Farkas Wellmann Endre: Karanténpercek

2020. április 26., 08:34
A SARS-CoV-2 koronavírus modellje – Forrás: Wikipédia

Időnként hosszú, kitartott percek, időnként meg épp olyan gyorsan telnek, mint rég.

Nézem a napisajtót, ha nem is egyfolytában, de mindennap gyakran visszatérek a hírtartalmakhoz, most már nem is abban reménykedve, hogy valahol rábukkannék valami olyan közlésre, amit ebben a helyzetben mindannyian várunk, hanem nem hagy nyugodni a járványhiszti működési logikája. E logikán belül pedig az egyik fő vonal a pánikkeltés, a másik a politikai gyalázkodás, a harmadik pedig azoknak az elhivatott szakembereknek a józan törekvése, hogy tisztességesen és hitelesen tájékoztassanak a helyzet állásáról.

A téma első elemét boncolgatva a legelszomorítóbb, hogy a karanténhelyzet, mint afféle tűpontos pszichológiai teszt, sok mindenkiről sok mindent elmond. Akinek a szociális csápjai eddig is a virtuálisba kapaszkodtak, s akiknek a közösségi hálókon a gyűlöletkeltés volt eddig is a fő tevékenységük, azok még eszeveszettebb lelkesedéssel szemetelik tele a világhálót, holott ők maguk is nyilvánvalóan tudják, hogy hazugságokkal keresnek olcsó népszerűséget vagy keltenek félelmet, pánikot és indulatokat. A politikai gyalázkodást nagyjából ugyanennek a közegnek egy alcsoportja műveli, akik eddig ugyan nem a koronavírus apropóján, de ugyanezt tették, megragadva az értelem nélküli locsogás ingyenes és szép internetes lehetőségeit, újonnan most átvedlettek felkent fotelvirológusokká, és ugyanazokat a hülyeségeket szajkózzák, mint eddig. Amivel önmagában nem lenne baj, az ember felröhög, továbblapoz… De amikor az ország szakmai kiválóságaiból összeálló operatív törzset vagy ennek a tagjait cikizik vagy gyalázzák, egyszerű állampolgárként felfordul a gyomrom. Az egyik célpont Müller Cecília doktornő, országos tiszti főorvos asszony, akit egyébként ebben a helyzetben a legszerethetőbb közéleti személyiségnek tartok. Anélkül, hogy sok szót vesztegetnénk az őt bántókra, csak azt a kérdést tenném fel, hogy ki volna még egy olyan ember, pláne az ellene hőbörgők háza táján, aki ilyen szakszerűen és megnyugtatóan tudna kezelni egy pandémiás helyzetet? Aki naponta, végtelen türelemmel, mint anya a hülyegyerekének, elmondja bárhányszor a provokatív és tendenciózus újságírói kérdésekre a tényszerű válaszokat, aki orvosként még ebben a helyzetben is a katonás fegyelem mellett szeretettel tud hozzáállni a szenvedőkhöz és derűs szakmaisággal képes lelket önteni egy egész országba? Kosztolányi szavaival orvos, aki a szenvedéssel hivatásszerűen is foglalkozik, hamis káprázatok nélkül. Ezzel a szakmai és emberi nagysággal érdemes szembeállítani a közösségi terek vírushőbörológusait, sokszor az egyes sajtóorgánumok munkatársait, akik ezért a gyűlölködésért még havi fizetést is kapnak esetenként. Minden politikán túl az emberségre apellálnék itt, vagyis ennek a hiányára, ami a jelenlegi járványhelyzetben egy legalább ilyen intenzitású morális válsággal sújtja a társadalmat.

Mindenképpen izgalmasan alakul a helyzet. Olyan szempontból is, hogy sokan már a koronavírus-járvány utáni jövőt tervezik, erről képzelegnek. Utópiákat és disztópiákat olvashatunk mindennap, minden felületen, mindenki változásokat vár vagy remél. De kikkel fog ez a változás bekövetkezni? Akik ebből a járványból sem tanultak semmit? Akikről fentebb írtam, hogy ugyanúgy húz el felettük ez az egész helyzet, mintha mi sem történt volna? Nem csak a hivatásos gyűlöletkeltőkre gondolok itt, hanem azokra különösen, akik a közösségi hálón a személyes tereikben, baráti közegükben voltak és maradtak vállalhatatlanok? Az lesz majd a jövő embere, aki elmondhatja, hogy beszóltam Győrfi Pálnak? Milyen változásokra várunk, nem tudom. Csak fellapozom időnként a napisajtót, elröhögöm magam vagy elszomorodom.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. április 25-i számában.)