A zöldöntudat vagy az öntudatos zöldélet számomra mindig is ambivalens fogalom volt: ha Budapestről nézem, mást jelent, mintha vidéken, esetleg Erdélyben találkozom vele. A zöldmozgalmak néha ugyanolyan álságosak, mint az összes többi: az állatvédők vagy a klímapánikolók sajtóban túltolt napi sivalkodása úgy általában. Az az érzésem, hogy kicsit olyan ez, mintha egy lyukas, szivárgó csónakban kieveznénk egy nagy tó közepére, és amikor már nem győzzük kimerni a termoszunk kupakjával a beszivárgó vizet és süllyedni kezdünk, akkor elkezdünk hirtelen bűnbakot keresni. Az nem jut eszünkbe, hogy úszni is megtanulhattunk volna. De mindenki hibás, mert lyukas a csónakunk, csak épp mi nem. Pedig ellenőrizhettük volna vízre szállás előtt, pedig megtehettük volna, hogy nem merészkedünk túl messzire, ha látjuk, hogy szivárog a víz, de úszni, igen, úszni mindenképpen megtanulhattunk volna.
Azt látom ugyanakkor – s a tapasztalat is ezt igazolja vissza –, hogy a tüntetésekre, felvonulásokra járó ökoharcosok is épp ebből a táborból kerülnek ki. Szívesen megnézném két óbégatás közben a kezükben a kaszát, a villát, a gereblyét és pláne azt, hogy szépen, a természet bioritmusát követve felkelnek a kelő nappal együtt, és a féltve védett Földgolyó testén jótékonyan munkálkodni kezdenének.
Ehhez képest a civilizáció még őriz olyan szigeteket, ahol az embernek a természettel alkotott szimbiózisa a mai napig természetszerű és az élet nem vesztette el a szakralitását, ami e szimbiózis összetartó ereje.
– Hogyan látja a gazdaember szemével a környezetvédelmi törekvéseket, az ember és természet kapcsolatát? – kérdezem a szomszédomat, Jakab Lászlót az erdélyi Etéden. Laci bácsi a példaképem egyébként: fegyelmezett életritmusához órát lehetne igazítani, mindennap szigorú következetességgel kel fel hajnalban és áll neki a munkának. Jó kedvvel, derűs arccal, amióta csak ismerem.
– Nehéz kérdés – mondja –, mert mást jelent annak a természet, aki a belőle él meg, és mást annak, aki az utcán védi. Az biztos, hogy eltávolodtunk a természettől, nem vigyázunk rá. Szétdobálunk mindenféle szemetet, pedig a természetben rend kellene legyen és tisztaság ahhoz, hogy működni tudjon. A természet nélkül nem lehet létezni pedig. Akik vigyázni tudtunk még erre a tisztaságra, elöregedtünk és egyre kevesebben vagyunk itt is – végbement egy bizonyos lakosságcsere a faluban, más kultúrájú emberek kerültek többségbe, akik nem tartják be ezeket a szabályokat.
– De a a fogyasztási szokásaink is változtak: pár évtizeddel ezelőtt lehetetlen volt ennyi szemetet termelni.
– Nem is volt ennyi csomagolóanyag. Gyermekkorunkban egy héten egyszer elmentünk a boltba, egy kis zacskóba kimérték a cukorkát, ami aztán egy hétre elegendő volt. A legtöbb csomagolóanyagot többször felhasználtuk, csak azt dobtuk el, ami végképp használhatatlanná vált. Most, ha végigmegyünk az úton, lépten-nyomon eldobott cukorka- vagy csokoládépapírokba, kólásflakonokba és sörösdobozokba botlunk. Az alpolgármesterünk most épp példás rendet csinált a faluban – de meddig fog tartani?
A környezetvédelem itt, helyi szinten egyszerű volna (mert nincs ipar, és az emberi tényezőt leszámítva nincs, aki a környezetet károsítaná), mégis nagyon nehéz bármiféle tudatosságot kialakítani az emberek szemléletében, ezt mutatja a gyakorlat. A szemét, a szétszórt szemét valahogy szimbolikus értelmet nyer és általánosabb léptékben, mint sejtenénk. Mert nem mindenki szemetel, de a látható szemét a külső szemlélő számára egy közösség megítéléséhez járul hozzá. Annak, aki nem él együtt a környezetével, motivációja sem lehet megérteni a természeti világ működését. Számára sosem lesz összefüggés egy eldobott műanyag flakon és mondjuk az ivóvíz tisztasága között.
– Hogy néz ki egy napja annak, aki manapság hagyományosan gazdálkodik?
– Minden reggel fél hatkor kelünk. Az állatok hétvégén és ünnepnapokon is ugyanúgy esznek, ugyanúgy el kell látni őket. Azután jön a mindennapi munka: a háztáji meg a mezei. A tejnek hét órakor már a csarnokban kell lennie, nyáridőben pedig az állatokat ilyenkor hajtják ki a legelőre, utána pedig napnyugtáig tart a munkanap. Ilyen értelemben a természettel való együttélés elsősorban munkát jelent. Sok munkát. Mivel belőle élünk, megtanultuk tisztelni azt, ami körülvesz, és a mi generációnk vigyáz is rá. Önmagában a természetben mindennek értelme van, minden felhasználható. De manapság már általában senki nem akar dolgozni, a könnyű pénz kellene mindenkinek. Tán ez a legnagyobb baj. Nincs, aki a földeket megművelje. Kiöregedtünk, gépeink sincsenek. Az emberek kedve is elment sok mindentől. Régen természetes volt, hogy megtermeltük a búzát, abból sütöttünk itthon házi kenyeret, de most már megvesszük azt is.
– Az ön generációja után van-e újabb a faluban, amelyik a hagyományos gazdálkodást fogja követni?
– Mindössze három vagy négy fiatal van, aki gazdálkodik. A többiek általában szezonmunkára mennek külföldre.
– És mi ennek az életformának a jövője? Mondjuk ötven év múlva hogyan látja a falu jövőjét?
– Úgy, hogy nem lesz. Mert nincs, aki gazdálkodjon. Akik harminc éve voltunk, azoknak már fele sincs meg. Ha így folytatódik, ki fog halni a falu. Aztán meg igazából nincsenek is ráutalva az emberek a munkára. A földekre is annyi támogatást adnak, hogy abból meg lehet élni. Az apáink és a nagyapáink nem kaptak semmi támaszt, mégis megművelték a földeket és megéltek. Nem úgy néztek ki a földek, mint most. Vagy visszatekintve a kommunizmus idejére: egy bolt ellátta a falut, most feleannyian vagyunk és négy-öt üzletet is eltartunk.
– Ön el tudná cserélni másra ezt az életformát?
– Nem. Én ezt szeretem.
– Akik külföldről hazajönnek, házat építenek, megerősödtek anyagilag, azokkal mi van? Utána mi következik az életükben?
– Nem tudom. De az biztos, hogy míg a világ, Németország sem fogja tartani őket. Onnan is az értelmesebbje már menekül, ahogy a tévében is látom. Én például sehova sem kívánkozom el innen, sem oda, de Magyarországra sem. Addig szeretek itthonról elmenni, ameddig látom a falu tornyát.
Ez a pár mondat számomra egy sötét összefüggést sejtet: ott, ahol vége van az ember és a természet organikus viszonyának, a következő lépés a pusztulás: az emberé és a természeté is. A civilizációs hübrisz magát az életet képes megszüntetni, s míg egy, még hellyel-közzel hagyományosan működő falu szintjén ennyire élesen látszanak a világban végbemenő folyamatok kicsinyített másai, a helyzet napról napra rosszabb lesz. De a napnál világosabb, hogy nem a mai zöldmozgalmak skandálása fogja a bolygót megmenteni.
* * *
– Mit gondol minderről egy vadász? – kérdezem Farkas Attilát, aki húsz éve vadászként és természetfotósként járja Erdélyt, és vélhetően sokunknál többet sejt az ember és a természet kapcsolatáról.
– Álszentnek látom a zöldmozgalmakat. Ezek az emberek általában rég elszakadtak a természettől, azt gondolják, hogy az étel zacskóban terem, de a táplálékszerzés folyamata már rég nem része az életüknek. Általában valami olyasmit védenek, amit nem értenek. A természet életének is megvannak a maga folyamatai, normális körülmények között a természetben semmi nem vész el, a természet nem termel szemetet, ezt csak az ember teszi. Általában a városi ember számára a természet illúzió, olykor kimegy az erdőbe sétálni egyet, de ettől nem fogja megérteni a természetet, a benne zajló folyamatokat. Egyébként az erdőnek is az a legjobb, ha nem mész oda. A mai természetfogalmunk azért is illúzió, mert Európában – egy-két kivételtől eltekintve – ma már nem találunk ősi, érintetlen természeti formákat: az erdőink, a mezőink ma már mind-mind ember által szabályozott életterek. Az erdőket rég kivágtuk, újratelepítettük, ugyanez a helyzet a megművelt termőterületekkel. Ha zöldmozgalmakról beszélünk, akkor ez azt jelenti, hogy ma már csak ezt tudjuk megvédeni.
– Ez jó vagy rossz? Illetve természetes vagy sem?
– Jónak jó, mert a túlélésünket segíti. Ezzel a helyzettel inkább gazdálkodni kellene, megérteni a természet folyamatait és úgy vigyázni rá. Nem tüntetésekre és látványos akciókra volna szükség, hanem egy olyan pedagógiai gyakorlatra, amely mindenkinek érthetővé és tudatossá teszi az ember és a természet életszerű kapcsolatát.
– Mi a mai ember reális felelőssége ezekben a folyamatokban?
– A tudatosság. Egy olyan mentalitás kialakítása, amely nem a felszínről szól, hanem tevőlegesen segíti az embert a természet megértésében. A kérdés komplex, és ezt a komplexitást át kell látni, hogy ne dilettáns módon nyúljunk a problémákhoz. A természetnek be kellene épülnie az emberi civilizáció folyamataiba. Visszatérni már nyilván nincs esélyünk a húszezer évvel ezelőtti állapotokhoz, de a mostani status quót meg lehetne őrizni, sőt javítani is lehetne.
Ma sem megyek klímatüntire. A zöldkérdés valósága nem a szlogenek mögött rejtőzik, a problémák megoldása sem a téren fog eldőlni. Fenntartásokkal vagyok hát továbbra is mindenféle mozgalommal szemben, amely farkas létére bárányt kiált, hátha valaki hinni fog neki. Ahol a természet megmutatja önmagát, ott összefüggéseiben mutatkozik meg, és változásaiból kiolvasható a rejtjelezett jövőkép is. Tán ezt kellene megértenünk.
