A zöldöntudat vagy az öntudatos zöldélet számomra mindig is ambivalens fogalom volt: ha Budapestről nézem, mást jelent, mintha vidéken, esetleg Erdélyben találkozom vele. A zöldmozgalmak néha ugyanolyan álságosak, mint az összes többi: az állatvédők vagy a klímapánikolók sajtóban túltolt napi sivalkodása úgy általában. Az az érzésem, hogy kicsit olyan ez, mintha egy lyukas, szivárgó csónakban kieveznénk egy nagy tó közepére, és amikor már nem győzzük kimerni a termoszunk kupakjával a beszivárgó vizet és süllyedni kezdünk, akkor elkezdünk hirtelen bűnbakot keresni. Az nem jut eszünkbe, hogy úszni is megtanulhattunk volna. De mindenki hibás, mert lyukas a csónakunk, csak épp mi nem. Pedig ellenőrizhettük volna vízre szállás előtt, pedig megtehettük volna, hogy nem merészkedünk túl messzire, ha látjuk, hogy szivárog a víz, de úszni, igen, úszni mindenképpen megtanulhattunk volna.
Azt látom ugyanakkor – s a tapasztalat is ezt igazolja vissza –, hogy a tüntetésekre, felvonulásokra járó ökoharcosok is épp ebből a táborból kerülnek ki. Szívesen megnézném két óbégatás közben a kezükben a kaszát, a villát, a gereblyét és pláne azt, hogy szépen, a természet bioritmusát követve felkelnek a kelő nappal együtt, és a féltve védett Földgolyó testén jótékonyan munkálkodni kezdenének.
Ehhez képest a civilizáció még őriz olyan szigeteket, ahol az embernek a természettel alkotott szimbiózisa a mai napig természetszerű és az élet nem vesztette el a szakralitását, ami e szimbiózis összetartó ereje.
– Hogyan látja a gazdaember szemével a környezetvédelmi törekvéseket, az ember és természet kapcsolatát? – kérdezem a szomszédomat, Jakab Lászlót az erdélyi Etéden. Laci bácsi a példaképem egyébként: fegyelmezett életritmusához órát lehetne igazítani, mindennap szigorú következetességgel kel fel hajnalban és áll neki a munkának. Jó kedvvel, derűs arccal, amióta csak ismerem.
– Nehéz kérdés – mondja –, mert mást jelent annak a természet, aki a belőle él meg, és mást annak, aki az utcán védi. Az biztos, hogy eltávolodtunk a természettől, nem vigyázunk rá. Szétdobálunk mindenféle szemetet, pedig a természetben rend kellene legyen és tisztaság ahhoz, hogy működni tudjon. A természet nélkül nem lehet létezni pedig. Akik vigyázni tudtunk még erre a tisztaságra, elöregedtünk és egyre kevesebben vagyunk itt is – végbement egy bizonyos lakosságcsere a faluban, más kultúrájú emberek kerültek többségbe, akik nem tartják be ezeket a szabályokat.
– De a a fogyasztási szokásaink is változtak: pár évtizeddel ezelőtt lehetetlen volt ennyi szemetet termelni.
– Nem is volt ennyi csomagolóanyag. Gyermekkorunkban egy héten egyszer elmentünk a boltba, egy kis zacskóba kimérték a cukorkát, ami aztán egy hétre elegendő volt. A legtöbb csomagolóanyagot többször felhasználtuk, csak azt dobtuk el, ami végképp használhatatlanná vált. Most, ha végigmegyünk az úton, lépten-nyomon eldobott cukorka- vagy csokoládépapírokba, kólásflakonokba és sörösdobozokba botlunk. Az alpolgármesterünk most épp példás rendet csinált a faluban – de meddig fog tartani?
A környezetvédelem itt, helyi szinten egyszerű volna (mert nincs ipar, és az emberi tényezőt leszámítva nincs, aki a környezetet károsítaná), mégis nagyon nehéz bármiféle tudatosságot kialakítani az emberek szemléletében, ezt mutatja a gyakorlat. A szemét, a szétszórt szemét valahogy szimbolikus értelmet nyer és általánosabb léptékben, mint sejtenénk. Mert nem mindenki szemetel, de a látható szemét a külső szemlélő számára egy közösség megítéléséhez járul hozzá. Annak, aki nem él együtt a környezetével, motivációja sem lehet megérteni a természeti világ működését. Számára sosem lesz összefüggés egy eldobott műanyag flakon és mondjuk az ivóvíz tisztasága között.
– Hogy néz ki egy napja annak, aki manapság hagyományosan gazdálkodik?
– Minden reggel fél hatkor kelünk. Az állatok hétvégén és ünnepnapokon is ugyanúgy esznek, ugyanúgy el kell látni őket. Azután jön a mindennapi munka: a háztáji meg a mezei. A tejnek hét órakor már a csarnokban kell lennie, nyáridőben pedig az állatokat ilyenkor hajtják ki a legelőre, utána pedig napnyugtáig tart a munkanap. Ilyen értelemben a természettel való együttélés elsősorban munkát jelent. Sok munkát. Mivel belőle élünk, megtanultuk tisztelni azt, ami körülvesz, és a mi generációnk vigyáz is rá. Önmagában a természetben mindennek értelme van, minden felhasználható. De manapság már általában senki nem akar dolgozni, a könnyű pénz kellene mindenkinek. Tán ez a legnagyobb baj. Nincs, aki a földeket megművelje. Kiöregedtünk, gépeink sincsenek. Az emberek kedve is elment sok mindentől. Régen természetes volt, hogy megtermeltük a búzát, abból sütöttünk itthon házi kenyeret, de most már megvesszük azt is.
– Az ön generációja után van-e újabb a faluban, amelyik a hagyományos gazdálkodást fogja követni?
– Mindössze három vagy négy fiatal van, aki gazdálkodik. A többiek általában szezonmunkára mennek külföldre.
– És mi ennek az életformának a jövője? Mondjuk ötven év múlva hogyan látja a falu jövőjét?
– Úgy, hogy nem lesz. Mert nincs, aki gazdálkodjon. Akik harminc éve voltunk, azoknak már fele sincs meg. Ha így folytatódik, ki fog halni a falu. Aztán meg igazából nincsenek is ráutalva az emberek a munkára. A földekre is annyi támogatást adnak, hogy abból meg lehet élni. Az apáink és a nagyapáink nem kaptak semmi támaszt, mégis megművelték a földeket és megéltek. Nem úgy néztek ki a földek, mint most. Vagy visszatekintve a kommunizmus idejére: egy bolt ellátta a falut, most feleannyian vagyunk és négy-öt üzletet is eltartunk.
– Ön el tudná cserélni másra ezt az életformát?
– Nem. Én ezt szeretem.
– Akik külföldről hazajönnek, házat építenek, megerősödtek anyagilag, azokkal mi van? Utána mi következik az életükben?
– Nem tudom. De az biztos, hogy míg a világ, Németország sem fogja tartani őket. Onnan is az értelmesebbje már menekül, ahogy a tévében is látom. Én például sehova sem kívánkozom el innen, sem oda, de Magyarországra sem. Addig szeretek itthonról elmenni, ameddig látom a falu tornyát.
Ez a pár mondat számomra egy sötét összefüggést sejtet: ott, ahol vége van az ember és a természet organikus viszonyának, a következő lépés a pusztulás: az emberé és a természeté is. A civilizációs hübrisz magát az életet képes megszüntetni, s míg egy, még hellyel-közzel hagyományosan működő falu szintjén ennyire élesen látszanak a világban végbemenő folyamatok kicsinyített másai, a helyzet napról napra rosszabb lesz. De a napnál világosabb, hogy nem a mai zöldmozgalmak skandálása fogja a bolygót megmenteni.
* * *
– Mit gondol minderről egy vadász? – kérdezem Farkas Attilát, aki húsz éve vadászként és természetfotósként járja Erdélyt, és vélhetően sokunknál többet sejt az ember és a természet kapcsolatáról.
– Álszentnek látom a zöldmozgalmakat. Ezek az emberek általában rég elszakadtak a természettől, azt gondolják, hogy az étel zacskóban terem, de a táplálékszerzés folyamata már rég nem része az életüknek. Általában valami olyasmit védenek, amit nem értenek. A természet életének is megvannak a maga folyamatai, normális körülmények között a természetben semmi nem vész el, a természet nem termel szemetet, ezt csak az ember teszi. Általában a városi ember számára a természet illúzió, olykor kimegy az erdőbe sétálni egyet, de ettől nem fogja megérteni a természetet, a benne zajló folyamatokat. Egyébként az erdőnek is az a legjobb, ha nem mész oda. A mai természetfogalmunk azért is illúzió, mert Európában – egy-két kivételtől eltekintve – ma már nem találunk ősi, érintetlen természeti formákat: az erdőink, a mezőink ma már mind-mind ember által szabályozott életterek. Az erdőket rég kivágtuk, újratelepítettük, ugyanez a helyzet a megművelt termőterületekkel. Ha zöldmozgalmakról beszélünk, akkor ez azt jelenti, hogy ma már csak ezt tudjuk megvédeni.
– Ez jó vagy rossz? Illetve természetes vagy sem?
– Jónak jó, mert a túlélésünket segíti. Ezzel a helyzettel inkább gazdálkodni kellene, megérteni a természet folyamatait és úgy vigyázni rá. Nem tüntetésekre és látványos akciókra volna szükség, hanem egy olyan pedagógiai gyakorlatra, amely mindenkinek érthetővé és tudatossá teszi az ember és a természet életszerű kapcsolatát.
– Mi a mai ember reális felelőssége ezekben a folyamatokban?
– A tudatosság. Egy olyan mentalitás kialakítása, amely nem a felszínről szól, hanem tevőlegesen segíti az embert a természet megértésében. A kérdés komplex, és ezt a komplexitást át kell látni, hogy ne dilettáns módon nyúljunk a problémákhoz. A természetnek be kellene épülnie az emberi civilizáció folyamataiba. Visszatérni már nyilván nincs esélyünk a húszezer évvel ezelőtti állapotokhoz, de a mostani status quót meg lehetne őrizni, sőt javítani is lehetne.
Ma sem megyek klímatüntire. A zöldkérdés valósága nem a szlogenek mögött rejtőzik, a problémák megoldása sem a téren fog eldőlni. Fenntartásokkal vagyok hát továbbra is mindenféle mozgalommal szemben, amely farkas létére bárányt kiált, hátha valaki hinni fog neki. Ahol a természet megmutatja önmagát, ott összefüggéseiben mutatkozik meg, és változásaiból kiolvasható a rejtjelezett jövőkép is. Tán ezt kellene megértenünk.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.