Február 5-én beszélgettünk arról, hogy mi lesz Ukrajnában, lesz-e háború… Sajnos, valóra vált a rémálom, s bár még csend van Kárpátalján, mégis egy háborúba sodródtál bele. Mi a személyes viszonyulásod a helyzethez? Ráadásul a születésnapodon tört ki a háború…
Február 24-én a feleségem a következő szavakkal ébresztett: „kitört a háború.” Ösztönszerűen az egyéves kislányunk ágya felé fordultunk, békésen aludt. Senkinek sem kívánom azt a lelki megrázkódtatást, ami akkor ért minket, habár szerencsésnek is mondhatnánk magunkat, mert nem rakéták becsapódására riadtunk, mint több ukrán nagyváros lakosai, és Kárpátalján továbbra sincsenek harci cselekmények. A helyzet ismeretében a kivárásra rendezkedtünk be, úgy döntöttünk, hogy a hétvégét még itthon töltjük – ezalatt talán a határátkelőkön kígyózó sorok is rövidülnek –, és bízunk a gondviselésben, a békés rendezésben.
Fiatal családosként mekkora csalódás ez? Nyilván, más tervekkel indultatok neki az életnek, most bármelyik pillanatban belerángathatnak személyesen is egy olyan háborúba, amiben vélhetőleg önszántadból sosem vennél részt.
Természetesen csalódott vagyok, de nem csak a terveinket illetően. A világ vezetőinek bölcsességébe, megfontoltságába vetett hitemben is csalódtam. Akárhogy is nézzük, ez egy aljas, váratlan, az utolsó pillanatig tagadott támadás volt. Az igazságérzetem azt sugallja, hogy bármennyi kül- és belpolitikai hibát is vétett Ukrajna, ezeket a csorbákat nem a harcmezőn, ártatlanok élete árán kell kiköszörülni. De, úgy tűnik, a nagyhatalmak logikája egészen más, kicsit sem emberi. Mi idelent lokálisan szemléljük az életet, és végsőkig ragaszkodunk a kis világunkhoz, amit felépítettünk a magunk számára. Ezért is borzaszt el akár csak egyetlen menekült család látványa is. Odafent, a globális perspektívából ez nem látszik. Nekik csak „térkép e táj.”
Ezt magyar költőként megélni milyen?
Nem hiszem, hogy másként élném meg ezt az időszakot, mint bárki a környezetemben. Mindenkinek nehéz. Talán annyi különbség mégis van, hogy alkotóként ezek a mély nyomok bennem versek formájában kifejezésre jutnak előbb-utóbb. Csúnya szóval kihasználom, önző módon kisajátítom a közösség szenvedését. Az ilyen kétségeket azért igyekszem elhessegetni, és inkább arra gondolok, hogy a vers ugyanennek a közösségnek talán segíthet is valamilyen módon.
Költőként mit gondolsz, mennyire lehet etikus ez a háború?
A háború sohasem igazságos, de teljesen érthető, ha a közvélemény jó része a saját országát védő ukrán hadsereggel szimpatizál, amit talán az Ukrajnát cserbenhagyó nyugati országok lakosainak bűntudata is erősít. A zavaros motivációjú Oroszországgal, vagy a vörös csillagot címerül választó kelet-ukrajnai népköztársaságokkal nehéz azonosulni. Ha Putyin szándéka részben az, hogy az ukránok gyakran nacionalizmusba csapó nemzeti öntudatát letörje, a támadással éppen fordított eredményt érhet el. Az ukrán identitás sarokkövei azok a küzdelmek, amiket a történelem során a szovjet/orosz birodalomtól való függetlenedés reményében vívtak, és azok a veszteségek, amiket ugyanettől a hatalomtól elszenvedtek (lásd az Ukrán Felkelő Hadsereg tevékenységét, vagy a Holodomort). A 2014-es Majdan-forradalom óta a fegyverkezés mellett minden eszközzel az államnemzet kiépítésén dolgoztak – amit mi, magyarok, a saját bőrünkön éreztünk –, a most folyó küzdelem pedig, legyen bármi is a vége, újabb elemeket kölcsönöz ehhez a világképhez. Minden bizonnyal a hősiesség szimbólumává válik a Kígyó-sziget is, ahol tizenhárom határőr hunyt el.
Hogyan éled meg a kiszolgáltatottságot, hogy gyakorlatilag a házból sem mozdulhatsz ki, a kerted végétől pedig 15 kilométernyire ott van a szabadságot és a biztonságot jelentő magyar határ?
Természetesen nagyon rossz érzés, ám a határ túloldalán az itthon maradt szeretteim miatt lenne bennem szorongás. Elődeink példája segít, akik annyi mindent túléltek. Örülünk, hogy Kárpátalján viszonylagos nyugalom van, és bízunk a békés rendezésben, imádkozunk érte.
Szenteleky Kornélt már diákkorában is érdekelte a műfordítás, ám fordítói tevékenysége csak 1922-ben kezdődött el, két Baudelaire-prózavers magyarra való átültetésével (az akkoriban a magyar irodalmat is átható Baudelairekultusz hatására). Ezek a versfordítások a Bácsmegyei Napló hasábjain jelentek meg.
Szenteleky Kornél irodalmi, irodalomszervezői és folyóirat-szerkesztői munkássága mára ugyan kibomlott a halálát követő kilenc évtizedes homályból, írói tevékenységének, gondolkodói magatartásának morális értékei azonban mind ez idáig nem lelték meg helyüket a délvidéki magyarság önmagáról kialakított társadalmi-politikai összképében. A közösségéről mondott ítéletei túl súlyosnak és túlontúl pontosnak bizonyultak ahhoz, hogy elfogadottakká váljanak, hogy alapját képezzék a máig késlekedő társadalmi katarzisnak.
„A világmindenség inkább olyan ciklusokból áll, amelyek újból és újból visszatérnek önmagukba” – meséli Pottyondy Ákos, a Pannonhalmi Főapátság gyógynövénykertjének egykori vezetője. A sárkányfűárusként is ismert Pottyondy Ákost viszont nem a gyógynövényvilág titkairól kérdeztem, hanem a közelgő, legszebb téli ünnepünket megelőző időszakról, az adventről. „Az ünnepeknek vannak jelképeik” – mondja Pottyondy Ákos, aki az advent egyik legfontosabb jelképe, az adventi koszorú szimbolikus jelentéseiről beszélt.
A régi és ritka könyvek gyűjteménye mellett, melyről előző írásomban volt szó, a szabadkai Ferencesek templomának könyvtára gazdag helytörténeti gyűjteményt, időszaki kiadványokat, kisnyomtatványokat, valamint felbecsülhetetlen levéltári anyagot is őriz. A Szabadkai Ferences Rendház különleges értékes könyvgyűjteményéről legutóbb 2000. október 23-án készült kiállítás a Szabadkai Városi Könyvtár és a Szabadkai Városi Múzeum munkatársainak együttműködésével.
Épp itt volt az ideje, hogy Petőfi mellett a másik kétszáz évesünk előtt is tisztelegjünk a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Annál is inkább, mert Madách Tragédiája az esztétikai értékei mellett látnoki mű. Éppen száz esztendeje, 1923-ban írja Babits Mihály a Tragédia előszavában azt, amit a kiállításban is idézünk: „Olvasd újra művét, s úgy fog hatni reád, mint valami véres aktualitás, korod és életed legégetőbb problémáival találkozol.”
Kutatói pályája második és harmadik szakaszának középpontjában azonban nyelvművelői tevékenysége állt. A szlovákiai magyar nyelvművelés feladatait a magyarországi hagyományos nyelvművelő gyakorlathoz igazodva több cikkben és vitacikkben is megfogalmazza: A magyar nyelv szlovákiai változatai, A nemzeti nyelvművelés „liberalizmusának” és a kisebbségi nyelvművelés „radikalizmusának” okai, gondjai, Nyelvművelésünk múltja, jelene, jövője, A szlovákiai magyarság gondjai az ezredfordulón.
A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló, szűkszavú költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa így is egy bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé, amelynek minden állomása figyelmet érdemel.
A három ősfolyadék a hideg, a meleg és a közép. A három alapfolyadék: a víz, a tej és a vér. A többi folyadék a természet és az ember közös munkájának eredménye. Ilyen az olaj, a tea, a kávé, a sör, a bor, és természetesen a pálinka. Hamvas szerint a modern kor szcientifista, másként elidegenedett vagy túlcivilizált embere nem húst, krumplit, szilvát, körtét, almát, mézes-vajas kenyeret eszik, hanem kalóriát, vitamint, szénhidrátot és fehérjét, nem bort iszik, hanem alkoholt… Hamvas nem ismerte a tiszta, egészséges gyümölcsből készült pálinkát. Ha ismerte volna, a bor mellé teszi. Aki valódi pálinkát iszik, az
Az Újvidéki Színház Verne klasszikus regényét, egyik legismertebb tudományos-fantasztikus művét, a Nemo kapitányt vette elő, gondolta újra, és döntött úgy, hogy ebből bizony musical lesz. Az énektudásban többször bizonyított társulat adott, a rendező a zenés műfaj nagymestere, Puskás Zoltán, a regényt igen gyakorlott kézzel Lénárd Róbert adaptálta színpadra, és bővítette ki sok-sok dalszöveggel, hiszen egy musicalhez az is dukál, meg persze zene is kell, erre a feladatra a Klemm Dávid és Erős Ervin szerzőpárost kérték fel, akik a színházi zenét nem középiskolás fokon művelik.
A Magyar Írószövetségből rögvest Dunaszerdahelyre vitt az utam, hogy eleget tegyek a SZMÍT elnöke, Hodossy Gyula meghívásának. A táskában könyvek, a lelkemben csordultig szeretet, a fejemben a Himnusz és a zivataros századok, amik, úgy tűnik, nem múltak el. Határon túlra menet mindig olyan érzés fog el, mint amikor elindultam szülővárosom, Beregszász felé. Bár be kell látni, hogy a határátkelés így, több órás sor nélkül egyetlen kicsi gyomorgörcsöt sem okoz, és nem is hiányzik.