómat: nem jó a hosszú válasz, nem jó a túl rövid válasz, mert könnyen lehet, hogy nem azt fejezzük ki, amit valójában érzünk. Persze nagyon sok mindennel van így az életben.
• Hogy vagy? – Kösz, jól! – Kifejtenéd? – Nem jól.
Szomorú hogyvagyok… Azért adtam ezt a címet, mert Claude Lévi-Strauss Szomorú trópusok című iskolateremtő munkájának címére rímel. Elővettem a könyvet, és ezt az aláhúzott részt találtam benne: „A megértésre irányuló minden erőfeszítés csak lerombolja a tárgyat, amellyel foglalkozunk…” Ezért inkább abbahagyom.
A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló, szűkszavú költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa így is egy bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé, amelynek minden állomása figyelmet érdemel.
A három ősfolyadék a hideg, a meleg és a közép. A három alapfolyadék: a víz, a tej és a vér. A többi folyadék a természet és az ember közös munkájának eredménye. Ilyen az olaj, a tea, a kávé, a sör, a bor, és természetesen a pálinka. Hamvas szerint a modern kor szcientifista, másként elidegenedett vagy túlcivilizált embere nem húst, krumplit, szilvát, körtét, almát, mézes-vajas kenyeret eszik, hanem kalóriát, vitamint, szénhidrátot és fehérjét, nem bort iszik, hanem alkoholt… Hamvas nem ismerte a tiszta, egészséges gyümölcsből készült pálinkát. Ha ismerte volna, a bor mellé teszi. Aki valódi pálinkát iszik, az
Az Újvidéki Színház Verne klasszikus regényét, egyik legismertebb tudományos-fantasztikus művét, a Nemo kapitányt vette elő, gondolta újra, és döntött úgy, hogy ebből bizony musical lesz. Az énektudásban többször bizonyított társulat adott, a rendező a zenés műfaj nagymestere, Puskás Zoltán, a regényt igen gyakorlott kézzel Lénárd Róbert adaptálta színpadra, és bővítette ki sok-sok dalszöveggel, hiszen egy musicalhez az is dukál, meg persze zene is kell, erre a feladatra a Klemm Dávid és Erős Ervin szerzőpárost kérték fel, akik a színházi zenét nem középiskolás fokon művelik.
A Magyar Írószövetségből rögvest Dunaszerdahelyre vitt az utam, hogy eleget tegyek a SZMÍT elnöke, Hodossy Gyula meghívásának. A táskában könyvek, a lelkemben csordultig szeretet, a fejemben a Himnusz és a zivataros századok, amik, úgy tűnik, nem múltak el. Határon túlra menet mindig olyan érzés fog el, mint amikor elindultam szülővárosom, Beregszász felé. Bár be kell látni, hogy a határátkelés így, több órás sor nélkül egyetlen kicsi gyomorgörcsöt sem okoz, és nem is hiányzik.
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.