Hoppá, apám! – így üdvözöltük egymást legtöbbször, közös barátunkat, a jó Haklik Norbertet parodizálva és ugyanakkor megidézve, mély, recsegős hangon, mielőtt leültünk havonta egyszer a Hold utcai gondolkodók asztalához. A legutóbbi pár találkozó elmaradt, de épp szerveztük az újat. Május 27-én kellett volna összefutnunk, de nem sikerült mindenkivel egyeztetni.
Akit érdekel, elmondom: ez egy félig titkos irodalmi társaság volt, majdnem húsz éve járt össze a banda, a legutóbbi felállásban Téreyn kívül Nagy Koppány Zsolt, Dobai Bálint, Szöllősi Mátyás és Murányi Sándor Olivér is felbukkant az asztalnál.
A lényeg, hogy a felsoroltaknak itt egy-egy alteregója jelent meg, ha van ilyen, Cseh Tamás-osan, a jobbik énünket vittük ezekre a találkozókra. S hogy miről is volt itt szó egyébként? Mindenről: politikai és irodalmi aktualitásokról, magánéletről és nem utolsósorban irodalomi szövegekről. Olyan társaság voltunk, ahol felül tudtunk emelkedni az aktualitások mocskán, a kultúrharcon, a szekértáborosdin, az írószövetségi stratégiákon, nagyjából mindenen, ami embereket távol tarthat egymástól. Ezért is volt fontos ez mindnyájunknak, hiszen ahányszor csak úgy éreztük, hogy megérett a világ a pusztulásra, összehívtuk a csapatot, és egy ital mellett mindig sikerült megnyugtatóan megbeszélni a dolgokat.
Tagadhatatlanul János volt az összetartó erő, a legrégebbi csapattag és a legaktívabb szervező is az utolsó pillanatig. És valahol innen kellene kezdődnie ennek az írásnak, hogy miért is volt ennyire fontos ez neki? Mi mindenképpen ezt az embert ismertük benne, a barátot, aki aggódva figyel, számontartja mindannyiunk sorsát, naprakész minden írásunk elolvasásában, aki soha nem fogy ki az ötletekből, az optimizmusból és a hitből. Mindig is távol tartotta magát a dilettánsoktól, de ugyanakkor hitt abban, hogy mindenkiben ott van a képesség a jóra, a fejlődésre, gyakran óvatosságra intve bennünket, ha túl gyorsan törtünk pálcát valaki vagy valami felett.
Pedig most okunk volna a lázadásra. Irodalmunk középnemzedékének legjobbja ment el, a mindenkoriak egyik legnagyobbika. Életerősen, tele tervekkel, itt hagyva családot, gyerekeket, barátokat és nem utolsósorban az irodalmat. De nincs ki ellen lázadni, az alázat marad, ahogy ő is tanította volna. De sajnálom, hogy nem jutott neki egy Kossuth-díj, sajnálom, hogy nem jutott neki akkora elismerés, mint amekkorát megérdemelt volna. Hogy feleakkora se. De ezt talán hagyjuk.
Akik tudjuk, legalább huszonöt éve tudjuk, hogy ki ő. Én most mégis a baráttól búcsúzom, a Hold utcai gondolkodótárstól, akinek a vezetésével minden év végén, az év utolsó találkozóján a Vörösmarty tértől indulva sétáltunk át a bazilika mögött a Hold utcai helyszínre, tele karácsonyi szeretettel és hittel, mint egykor gyermekkorunkban. Vagy a Vörösmartyn, vagy a bazilikánál mindig verset olvastunk fel. Mi vagyunk a Mikuk! – mondta János ilyenkor, ragyogó arccal vezetve a sort. Aztán jött a karácsony, az új év, az új találkozás. Eddig tudtuk, hogy ez mindig így lesz. Most már tudjuk, hogy nem.
Hoppá! Isten veled, János!
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. június 8-i számában.)
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.