Időnként hosszú, kitartott percek, időnként meg épp olyan gyorsan telnek, mint rég.
Nézem a napisajtót, ha nem is egyfolytában, de mindennap gyakran visszatérek a hírtartalmakhoz, most már nem is abban reménykedve, hogy valahol rábukkannék valami olyan közlésre, amit ebben a helyzetben mindannyian várunk, hanem nem hagy nyugodni a járványhiszti működési logikája. E logikán belül pedig az egyik fő vonal a pánikkeltés, a másik a politikai gyalázkodás, a harmadik pedig azoknak az elhivatott szakembereknek a józan törekvése, hogy tisztességesen és hitelesen tájékoztassanak a helyzet állásáról.
A téma első elemét boncolgatva a legelszomorítóbb, hogy a karanténhelyzet, mint afféle tűpontos pszichológiai teszt, sok mindenkiről sok mindent elmond. Akinek a szociális csápjai eddig is a virtuálisba kapaszkodtak, s akiknek a közösségi hálókon a gyűlöletkeltés volt eddig is a fő tevékenységük, azok még eszeveszettebb lelkesedéssel szemetelik tele a világhálót, holott ők maguk is nyilvánvalóan tudják, hogy hazugságokkal keresnek olcsó népszerűséget vagy keltenek félelmet, pánikot és indulatokat. A politikai gyalázkodást nagyjából ugyanennek a közegnek egy alcsoportja műveli, akik eddig ugyan nem a koronavírus apropóján, de ugyanezt tették, megragadva az értelem nélküli locsogás ingyenes és szép internetes lehetőségeit, újonnan most átvedlettek felkent fotelvirológusokká, és ugyanazokat a hülyeségeket szajkózzák, mint eddig. Amivel önmagában nem lenne baj, az ember felröhög, továbblapoz… De amikor az ország szakmai kiválóságaiból összeálló operatív törzset vagy ennek a tagjait cikizik vagy gyalázzák, egyszerű állampolgárként felfordul a gyomrom. Az egyik célpont Müller Cecília doktornő, országos tiszti főorvos asszony, akit egyébként ebben a helyzetben a legszerethetőbb közéleti személyiségnek tartok. Anélkül, hogy sok szót vesztegetnénk az őt bántókra, csak azt a kérdést tenném fel, hogy ki volna még egy olyan ember, pláne az ellene hőbörgők háza táján, aki ilyen szakszerűen és megnyugtatóan tudna kezelni egy pandémiás helyzetet? Aki naponta, végtelen türelemmel, mint anya a hülyegyerekének, elmondja bárhányszor a provokatív és tendenciózus újságírói kérdésekre a tényszerű válaszokat, aki orvosként még ebben a helyzetben is a katonás fegyelem mellett szeretettel tud hozzáállni a szenvedőkhöz és derűs szakmaisággal képes lelket önteni egy egész országba? Kosztolányi szavaival orvos, aki a szenvedéssel hivatásszerűen is foglalkozik, hamis káprázatok nélkül. Ezzel a szakmai és emberi nagysággal érdemes szembeállítani a közösségi terek vírushőbörológusait, sokszor az egyes sajtóorgánumok munkatársait, akik ezért a gyűlölködésért még havi fizetést is kapnak esetenként. Minden politikán túl az emberségre apellálnék itt, vagyis ennek a hiányára, ami a jelenlegi járványhelyzetben egy legalább ilyen intenzitású morális válsággal sújtja a társadalmat.
Mindenképpen izgalmasan alakul a helyzet. Olyan szempontból is, hogy sokan már a koronavírus-járvány utáni jövőt tervezik, erről képzelegnek. Utópiákat és disztópiákat olvashatunk mindennap, minden felületen, mindenki változásokat vár vagy remél. De kikkel fog ez a változás bekövetkezni? Akik ebből a járványból sem tanultak semmit? Akikről fentebb írtam, hogy ugyanúgy húz el felettük ez az egész helyzet, mintha mi sem történt volna? Nem csak a hivatásos gyűlöletkeltőkre gondolok itt, hanem azokra különösen, akik a közösségi hálón a személyes tereikben, baráti közegükben voltak és maradtak vállalhatatlanok? Az lesz majd a jövő embere, aki elmondhatja, hogy beszóltam Győrfi Pálnak? Milyen változásokra várunk, nem tudom. Csak fellapozom időnként a napisajtót, elröhögöm magam vagy elszomorodom.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. április 25-i számában.)
Alaposan szétaprózta magát a 140 éve született Sziklay Ferenc, aki Aranyidán született, Kassán nőtt fel, Kolozsvárott szerzett magyar–latin szakos tanári oklevelet, de első tanári állása Pozsonyhoz kötötte. Ezt követte Szatmárnémeti, majd az akkori legdélibb magyar település, Fehértemplom, míg végül a kör bezárult, s ismét visszatért Kassára. Tipikus monarchiabeli pályasors.
A Szlovákia Magyar Írók Társasága folyamatosan építi a kapcsolatot az oktatási intézményekkel, író-olvasó találkozókat szervez, hogy ezzel is közelebb vigye az irodalmat a fiatalokhoz. Október 31-én a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában megrendezte az irodalomnépszerűsítés lehetőségeit boncolgató szimpóziumát, közösen a Szlovákiai Magyar Könyvtárosok Egyesületével.
A legmagasabb magyar és szlovák állami, illetve irodalmi díjakkal kitüntetett Grendel Lajos személyében – aki születésének idei 75., illetve halálának 5. évfordulója alkalmából meghirdetett képzőművészeti pályázatra beérkezett pályaművekből rendezett kiállítás megnyitójára ma, itt, a Csallóközi Múzeum kiállítási csarnokában összegyűltünk – köztudomásúlag azt a csehszlovákiai, szlovákiai magyar írót tisztelhettük, tisztelhetjük.
A Német Nyelvtudományi Társaság (Gesellschaft für deutsche Sprache) 1977 óta választja ki a német nyelvben az év szavait. Jómagam az 1980-as évek végétől dokumentálom az év magyarországi szavait. A Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport 2010 óta több kategóriában és mindig nyelvi magyarázattal teszi közzé javaslatait. A fokozódó hírverseny miatt az év szavainak kiválasztása és kihirdetése már ősszel elkezdődik. De ez nem baj, mert ha egy szó decemberben bukkanna föl, igazából már csak a következő évben lehetne felkapott szó. Ahhoz ugyanis idő kell.
A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé. Összesen három önálló verseskötettel jelentkezett életében: Sötéttiszta (1975, Forum), Rigólesen (1988, Forum) és Palicsi versek (1995, Forum), illetve 2013-ban Enyhület és felröppenés címmel a Forum és az Életjel együttműködésének köszönhetően jelentek meg összegyűjtött versei.
„Az íróra a természet, a társadalom, a kulturális környezet sajátos hatást gyakorol, az írónak pedig az a feladata, hogy ezeket a hatásokat is figyelve keresse a Vajdaság életében »az általános emberit«. Az írónak meg kell kapaszkodnia valami pozitívumban. A határtalanságba, a színtelenségbe, a talajtalanságba nem lehet gyökeret ereszteni” – vallja a lírai alkatú prózaíró, Szenteleky Kornél. Az orvosi hivatás és praxis az emberi test bajaira, míg az írói, szerkesztői, irodalomszervezői életmű a lélek, a szellem állapotára próbált gyógyírt nyújtani.
Fenyvesi villánk verandáján éveken keresztül koronás keresztespók (Araneus diadematus) lakott. Az esti villanyfényben röpködő rovarokból bőséges vacsorái voltak, így nem is mindennap szőtt új hálót, raktározta a pókselyembe bugyolált élelmet. Néha valamilyen rovarral mi is tápláltuk, amelyet kezünkből ragadott el.
A történelem lapjain sokszor szereplő budapesti Rákos-patak forrása a Gödöllői-dombvidéken, Szada és Gödöllő között található. A patak átfolyik Gödöllőn, Isaszegen, Pécelen, a Rákosokon (Rákoscsaba, Rákosliget, Rákoskeresztúr). Itt terül el a történelmi Rákosmező. Majd a kőbányai–zuglói kerülethatáron átkelve, 44 kilométeres útját befejezve Angyalföldnél, az Árpád híd fölött torkollik a Dunába.
Valószínűleg nem véletlen, hogy épp advent első vasárnapján, az egyházi év kezdetének első estéjén mutatták be a székelyföldi Etéden a település ikonikus hangszerét, a frissen rekonstruált timborát. Könnyű dolgom lenne, ha egyszerűen egy hangszerbemutatóról kellene most írnom, ám a történet valami sokkal bonyolultabb és fontosabb lényeget hordoz magában: sok évtized után most újra megszólal az a hang, amely hosszú időn át az etédi közösség önkifejezésének összetéveszthetetlen hangja volt, s amely az idők során végképp elhallgatni tűnt, egészen mostanig.