Február 5-én beszélgettünk arról, hogy mi lesz Ukrajnában, lesz-e háború… Sajnos, valóra vált a rémálom, s bár még csend van Kárpátalján, mégis egy háborúba sodródtál bele. Mi a személyes viszonyulásod a helyzethez? Ráadásul a születésnapodon tört ki a háború…
Február 24-én a feleségem a következő szavakkal ébresztett: „kitört a háború.” Ösztönszerűen az egyéves kislányunk ágya felé fordultunk, békésen aludt. Senkinek sem kívánom azt a lelki megrázkódtatást, ami akkor ért minket, habár szerencsésnek is mondhatnánk magunkat, mert nem rakéták becsapódására riadtunk, mint több ukrán nagyváros lakosai, és Kárpátalján továbbra sincsenek harci cselekmények. A helyzet ismeretében a kivárásra rendezkedtünk be, úgy döntöttünk, hogy a hétvégét még itthon töltjük – ezalatt talán a határátkelőkön kígyózó sorok is rövidülnek –, és bízunk a gondviselésben, a békés rendezésben.
Fiatal családosként mekkora csalódás ez? Nyilván, más tervekkel indultatok neki az életnek, most bármelyik pillanatban belerángathatnak személyesen is egy olyan háborúba, amiben vélhetőleg önszántadból sosem vennél részt.
Természetesen csalódott vagyok, de nem csak a terveinket illetően. A világ vezetőinek bölcsességébe, megfontoltságába vetett hitemben is csalódtam. Akárhogy is nézzük, ez egy aljas, váratlan, az utolsó pillanatig tagadott támadás volt. Az igazságérzetem azt sugallja, hogy bármennyi kül- és belpolitikai hibát is vétett Ukrajna, ezeket a csorbákat nem a harcmezőn, ártatlanok élete árán kell kiköszörülni. De, úgy tűnik, a nagyhatalmak logikája egészen más, kicsit sem emberi. Mi idelent lokálisan szemléljük az életet, és végsőkig ragaszkodunk a kis világunkhoz, amit felépítettünk a magunk számára. Ezért is borzaszt el akár csak egyetlen menekült család látványa is. Odafent, a globális perspektívából ez nem látszik. Nekik csak „térkép e táj.”
Ezt magyar költőként megélni milyen?
Nem hiszem, hogy másként élném meg ezt az időszakot, mint bárki a környezetemben. Mindenkinek nehéz. Talán annyi különbség mégis van, hogy alkotóként ezek a mély nyomok bennem versek formájában kifejezésre jutnak előbb-utóbb. Csúnya szóval kihasználom, önző módon kisajátítom a közösség szenvedését. Az ilyen kétségeket azért igyekszem elhessegetni, és inkább arra gondolok, hogy a vers ugyanennek a közösségnek talán segíthet is valamilyen módon.
Költőként mit gondolsz, mennyire lehet etikus ez a háború?
A háború sohasem igazságos, de teljesen érthető, ha a közvélemény jó része a saját országát védő ukrán hadsereggel szimpatizál, amit talán az Ukrajnát cserbenhagyó nyugati országok lakosainak bűntudata is erősít. A zavaros motivációjú Oroszországgal, vagy a vörös csillagot címerül választó kelet-ukrajnai népköztársaságokkal nehéz azonosulni. Ha Putyin szándéka részben az, hogy az ukránok gyakran nacionalizmusba csapó nemzeti öntudatát letörje, a támadással éppen fordított eredményt érhet el. Az ukrán identitás sarokkövei azok a küzdelmek, amiket a történelem során a szovjet/orosz birodalomtól való függetlenedés reményében vívtak, és azok a veszteségek, amiket ugyanettől a hatalomtól elszenvedtek (lásd az Ukrán Felkelő Hadsereg tevékenységét, vagy a Holodomort). A 2014-es Majdan-forradalom óta a fegyverkezés mellett minden eszközzel az államnemzet kiépítésén dolgoztak – amit mi, magyarok, a saját bőrünkön éreztünk –, a most folyó küzdelem pedig, legyen bármi is a vége, újabb elemeket kölcsönöz ehhez a világképhez. Minden bizonnyal a hősiesség szimbólumává válik a Kígyó-sziget is, ahol tizenhárom határőr hunyt el.
Hogyan éled meg a kiszolgáltatottságot, hogy gyakorlatilag a házból sem mozdulhatsz ki, a kerted végétől pedig 15 kilométernyire ott van a szabadságot és a biztonságot jelentő magyar határ?
Természetesen nagyon rossz érzés, ám a határ túloldalán az itthon maradt szeretteim miatt lenne bennem szorongás. Elődeink példája segít, akik annyi mindent túléltek. Örülünk, hogy Kárpátalján viszonylagos nyugalom van, és bízunk a békés rendezésben, imádkozunk érte.
Bár próbáltuk lebeszélni szándékaikról, kárpátaljai barátaink – Lőrincz P. Gabriella és Kertész Dávid – mégis úgy döntöttek, hogy hazalátogatnak és részt vesznek a beregszászi és környéki prózanapi rendezvényeken. Az a tény, hogy bevállalták az utazást így utólag is azt jelenti, hogy teljes bizonyossággal néhány napja még senki nem számított a háború kitörésére. A helyzet egyre feszültebb a térségben, és csak bízhatunk abban, hogy épségben el tudják ma hagyni Ukrajna területét.
Fontos, nagyon fontos az ismétlés. A rosszat az emberek szeretik ismételgetni, ezért a jót is kell hangsúlyozni. Ám vannak üres szószaporító, tehát többnyire fölösleges szerkezetek. Szófölöslegnek, fölösleges szószaporításnak, idegen szóval pleonazmusnak nevezzük ezt a jelenséget. Tipikus esetei a napok, napszakok, évek említésekor, például: tegnapi nap, holnapi nap, ahelyett, hogy: tegnap, holnap.
A Magyar Írószövetség kezdeményezésére 2018 óta ünnepeljük a magyar széppróza napját február 18-án, Jókai Mór születésnapján. Ezen a napon Kárpát-medence-szerte megemlékeznek az egyik legnagyobb magyar író születésnapjáról és a széppróza napjáról, író-olvasó találkozókra, könyvbemutatókra, televízió- és rádióműsorokra, fellépésekre, rendhagyó irodalomórákra, sőt novellaíró versenyekre is sor kerül. (A korábbi versenyekről lapunk az elmúlt években is beszámolt, a nyertes műveket közölte.) Nem kérdés tehát, hogy ezen a jeles napon mi is közlünk egy Jókai-szöveget
A magyar irodalom emléknapjai különös jelentőséggel bírnak a felvidékiek számára. Azzal büszkélkedhetünk, hogy két esetben felvidéki születésű – Jókai Mór komáromi, Madách Imre alsósztregovai – íróóriások nevéhez, illetve munkásságához kötődik az ünnep: a magyar széppróza napja és a magyar dráma napja.
„Alkossunk szerelmi szótárt! – fordult a hetvenes években a nagyközönséghez a rádió nyelvművelő műsorában Koltói Ádám nyelvész. – Nagyon kevés ugyanis az a szerelmi szótár, amelyből szavakat válogathatunk, ha közvetlenül és mellébeszélés nélkül akarunk valamilyen szexuális témáról szólni. Gyakran ez a szavakkal való küszködés ijeszti el a felnőtteket az őszinte felvilágosító beszélgetéstől, s nem a fiatalokkal szembeni közömbösség vagy a prüdéria.”
anulságos nyelvművelő eset történt nemrégiben a gyermekorvosi rendelőben. A doktornő feliratot függesztett ki a helyes, illendő nyelvhasználattal kapcsolatban. Ezt írta:
„Tisztelt Szülők! A mi és az Önök gyermekeinek nem segge, hanem popsija van, nem fosnak, hanem hasmenésük van, nem finganak, hanem szélgörcsük van, és nem taknyosak, hanem náthásak!"
Hetek óta a nagyvilág érdeklődése az orosz-ukrán feszültségre összpontosul, a nagypolitikai játszmák kétséges kimenetelét mindannyian aggodalommal figyeljük. Kárpátalján több írótársunk, kollegánk és munkatársunk is közvetlenül érintett ebben a helyzetben, az ő sorsuk, közérzetük iránt érdeklődve Marcsák Gergellyel készítettünk interjút.
2021. május 27-én döbbenten vettem észre, hogy negyven év suhant el halála óta. Pedig mintha tegnap álltunk volna ott a Farkasréti temető ravatalozója előtt, hangzottak el a gyászbeszédek, a talpig gyászban álló fiatal feleség nem tudta elfojtani gyakran feltoluló sírását, de ott állt az idős nagynéni is a mindenki számára oly kedves Jancsi koporsója mögött.