Kárász Nelli és Kertész Ágnes – bár két különböző alkotói időszak reprezentánsai – mégis ugyanazon idegenség és elidegenedés nőalakjaiként jelennek meg a Németh László-regényekben, Olyan belső tartalmak kivetülései, amelyek révén az elbeszélő individuális tapasztalatai kapnak általános értelmet és társadalmi szintű érvényességet úgy, hogy a két nőalak összehasonlítása egyben lehetőséget ad az idegenség-érzés kibontakozásának nyomon követésére.
A regénycímeket tekintve – Iszony és Irgalom – akaratlanul is valamiféle keresztény retorikát érzünk a fogalmak mögött, ha pedig még néhány Németh-regény címválasztását is hozzávesszük – a Gyászt és a Bűnt – ugyancsak sejthető, hogy e metaforák jelentéseit valamilyen teológiai tartalommal telíti eleve a szerző, hiszen e négy fogalom a keresztényi lét alappilléreinek is tekinthető. A Bűn főszereplője férfi, a másik három regényé pedig egy-egy nő, viszont mind a négy műben közös nevező az idegenség, amely az Irgalom végére az emberi élet végérvényes kilátástalanságában tetőzik, megoldások, további irányok hiányában pedig az irgalom gyakorlása kínálkozik válaszul.
Most csupán a fentebb említett két regény – az Iszony és az Irgalom – nőalakjainak értelmezésével próbálom megközelíteni Németh Lászlónak a keresztény értékrendről alkotott képét és azt a sajátos etikát, amellyel a világról gondolkodik.
A Németh-féle vallásos ösztön működése, amelyről Görömbei András is beszél tanulmányában[1], bonyolultabbnak látszik a filozófiai tételek vagy meggyőződések egyszerű működtetésénél, hiszen a vizsgált nőalakok esetében nem csupán a vallásos ösztön foné tisz daimonioszként[2] értelmezhető üdvösségvágya a hajtóerő, hanem a protestáns gondolkodásmódot is néhol felülbíráló hit, amelynek tárgya inkább az ember önmagában, mint valamiféle felsőbbrendűség. Vagyis éppen a vallásosság által uralt közeg, amelyben a szereplők megnyilvánulnak, kitermelik az őket megsemmisítő problémahelyzeteket, a szereplőket döntésekre és cselekvésekre késztetik, amelyek indoklásában a keresztény üdvtan már nem visszakereshető. Míg az Iszony végén Németh visszakanyarodik a valláshoz, vagy legalább is pozitív értékként jelenik meg az egyház a mű utolsó részében, az azt megelőző fejezetekben Kárász Nelli gondolatai nemcsak a dogmák és a szokásjog felülbírálásában mutatnak túl a keresztény erkölcsiségen, hanem mint individuális életfilozófia is egy másfajta erkölcsiséghez kötődnek. A szereplő életében a gondolkodás imperativusa válik hangsúlyossá, az értelmes emberi lét ethosza az elhívéssel[3] szemben, de ugyanígy felülíródik a házasság, a szerelem, az emberi viszonyok teljes rendszere is az Iszony világában.
Mint központi téma, a belső történések motívumrendszerét a Pál apostol szeretetmítoszának kudarca vezérli, sem a Kárász Nelli, sem a Kertész Ágnes világában nem tud érvényesülni a szeretet „intézményesített” formája, amely eleve implikálja a vallás és a dogma kritikáját. Németh protestantizmusának kritikai erejét bár Max Weber, Kant és Dilthey eszmeiségében is visszakereshetjük, mégis az az érzésünk marad erősebb, hogy a gyakorlatban nem működő keresztény szeretetmítosz csődjével állunk szemben, s a művészi meggyőződésen pedig átdereng valami erős tapasztalatiság.
Németh László világképének jellegéről részben a már hivatkozott Görömbei-tanulmány alapján kapunk koncentrált összefoglalást, részben pedig azok a pszichológiai ihletésű munkák[4] is támpontokat adnak, amelyek a szerző személyiségét konfrontálják az egyes művek értékszerkezetével.
„Én író is csak olyasformán voltam, mint orvos: csak a képesítésem volt meg hozzá: más volt a hivatásom. Nem művésznek születtem. Más volt a hivatásom. Mi voltam hát? Küszködő, -»agon«-izáló. A vallásos harc, az volt az én sorsom. Harc azért, amit a régiek üdvösségnek, gyülekezetnek neveztek. Maga a küzdelem, ez volt az én igazi alkotásom” – mondja valahol Németh[5] és ezt a kijelentést teszi világossá Görömbei a már hivatkozott tanulmányban, mely szerint: „Németh László igénye és felismerése az, hogy az emberlétet nemesebb, magasabb rendű életminőségre emelő vallásos ösztönöket ápolni […][6].
E kontextusban nyilvánvaló tehát, hogy ez az írói és emberi vállalás nem fér össze semmilyen konformizmussal, megalkuvással, dogmával vagy elfogadáson alapuló életszemlélettel.
Az Iszonyban Kárász Nelli alakja eleve provokáció, hiszen joggal kérdezhetnénk rá, hogy férfiként hogyan lehet hitelesen megírni egy női alteregót, s persze ugyanezt kérdezhetnénk a többi női főszereplő esetében is… Kertész Ágnes is – akinek megformálásában épp az autobiografikus jelleg a legerősebb – a regény végén nem személyes igazságot, nem csupán valamiféle esztétikai értelemben fölfogható üzenetet közvetít, hanem az elidegenedés elefántcsonttornyába zárkózva szánakozóan néz az emberiségre; a szöveg zárlatával pedig azt üzeni, hogy a becsődölt keresztényi moralitásra igazi alternatíva nincs[7].
Ugyancsak Görömbeitől értesülünk Németh regénytervéről, amelyet Jézus küldetéstudatának kialakulásáról tervezett, és amelyben „egy nagy, tiszta lélek … fájó tapasztalatai után egy nagy fellebbezést nyújt be a környező élet, az egész emberi nem ellen[8]”. Ez az egész emberiség ellen irányuló fellebbezés is vélhetően a filozófiát alátámasztó tapasztalatokból szüremlik át, és ráolvasható a szerzői önéletrajz számos olyan életeseménye is, amely az elidegenedést táplálhatja.
Az aszketikus protestantizmus hivatásetikája – Max Weber eszméje – nem tudni, bizonyíthatóan mennyire befolyásolta Németh László világlátását, de A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme doktrínái érezhetően visszaköszönnek a vizsgált művekben, ezeket haladja meg, individualizálja és írja felül a szerző sajátos emberi-művészi és – megkockáztatható – orvosi moralitásával.
Csupán azzal nehéz egyetértenünk, hogy Németh Lászlót a vallási értelemben definiálható üdvösségügy érdekli, hiszen erős protestantizmusa végképp eltávolítja épp a vallás által kitermelt eszméktől és erkölcsiségtől, új irányokat jelölve ki gondolkodásában. Az Iszony vége felé mintha meginogna kicsit ez a szemlélet, ahogy Nelli számára a történet lezárul, még az egyház és a konvencionális értelemben vett hit kapna egy esélyt, és ez a világlátás semmisül meg végérvényesen az Irgalom záradékának lemondó kiábrándultságában.
Nelli konfliktusa a vallásossággal folyamatos, számos szöveghelyen szembesülünk vele:
„A mise alatt elnéztem édesanyát. Milyen jó neki: az olvasóval megkötött öklére hajtja homlokát. Csupa kislányos fehérség, köszvényes bütyök és tágult vérér az ökle, s ő ott tanácskozik a Mennyei Atyával, hogy mit kezdjen a földi leányával. Itt ülök mellette szokásból a padban, de voltaképp pogány vagyok. Én édesapával sem tanácskoztam soha; csak erőt kaptam tőle valahogyan. Most szétfigyelek az énekbe, csöngetésbe, tömjénfüstbe; de hogy lesz abból erő? Csak annyit érzek, hogy Sanyival ez a dolog rendbe fog jönni. Énbennem azonban továbbra is ott lesz ez: hogy egy ürügyre, amilyen a Terus pletykája, bontott hajjal rontsak ki mátkaságból, házasságból. S amikor kinn vagyok: elrémüljek. Nem is a szegénységtől. A sivárságtól, a jövendő dohától, önmagamban.”
Igaz, a valláshoz való viszonyulás identitásképzés is, a főszereplő az ilyen és hasonló tapasztalatok mentén idegenedik el a világtól, ráadásul azoktól az alapértékektől is – a torzuló anyakép révén – melyek kereszténysége meghatározóinak kellene lenniük. E fokozatos és fokozódó eltávolodásban épül föl a főszereplő személyisége és alakul ki sajátos értékrendszere, amelyben a magány mellé társul a magára maradottság, az elszigeteltség érzése is. Ugyanilyen magányos hős az Irgalom Kertész Ágija, akiben újra egyesülnek Németh László művészi törekvései, amely Görömbei megállapításában így foglaltatik össze: „Egész életműve az emberlét magasabb értelméért, hivatásának betöltéséért, üdvösségéért való küzdelem nagy vallomása”[9]. A hős magánya az emberiség magányává lesz, ahogyan kilátástalansága is mindannyiunkké.
Kárász Nelli személyiségének egyik nagy meghasonlása az pillanat, amikor az isten nélküli vallás és az öröm nélküli testiség dimenzióiban kell önmagára találnia: „Hiszen az én szerelmem az már úgyis inkább imádság, mint érzékiség…”, ráadásul egy olyan helyzetben, amely újra keresztényi magatartást kényszerít rá, ez lévén a lánykérés pillanata, a házasság keresztényi kötelékébe való belépés. A kibontakozó narratíva egyik következő szöveghelyén a főhős újraértelmezi a világhoz való viszonyulását, amely az apa példájában megfogalmazódó protestáns munkaetikában válik hitté, és egyben a földi dolgoktól való iszony igazolásává is, hiszen Takaró Sanyitól való elfordulásával a vallásos keresztény világrendtől is elfordul: „A magányos kószálások a kutyákkal, s ez a csendes egymás melletti munka: ez volt az én titkom; amit az életben kerestem, amiben boldog voltam. Édesapával is ebben értettük meg olyan jól egymást: én az udvarban, ő kinn a határban, de mégiscsak ugyanabban az ügyben.” A protestáns apa és a katolikus férj két egymásnak ellentmondó férfitípus és értékvilág, az előző mint hiány, az utóbbi pedig mint fenyegetés van jelen a főhős életében. Az apa alakjához még hozzá lehet rendelni egyfajta szeretetképzetet is, míg a férj személye fokozatosan a keresztényi értékrend minden negatívumát sűrítő állandó fenyegetés forrásává válik. Ebben a szituációban válik érthetővé Németh elmélete a vallásos ösztönről, amelyet a maga puritanizmusában teljesen képes függetleníteni az egyház dogmarendszerétől és az erre ráépülő szokásjogtól.
Ugyanez az értékrend és szokásjog nem vesz tudomást az egyénről, mindkét főhős sorsa e szemszögből determinált: Nelli esetében a szexus működése, amely a házasság konvenciójával jár együtt, elrettentővé válik, hiszen a testiséggel való találkozása épp társadalmi kötelességei mentén válik minden érzelemtől mentessé[10]. Kertész Ágnes elidegenedése és kiszolgáltatottsága a testiségen túlmenően erőteljesen szellemi jellegű is, az apához való vonzódás szenvedéstörténete valamiféle, a földin túlmutató hittel teljes.
A páli kereszténység zsákutcának bizonyul, az intézményes szeretet egyházi köntöse a gyakorlatban szertefoszlik és kilátszanak alóla a lélek gyógyításra váró, ám gyógyíthatatlan sebei, amelyekre tüneti kezelés szintjén sem kínálkoznak megoldások. Marad a szöveg, a szövegből való kilépés reménytelensége amelyben ott munkál az a hit, mely képes levetkőzni a keresztény retorikát és nemesebb ethoszával elviselhetővé képes tenni az életet.
[1] Görömbei 1997.
[2] hivatkozza Görömbei Szókratészt, i. m.
[3] Németh László: A „vallásos” nevelésről. In.: Sajkódi esték. 1974. 18
[4] Bálint Ágnes: Télemakhosz-narratívumok a Németh László-életműben (Az Irgalom születése) és Fejezetek Németh László pszichobiográfiájából
[5] idézi Ács Mária
[6] Görömbei, i. m.
[7] „Két tendencia hat… az emberben. Mint egy fölhajított kőben, egymást rontja benne a fölhajtás sebessége s a földnehézség gyorsulása. A kezdeti sebesség azt mondja: ostobaság a vak erők ellen küzdeni. Ugyanannak, aki oly szenvedélyes igeneket mond, gúnyos nemeket is kell mondania.” – olvassuk a Gide-esszében – idézi Olasz Sándor
[8] idézi Görömbei, i. m.
[9] Görömbei, i. m.
[10] „Hisz ezek jobban tudják, mint én, hogy mi történik a lányokkal ilyenkor; volt, aki a lexikont s a »Nő mint háziorvos« című művet is végigbújta. Mi némítja el őket, és mi teszi fecsegővé? Épp az? Vagy csak a ruhák, a zene, a nyoszolyók? Nem; – amíg fátylakról, selyem hálóingekről vitatkoznak: annak a csiklandása van bennük; mintha izgató előleget kaptak volna az akkori jóból. De hogy tudják, hogy jó? Elhiszik, vagy van róla valami fogalmuk? Az állatokat láttam. De azt elgondolni is szörnyű volt, hogy én egy férfival olyasmit… Nem a mozdulat, az a néhány lökés a bikáknál, méneknél. A lélekben is meg kell repednie olyankor valaminek. Amíg szűz az ember, a maga burkában él; a levegő külön hűs réteggel veszi körül, s ebbe senkinek sem szabad beletörnie. De akkor egyszerre fölreped a burok; az ember lelke is sebet kap, s azon mocskos, idegen, erőszakos indulatok nyomulnak bele. Történhetik leánnyal iszonyúbb? De ezek, úgy látszik, épp erre vágynak. S ennek kell a normálisnak is lennie, hisz minden asszonnyal megtörténik. Mind készül rá, s úgy tesz, mintha boldog lenne tőle.” – Németh László: Iszony
