A vészhelyzeti idő után a nagy kihívás újratanulni az életet a felemásban. A vírus itt van még, de már nem annyira, olykor úgy teszünk, mintha túl lennénk mindenen, de azért még félünk, azért még betartunk néhány szabályt, még akkor is, ha egyre lazábban.
A karanténos idők legelején egy interjúban azt kérdezték tőlem, hogy szerintem mi fog változni a járvány után. Mondtam, hogy semmi. Hogy kutyából nem lesz szalonna. És nem is lett. Olvasgatom a napi sajtót, olvasgatom az egyre erősödő covid-szkeptikus hangokat, néha a félelmekkel vegyes és vészjósló írásokat, miközben egy dolgot látok világosan: a megjósolt nagy változások helyett a világ nagyon gyorsan kezd visszarendeződni a járvány okozta sokk előtti állapotaiba.
Miközben mindenki a nagy lelkiismereti megtisztulást vizionálta, a sajtótól a közösségi oldalakig, gyorsan eltelt két olyan hónap, ami ugyan sok lehetőséget adott a gondolkodásra, de utólag mégsem tűnik nagyon termékenynek. Pedig sokan azt mondták, hogy többé már semmi nem lesz olyan, mint volt. Most meg azt vizslatom, hogy mi nem lesz olyan? Mi változott?
A sopánkodó képmutatás nem, amelynek eleve volt két iránya, az egyik az imént is említett szkeptikus vagy járványtagadó vonal, a másik pedig a félelemtől konteókat generáló, de azért szabálykövető magatartással viszonyulók csoportja, amelynek tagjai már az elején teletömték a közösségi médiát vallásos tartalmakkal, majd hangjuk fokozatosan visszaváltott az előzetes regiszterre. Nem, nem változott semmi.
Ebben a megközelítésben – némiképp az irodalom felől nézve – sokkal inkább a helyzetnek az emberi viselkedésre gyakorolt hatása érdekel, azokat a változásokat próbálom keresni, amelyek az emberi gondolkodást befolyásolják. Akik a gazdasági életre vonatkoztatva jelentették ki, hogy már semmi nem lesz olyan, mint volt, valószínűleg igazat beszéltek: az egész világot megrázó termelési és fogyasztási tendenciák nyilván átalakuláson mennek át, egy ilyen helyzetben nehéz felocsúdni, továbblépni. De az, ami a legelérhetőbb vagy a legkézenfekvőbb volt: hogy bennünk, mindnyájunkban végbe fog menni valamilyen gondolkodásbeli, spirituális átalakulás – ez nagyon nem működött. De legalább, a veszély enyhülésével, egy még felemásabb világba vezetett az út, ami ugyan elvárná a gondolkodásbeli megújulást, de a régi a reflexek maradtak velünk, alapvetően az, hogy nem tudjuk a valóságot másképp szemlélni, mint eddig. Ez van a közbeszédben, a közösségi médiában, az utcán, a társas érintkezés helyszínein, mindenütt. Azért jó, hogyha a fogászatra megyek, legalább megmérik a kezelés előtt a lázamat. Formálisan tán ennyi. A gyakorlatban már a bolti maszkviselést sem veszik annyira komolyan, hülyeséget pedig mindenki ugyanannyit beszélhet, mint eddig, tán kicsit többet is.
Egyébként – tán szerencsémre – azok közé tartozom, akik nem érezték úgy, hogy megváltoztatta őket a járvány. Nem lettem vallásosabb, istenhívőbb, harcosabb, gyávább, okosabb, szebb, nem változott meg a világnézetem, zöldebb se lettem, vörösebb sem, meg semmilyen. Ugyanolyan maradtam, mint előtte, és tudomásul vettem, hogy igen, van egy világjárvány, ahogy számtalan volt a történelemben.
Az emberi természet változásáról pedig – tudom, itt meredek a hasonlat – a Larry Charles rendezte Brüno jut eszembe Sacha Baron Cohennel a címszerepben.
Egyébként üdv a felemásban!
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. június 13-i számában.)
Benedek Dezső professzor legalább annyira csodabogár a tudományos szférában, mint egykori barátja, Szőcs Géza az irodalomban. Hiszem, hogy nem azért voltak barátok, mert Kolozsváron összekötötték őket a diákévek, hanem kapcsolatukban volt valami különleges, valami sorsszerű, ami sírig tartó szövetséget és bajtársiasságot jelentett, néha közös munkát, közös gondolkodást és közös cselekvést is.
Az a kérdés, hogy létezik-e vajdasági magyar irodalom, mindig is felborzolta a kedélyeket, és indulatos válaszok születtek a témával kapcsolatban. Egyetemistaéveim alatt sajnos nem jutottunk el túl messzire, ami ezt a kérdéskört illeti. Úgy érzem, hogy a generációmnak sok-sok hiányossággal, vakfolttal kell megbirkóznia. Ezeket minél előbb tisztázni kell, mert a sok összekuszálódott szál magával ránthatja az embert, így tudatlanságból meggondolatlanul cselekedhet, beszélhet, ami igen kártékony tud lenni.
Mindenekelőtt hogy az egyik legtöbbet és legtöbbfélét olvasó irodalomkritikusunkat tisztelhetjük személyében, aki szinte már előre ismeri azt, mit írótársai még csak most írnak; illetve, másodszor: aki úgy ír kritikát, tanulmányt, esszét – s ez is csak kevesekről mondható el –, hogy abban rögtön egy egyéni nézetű, tűhegypontos mondatokkal megrajzolt nemzetkarakterológia s eszmetörténet esélyét is benne sejthetjük, azaz az általa górcső alá vett művekben azt (is) nézi, hogy azokból milyen nemzetkarakterológiai vonások hámozhatók ki…
Csak nekem tűnik fel, hogy hosszabb ideje egyik híres és kedvelt színészünk betegségével aprólékosan és szenzációhajhász módon foglalkozik szinte a teljes magyarországi sajtó? Persze tisztelet a kivételnek. Hogy mi ezzel a bajom? Válaszolok erre a kérdésre is, de előbb lássuk a sajtószemlét!
Szenteleky Kornélt már diákkorában is érdekelte a műfordítás, ám fordítói tevékenysége csak 1922-ben kezdődött el, két Baudelaire-prózavers magyarra való átültetésével (az akkoriban a magyar irodalmat is átható Baudelairekultusz hatására). Ezek a versfordítások a Bácsmegyei Napló hasábjain jelentek meg.
Szenteleky Kornél irodalmi, irodalomszervezői és folyóirat-szerkesztői munkássága mára ugyan kibomlott a halálát követő kilenc évtizedes homályból, írói tevékenységének, gondolkodói magatartásának morális értékei azonban mind ez idáig nem lelték meg helyüket a délvidéki magyarság önmagáról kialakított társadalmi-politikai összképében. A közösségéről mondott ítéletei túl súlyosnak és túlontúl pontosnak bizonyultak ahhoz, hogy elfogadottakká váljanak, hogy alapját képezzék a máig késlekedő társadalmi katarzisnak.
„A világmindenség inkább olyan ciklusokból áll, amelyek újból és újból visszatérnek önmagukba” – meséli Pottyondy Ákos, a Pannonhalmi Főapátság gyógynövénykertjének egykori vezetője. A sárkányfűárusként is ismert Pottyondy Ákost viszont nem a gyógynövényvilág titkairól kérdeztem, hanem a közelgő, legszebb téli ünnepünket megelőző időszakról, az adventről. „Az ünnepeknek vannak jelképeik” – mondja Pottyondy Ákos, aki az advent egyik legfontosabb jelképe, az adventi koszorú szimbolikus jelentéseiről beszélt.
A régi és ritka könyvek gyűjteménye mellett, melyről előző írásomban volt szó, a szabadkai Ferencesek templomának könyvtára gazdag helytörténeti gyűjteményt, időszaki kiadványokat, kisnyomtatványokat, valamint felbecsülhetetlen levéltári anyagot is őriz. A Szabadkai Ferences Rendház különleges értékes könyvgyűjteményéről legutóbb 2000. október 23-án készült kiállítás a Szabadkai Városi Könyvtár és a Szabadkai Városi Múzeum munkatársainak együttműködésével.
Épp itt volt az ideje, hogy Petőfi mellett a másik kétszáz évesünk előtt is tisztelegjünk a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Annál is inkább, mert Madách Tragédiája az esztétikai értékei mellett látnoki mű. Éppen száz esztendeje, 1923-ban írja Babits Mihály a Tragédia előszavában azt, amit a kiállításban is idézünk: „Olvasd újra művét, s úgy fog hatni reád, mint valami véres aktualitás, korod és életed legégetőbb problémáival találkozol.”
Kutatói pályája második és harmadik szakaszának középpontjában azonban nyelvművelői tevékenysége állt. A szlovákiai magyar nyelvművelés feladatait a magyarországi hagyományos nyelvművelő gyakorlathoz igazodva több cikkben és vitacikkben is megfogalmazza: A magyar nyelv szlovákiai változatai, A nemzeti nyelvművelés „liberalizmusának” és a kisebbségi nyelvművelés „radikalizmusának” okai, gondjai, Nyelvművelésünk múltja, jelene, jövője, A szlovákiai magyarság gondjai az ezredfordulón.