Farkas Wellmann Endre: Az énképről (részlet a Cukor. Baj című kötetből)

2020. szeptember 03., 09:31

2019. január 8.

Cuki: 6,0 mmol/l, vérnyomás: 126/76, súly: 92,4 kg, közérzet: semleges

 

Nem véletlen, hogy csak most, a könyv vége felé hozom szóba ezt a témát: muszáj volt előzetesen megbeszélni azt, hogyan is működik a személyiségünk, és milyen viszonyban van a valósággal, utóbbi miképpen hat rá. Az énkép önmagában a személyiség minőségi mutatója, elsősorban azt világítja meg, hogyan gondolkodunk önmagunkról, másodsorban azt, hogy mások milyennek látnak bennünket.

Gondolom, egyértelmű, hogy megint a valóság értelmezésénél tartunk, és újra a nyelv és a gondolkodás problémakörébe botlunk bele. Barátom, a valóság és közted végérvényesen ott áll a nyelv.

Az énkép pedig fogalmak segítségével leírt mentális kép önmagunkról, egy identifikációs eszköz, amely segít eligazodni a világban. Engem igazából most az érdekel, hogy ez mennyire tud egészségesen működni, mennyire segít vagy akadályoz a létezésben. Az alapvető megközelítés nyilván az, hogy vannak pozitív és negatív énképű emberek, és bár ez nagyon egyszerű felosztásnak tűnik, mégis meglehetősen bonyolult. Már csak azért is, mert önnön nyelvi tudatossága fokán bárki kialakíthat magáról egy pozitív vagy egy negatív énképet, attól függetlenül, hogy ez épp milyen viszonyban van a valósággal. Ezért is szoktak reális, ideális, szociális és egyéb fajta énképekről beszélni. Az azonban biztosnak tűnik az eddigi megállapítások alapján, hogy a nyelvi kompetencia minősége egyenesen arányos a gondolkodás minőségével, tehát az énkép hitelességét is nagyban befolyásolja. Vagyis önmagadról (itt a reális énképre fókuszálunk) is csak annyira sikeresen tudsz gondolkodni, mint a világról általában. Emlékszel? Annyi a világ, amennyi eszed van hozzá, erre jutottunk.

Tehát a pozitív és negatív énkép kialakulása csupán arányos a mentális képességek működésével, a lényegi probléma viszont az, hogy az önértékelési folyamat a valóság szempontjából mennyire hiteles. Mert teljesen egyértelmű, hogy a mintakövető fejlődés során kialakulhat egy, a társadalmi elvárásoknak teljes mértékben megfelelő, és mint ilyen, egészséges személyiség, amelyhez ebben az értelemben egészséges énkép is fog társulni, de a gyakorlatban ez a változat a legritkább. A személyiség és a világ konfliktusai mindig a személyiségre hatnak vissza, tehát ez fog épülni vagy sérülni bármilyen kölcsönhatás során.

Ismét lefordítom mindezt magyarra: az énkép lényege, hogy mennyire egészségesen működik. Az önértékelés zavarai soktényezősek, ezek közül engem az énkép és a valóság viszonya érdekel most.

Fontos kiemelten foglalkoznunk a testképzavarokkal, amelyek önmagukban is számos civilizációs betegség alapját képezik: az anorexia, a bulimia mögött egészen egyértelműen látható, hogy miképpen függnek össze a sérült valóságértelmezéssel, de közvetett közük van a diabéteszhez, a depresszióhoz és más kórképekhez is.

Mint korábban utaltam rá, az esztétikai érzékelés alapkategóriája, a szépség megtapasztalása teljesen szubjektív, így az ellentétéé is az, amit most az egyszerűség kedvéért nevezzünk csúfnak. A kulturális tudatban kialakult kétpólusú elvárásrendszer idealizált kategóriákat teremt, ennek függvényében lehet valaki szép vagy csúf, sovány vagy kövér, nagy vagy kicsi, illetve a részletek szintjén keskeny vagy széles csípőjű, vékony vagy vastag combú stb. Ezek az ideálok koronként változnak, és mint elvárások állnak az egyes ember előtt, aki vagy meg akar felelni nekik, vagy szeretné túlszárnyalni ezeket valamilyen értelemben.

A valóság itt is keresztbetesz kicsit az elméletnek, hiszen bármilyen szubjektív a szépérzékelésünk, mégis léteznek olyan paraméterek, amelyek alkalmassá tesznek arra, hogy konszenzusos ítéletet hozzunk az esztétikai kategóriák tekintetében. Ha valakiről azt mondják, hogy csúnya, annak az embernek a küllemében valóságosan is fel lehet fedezni azokat a jegyeket, amelyek a társadalmi ideálhoz képest valóban csúnyává teszik. A skála ugyan széles, s ha valaki csúnya, valószínűleg nem minden része az, de ha van akár egyetlen tulajdonsága, amely az ideálistól eltér, az már negatívan fog visszahatni a megítélésére. Az ideált a kultúra közvetíti, tehát maga is tisztában van azzal, hogy miben és milyen mértékben számít csúnyának, míg ugyanakkor engedelmeskedik annak a kulturális parancsnak, hogy szépnek kell lenni (a sikeresség érdekében).

Ez egy viszonylag egyszerű képlete a testképzavar kialakulásának, amelynek a súlyossága viszont attól függ, hogy az illető személyisége milyen válaszokat tud adni a helyzetre: elfogad, kompenzál, lázad, változtat, vagy éppen még jobban megbetegszik. A skála itt is széles, a közönyös elfogadástól az öngyilkosságig bármilyen reakció elképzelhető, többnyire annak függvényében, hogy az egyén sikerességét mennyiben befolyásolja mindez.

Ez csupán a legkézenfekvőbb megközelítése az énképpel kapcsolatos problémák egyikének, amely az egyén (személyiség) és a valóság viszonylatában a nyelvi meghatározottságot is modellezi: szavakkal írunk le valami olyasmit, amit nem közvetlenül a nyelv révén érzékelünk, de csak a nyelv által tudunk valóságossá tenni.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. márciusi számában)