Február 5-én beszélgettünk arról, hogy mi lesz Ukrajnában, lesz-e háború… Sajnos, valóra vált a rémálom, s bár még csend van Kárpátalján, mégis egy háborúba sodródtál bele. Mi a személyes viszonyulásod a helyzethez? Ráadásul a születésnapodon tört ki a háború…
Február 24-én a feleségem a következő szavakkal ébresztett: „kitört a háború.” Ösztönszerűen az egyéves kislányunk ágya felé fordultunk, békésen aludt. Senkinek sem kívánom azt a lelki megrázkódtatást, ami akkor ért minket, habár szerencsésnek is mondhatnánk magunkat, mert nem rakéták becsapódására riadtunk, mint több ukrán nagyváros lakosai, és Kárpátalján továbbra sincsenek harci cselekmények. A helyzet ismeretében a kivárásra rendezkedtünk be, úgy döntöttünk, hogy a hétvégét még itthon töltjük – ezalatt talán a határátkelőkön kígyózó sorok is rövidülnek –, és bízunk a gondviselésben, a békés rendezésben.
Fiatal családosként mekkora csalódás ez? Nyilván, más tervekkel indultatok neki az életnek, most bármelyik pillanatban belerángathatnak személyesen is egy olyan háborúba, amiben vélhetőleg önszántadból sosem vennél részt.
Természetesen csalódott vagyok, de nem csak a terveinket illetően. A világ vezetőinek bölcsességébe, megfontoltságába vetett hitemben is csalódtam. Akárhogy is nézzük, ez egy aljas, váratlan, az utolsó pillanatig tagadott támadás volt. Az igazságérzetem azt sugallja, hogy bármennyi kül- és belpolitikai hibát is vétett Ukrajna, ezeket a csorbákat nem a harcmezőn, ártatlanok élete árán kell kiköszörülni. De, úgy tűnik, a nagyhatalmak logikája egészen más, kicsit sem emberi. Mi idelent lokálisan szemléljük az életet, és végsőkig ragaszkodunk a kis világunkhoz, amit felépítettünk a magunk számára. Ezért is borzaszt el akár csak egyetlen menekült család látványa is. Odafent, a globális perspektívából ez nem látszik. Nekik csak „térkép e táj.”
Ezt magyar költőként megélni milyen?
Nem hiszem, hogy másként élném meg ezt az időszakot, mint bárki a környezetemben. Mindenkinek nehéz. Talán annyi különbség mégis van, hogy alkotóként ezek a mély nyomok bennem versek formájában kifejezésre jutnak előbb-utóbb. Csúnya szóval kihasználom, önző módon kisajátítom a közösség szenvedését. Az ilyen kétségeket azért igyekszem elhessegetni, és inkább arra gondolok, hogy a vers ugyanennek a közösségnek talán segíthet is valamilyen módon.
A véletlennek köszönhetően együtt éltük meg a covid-járvány kitörésének pillanatát, távol a szeretteinktől a Balti tenger partján. A mostani helyzet nagyobb félelemmel jár, vagy összehasonlítható-e a két helyzet, a két érzés?Az érzés, hogy van egy veszélytényező, ami holnapra akár már ide is érhet, amitől féltenem kell a szeretteimet, az valami hasonló. Akkoriban még alig tudtunk a koronavírusról, és egész Európát sokkolták például az olaszországi állapotok. Ha a vírust nem is győztük le, de, mondhatni, megbékéltünk, és megtanultunk együtt élni vele. A háborúval nem lehet.
Költőként mit gondolsz, mennyire lehet etikus ez a háború?
A háború sohasem igazságos, de teljesen érthető, ha a közvélemény jó része a saját országát védő ukrán hadsereggel szimpatizál, amit talán az Ukrajnát cserbenhagyó nyugati országok lakosainak bűntudata is erősít. A zavaros motivációjú Oroszországgal, vagy a vörös csillagot címerül választó kelet-ukrajnai népköztársaságokkal nehéz azonosulni. Ha Putyin szándéka részben az, hogy az ukránok gyakran nacionalizmusba csapó nemzeti öntudatát letörje, a támadással éppen fordított eredményt érhet el. Az ukrán identitás sarokkövei azok a küzdelmek, amiket a történelem során a szovjet/orosz birodalomtól való függetlenedés reményében vívtak, és azok a veszteségek, amiket ugyanettől a hatalomtól elszenvedtek (lásd az Ukrán Felkelő Hadsereg tevékenységét, vagy a Holodomort). A 2014-es Majdan-forradalom óta a fegyverkezés mellett minden eszközzel az államnemzet kiépítésén dolgoztak – amit mi, magyarok, a saját bőrünkön éreztünk –, a most folyó küzdelem pedig, legyen bármi is a vége, újabb elemeket kölcsönöz ehhez a világképhez. Minden bizonnyal a hősiesség szimbólumává válik a Kígyó-sziget is, ahol tizenhárom határőr hunyt el.
Hogyan éled meg a kiszolgáltatottságot, hogy gyakorlatilag a házból sem mozdulhatsz ki, a kerted végétől pedig 15 kilométernyire ott van a szabadságot és a biztonságot jelentő magyar határ?
Természetesen nagyon rossz érzés, ám a határ túloldalán az itthon maradt szeretteim miatt lenne bennem szorongás. Elődeink példája segít, akik annyi mindent túléltek. Örülünk, hogy Kárpátalján viszonylagos nyugalom van, és bízunk a békés rendezésben, imádkozunk érte.
