A képre kattintva lapozható galéria érhető el.
– Sokoldalú művésznek ismerlek. Mi ennek a története? Egy színész többnyire színész szokott maradni, legfeljebb énekes lesz… Te meg egész sok mindent művelsz mindezek mellett.
– Valahogy így alakult, szembejöttek velem a lehetőségek és nem kerültem ki őket. Volt, ami elől elkaptam a fejem, de a legtöbb közülük, a zenélés, a varrás, a festés, a jelmeztervezés ma is előkelő helyet tölt be az életemben. Mindig a színészet lesz a főcsapás, ezt tartom a legfontosabbnak, a szakmámnak, de ma már tudom, hogy a többire is szükségem van a teljességhez. Ha már nagyon nagy bajban van a lelkem verseket is írok a fiókjaimnak és elkezdtem felvázolni egy utópisztikus mesét, a címe Füllentő Tamara. A történet lényege, hogy Álombácsi, a város vezetője, mindenkinek nevet ad, amikor megszületik, és predesztinálva van már csecsemő kortól, hiszen a név kötelez. Tamara nem szeret füllenteni, így elindul megkeresni az Örökké Mindentudó Vankújt, hátha segít neki a névváltoztatásban. Az úton pedig történik vele ez-az.
– Kezdjük talán az elején: Erdélyből származol. Az eddigi életutadat tekintve jó döntés volt a színészi pálya?
– Erre csak akkor tudnék válaszolni, ha más életutakat is kipróbálhatnék, de biztos nem volt véletlen ez a választás, és még mindig úgy érzem, hogy jól döntöttem.
– Mennyire sikerült beilleszkedned az anyaországi művészeti életbe?
– A színházi világ eléggé belterjes, hiszen kis szakma a miénk, majdnem mindenki ismer mindenkit. Sokat számít, hol végeztem el az egyetemet, milyen relációim vannak, mikor vagyok jókor jó helyen. Ezekkel úgy vagyok, hogy nem járok premierekre, sőt, ha lehet az enyémre sem hívok senkit… Valahogy így alakult, nem szeretem a „kirakatmegmozdulásokat”, és ha ezért nehezebb, akkor vállalom a kockázatot.
Egy színházigazgató sem keresett meg különben a 22 év alatt, hogy legyek a társulatának tagja, ellentétben az erdélyi színházakkal, ahová az egyetem után majdnem mindegyik hívott. Kivétel volt a Honvéd Együttes; tíz évig voltam a Honvéd Színház tagja. Nagyon jó időszak volt az életemben. Több éve szabadúszó vagyok, még mindig vágyom egy társulatra, de hozzászoktam ehhez a rögösebb színházi élethez. Minden évben van így is egy-két bemutatóm, és legalább megválogathatom, hogy mikor, kivel és milyen előadást hozok létre. Persze van pár társulat, amelyeket vágyakozva nézek és egyszer majd lehet, hogy veszem a bátorságot, bekopogok és eljátszom náluk A nagymamát. Addig marad ez a puttony.
– A pályád során mi nyújtotta a legnagyobb elégtételt? Minden értelemben… Akár műfaj, előadás, műalkotás, bármi.
– Elégtétel az, ha elismerik a munkámat, szükségem van a visszajelzésekre, kritikákra, dicséretekre, az tesz jobbá, tisztábbá, az visz előre. Mindenik munkából tanultam eddig, inspirációt kaptam, élményekkel, barátokkal gazdagodtam. Sokféle színházi és zenei műfajt kipróbáltam és mindegyikben megpróbáltam a maximumot adni. Ami nagy öröm volt, a csíksomlyói István, a király... Ötszázezer embernek játszani Gizellát nagy élmény. Katarktikus.
– A sokműfajiság kényszer volt, vagy tervezetten ki akartad próbálni magadat minden ágazatban? Itt most a járvány időszakára is gondolok kicsit.
– Válaszoltam erre… Azt hiszem. A járvány elején kezdtem el készíteni a Parafrázisaimat, ezek festményreprodukciók. Ismert és kevésbé ismert klasszikus és kortárs festők képeinek alakjaiba bújok bele. Érdekes, hogy ezzel a játékkal arattam eddig életem legnagyobb sikereit. Hamar felkapta a média, tévéműsorok, rádiók, újságírók kerestek folyamatosan, a képek egyik kiállításról a másikra vándorolnak, jelenleg a Városmajori Szabadtéri Színpadon láthatóak, aztán Debrecenben, Szentendrén és Szegeden lesznek kiállítva. Sosem gondoltam, hogy ilyen szép életútjuk lesz, boldogan nézem őket, mint anya a gyerekeit, hogy így a saját lábukra álltak és felnőttek a feladathoz. A nézőknek felüdülés lehetett ez a kiállítás karantén idején. Először az Eötvös 10 Kulturális Központ gondozásában került ki 41 képem a Hunyadi térre, ahová végre kicsit kimerészkedhettek az emberek, hiszen szabadtéren, ha nem gyülekeztek, lehetett lófrálni, de nagy rajongással várták az újabbnál újabb parafrázisaimat a világhálón is.
– Hogyan foglalnád össze most, 2021-ben a művészi krédódat vagy ars poeticádat?
– A művészi és egyéni szabadság elérésére törekszem. Nem könnyű, sok lemondással és egyre több kompromisszummal jár… Paradoxnak hangzik, de ahhoz, hogy szabad lehessek, előbb meg kell élnem az ütközéseket, hiányokat, vágyakat, lemondásokat, zátonyokat, viharokat… Aztán feszítem ki a vitorlámat, amit közben, képletesen, magam varrok. Arra is vágyom, hogy végre annyira jóba legyek magammal, hogy már csak másra, másokra fókuszálhassak, ehhez is kell a szabadság. Szilágyi Domokos pár sora jutott eszembe, amit a szabadsághoz írt:
„…Kedvesem / én annyit kerestelek / annyit kerestelek / hogy már majdnem elfeledtem emberül élni…”
– Mi tesz boldoggá? Vagy mi tudna azzá tenni?
– Szeretetet adni és kapni.
