– Sokoldalú művésznek ismerlek. Mi ennek a története? Egy színész többnyire színész szokott maradni, legfeljebb énekes lesz… Te meg egész sok mindent művelsz mindezek mellett.
– Valahogy így alakult, szembejöttek velem a lehetőségek és nem kerültem ki őket. Volt, ami elől elkaptam a fejem, de a legtöbb közülük, a zenélés, a varrás, a festés, a jelmeztervezés ma is előkelő helyet tölt be az életemben. Mindig a színészet lesz a főcsapás, ezt tartom a legfontosabbnak, a szakmámnak, de ma már tudom, hogy a többire is szükségem van a teljességhez. Ha már nagyon nagy bajban van a lelkem verseket is írok a fiókjaimnak és elkezdtem felvázolni egy utópisztikus mesét, a címe Füllentő Tamara. A történet lényege, hogy Álombácsi, a város vezetője, mindenkinek nevet ad, amikor megszületik, és predesztinálva van már csecsemő kortól, hiszen a név kötelez. Tamara nem szeret füllenteni, így elindul megkeresni az Örökké Mindentudó Vankújt, hátha segít neki a névváltoztatásban. Az úton pedig történik vele ez-az.
– Kezdjük talán az elején: Erdélyből származol. Az eddigi életutadat tekintve jó döntés volt a színészi pálya?
– Erre csak akkor tudnék válaszolni, ha más életutakat is kipróbálhatnék, de biztos nem volt véletlen ez a választás, és még mindig úgy érzem, hogy jól döntöttem.
– Mennyire sikerült beilleszkedned az anyaországi művészeti életbe?
– A színházi világ eléggé belterjes, hiszen kis szakma a miénk, majdnem mindenki ismer mindenkit. Sokat számít, hol végeztem el az egyetemet, milyen relációim vannak, mikor vagyok jókor jó helyen. Ezekkel úgy vagyok, hogy nem járok premierekre, sőt, ha lehet az enyémre sem hívok senkit… Valahogy így alakult, nem szeretem a „kirakatmegmozdulásokat”, és ha ezért nehezebb, akkor vállalom a kockázatot.
Egy színházigazgató sem keresett meg különben a 22 év alatt, hogy legyek a társulatának tagja, ellentétben az erdélyi színházakkal, ahová az egyetem után majdnem mindegyik hívott. Kivétel volt a Honvéd Együttes; tíz évig voltam a Honvéd Színház tagja. Nagyon jó időszak volt az életemben. Több éve szabadúszó vagyok, még mindig vágyom egy társulatra, de hozzászoktam ehhez a rögösebb színházi élethez. Minden évben van így is egy-két bemutatóm, és legalább megválogathatom, hogy mikor, kivel és milyen előadást hozok létre. Persze van pár társulat, amelyeket vágyakozva nézek és egyszer majd lehet, hogy veszem a bátorságot, bekopogok és eljátszom náluk A nagymamát. Addig marad ez a puttony.
– A pályád során mi nyújtotta a legnagyobb elégtételt? Minden értelemben… Akár műfaj, előadás, műalkotás, bármi.
– Elégtétel az, ha elismerik a munkámat, szükségem van a visszajelzésekre, kritikákra, dicséretekre, az tesz jobbá, tisztábbá, az visz előre. Mindenik munkából tanultam eddig, inspirációt kaptam, élményekkel, barátokkal gazdagodtam. Sokféle színházi és zenei műfajt kipróbáltam és mindegyikben megpróbáltam a maximumot adni. Ami nagy öröm volt, a csíksomlyói István, a király... Ötszázezer embernek játszani Gizellát nagy élmény. Katarktikus.
– A sokműfajiság kényszer volt, vagy tervezetten ki akartad próbálni magadat minden ágazatban? Itt most a járvány időszakára is gondolok kicsit.
– Válaszoltam erre… Azt hiszem. A járvány elején kezdtem el készíteni a Parafrázisaimat, ezek festményreprodukciók. Ismert és kevésbé ismert klasszikus és kortárs festők képeinek alakjaiba bújok bele. Érdekes, hogy ezzel a játékkal arattam eddig életem legnagyobb sikereit. Hamar felkapta a média, tévéműsorok, rádiók, újságírók kerestek folyamatosan, a képek egyik kiállításról a másikra vándorolnak, jelenleg a Városmajori Szabadtéri Színpadon láthatóak, aztán Debrecenben, Szentendrén és Szegeden lesznek kiállítva. Sosem gondoltam, hogy ilyen szép életútjuk lesz, boldogan nézem őket, mint anya a gyerekeit, hogy így a saját lábukra álltak és felnőttek a feladathoz. A nézőknek felüdülés lehetett ez a kiállítás karantén idején. Először az Eötvös 10 Kulturális Központ gondozásában került ki 41 képem a Hunyadi térre, ahová végre kicsit kimerészkedhettek az emberek, hiszen szabadtéren, ha nem gyülekeztek, lehetett lófrálni, de nagy rajongással várták az újabbnál újabb parafrázisaimat a világhálón is.
– Hogyan foglalnád össze most, 2021-ben a művészi krédódat vagy ars poeticádat?
– A művészi és egyéni szabadság elérésére törekszem. Nem könnyű, sok lemondással és egyre több kompromisszummal jár… Paradoxnak hangzik, de ahhoz, hogy szabad lehessek, előbb meg kell élnem az ütközéseket, hiányokat, vágyakat, lemondásokat, zátonyokat, viharokat… Aztán feszítem ki a vitorlámat, amit közben, képletesen, magam varrok. Arra is vágyom, hogy végre annyira jóba legyek magammal, hogy már csak másra, másokra fókuszálhassak, ehhez is kell a szabadság. Szilágyi Domokos pár sora jutott eszembe, amit a szabadsághoz írt:
„…Kedvesem / én annyit kerestelek / annyit kerestelek / hogy már majdnem elfeledtem emberül élni…”
– Mi tesz boldoggá? Vagy mi tudna azzá tenni?
– Szeretetet adni és kapni.
A vasi megyeszékhely 1970 óta ad otthont a kezdetben két, majd 2003 óta háromévente megrendezett rangos eseménynek, amely a kortárs textilművészet egyik legnagyobb ünnepe. Több mint húsz éve már, hogy öt kategóriában mérhetik össze tudásukat az alkotók: fal- és tértextil, textildesign, miniatűrtexil, zászló és szalag.
Ne csodálkozzon, ha bolondnak hiszik, amikor leírja, hogy velem sétált ma Szekszárdon – mondja, és kacag. Halott íróval csevegni valóban őrültség, még akkor is, ha ez egy különleges alkalom, mert az illető száz éve született. Kezét csókolom: Mészöly Miklós vagyok – mutatkozik be. Magával tarthatok, hogy ezen a szeles tavaszi napon összerakjuk életem mozaikjait? Vezessen!
„A világ nem ért másból, mint a hangos, elnagyolt, durva jelekből. A látszatokból. Mindabból, aminek határozott formája van. Nagyot kell kiáltani, másképp oda se figyelnek. Két szóból többet értenek, mint húszból; viszont százszor kell ugyanazt elmondani. Vagy jobb egy erélyes rúgás. Máskor megteszi egy kurta tréfa. Egyszerre csak egy dolgot lehet kifejezni, s mindent túlozni kell, ferdíteni, megjátszani: elnyomorítani a teljes igazságot és az ember ép, egész lelkét: a valóságot…”
Losoncon született, itt írta első szövegeit, s hiába voltak Móricz Zsigmond biztató szavai („Neked, fiú, írnod kell!”), még az érettségi előtt eltanácsolták szülővárosából. Végül Bánrévén érettségizik le, s azonnal bele is vág a nagybetűs élet közepébe. Újságíró (Miskolci Szabad Szó, Északi Szabad Szó, majd a Szabad Szó budapesti szerkesztősége) lesz, átesik a sematizmus gyerekbetegségén, és szerencsésen kinövi azt. 1956-ban, még a forradalom előtt megírja a korszak első szatirikus regényét (Szalmácska), s a groteszk, ironikus hang később is meghatározó eleme lesz az írásainak.
A Balázs F. Attila szerkesztésében megjelenő Rimay Antológia színpompás lapjait az első Rimay Nemzetközi Költészeti Fesztivál költőinek versei díszítik. A kulturális sokszínűséget fókuszba helyező fesztiválra meghívott harminc művész fele magyar anyanyelvű, a másik fele idegen ajkú, az antológia pedig hűen örökíti meg ezt a nemzetközi kavalkádot.
„Hülye focisták!” – hangzik el Hunyadvári Erzsébet (Kovács Gyopár) szájából a leendő férjével való megismerkedésekor. Ilyen és ehhez hasonló sztereotípiákkal is leszámol Szente Vajk 21 színészt, harminc gyerekszínészt, hatvan táncost felvonultató, húsz dalt tartalmazó, grandiózus előadása, mely a műfaji megjelölésből adódóan könnyed zenés-táncos produkciónak tűnhet, ám ennél jóval mélyebb rétegei vannak, hiszen akár történelmi drámaként is tekinthetünk rá.
Sokan már az első sort sem értik: hegyet hágék – lőtőt lépék (felmentem a hegyre – lejöttem a hegyről), pedig páratlanul pontos, szabályos és betűrímes szerkezet. A hágék és lépék a 19. századig a nyelvünkben élő elbeszélő (másként önhangzós vagy tapasztalati) múlt idő formái. Ma már csak egyetlen múlt idővel mondhatjuk: hágtam, léptem.
Minden este bál van – Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című verséből vett idézettel köszöntötte a nézőket a PIM nyári fesztivál utolsó előadásán Parádi Andrea irodalomtörténész, valamint Zipernovszky Kornél zenetörténész a Petőfi Irodalmi Múzeum udvarán. Az előadás során szó esett a nagyvárosi zenei életről, Szabadkáról, a zene, valamint az irodalom elválaszthatatlan kapcsolatáról, valamint arról, miként köthető Csáth Géza a Wagner-kultuszhoz.
Smid Róbert a kortárs irodalmi élet meghatározó képviselője, akit méltán nevezhetnénk a „kétkedő komolyság” egyik emblematikus alakjának – hogyan vált azzá, milyen céljai és „szerelemprojektjei” voltak-vannak, milyen emberi és elméleti hatások voltak számára meghatározóak, illetve mit jelent az irodalom az ő életében? Többek közt ezekről a témákról beszélgettünk.