Vártuk már, Uram, nagyon vártuk, hogy reánk tekints, vacogva vártuk barlangjainkban ezt a tavaszt, mert hosszú volt a tél, Uram, kegyetlenül hosszú, a gyertya is halványan pislákol, szörnyű árnyjáték táncol a falon, borzongva gondolunk erre a hétre is, félünk, bizony félünk, ha megroppan egy ág, ha kint sakál visít fel, félünk, hogy haragod villámként sújt le ránk, ha meglátod mivé lettünk ezen kicsiny idő alatt,
mert bizony gyarlók és bűnösök vagyunk, és igen, hazudunk és lopunk és csalunk, marakodunk az utolsó szárított húson, félrelökünk öreget és fiatalt, csak azért, mert öreg vagy fiatal, és dühösen rázzuk az öklünket az ég felé, hogy nekünk ilyen sors jutott, és káromkodunk, ó, Uram, téged emlegetve,
mert mondom, hogy gyarlók és bűnösök vagyunk, és már elfelejtettük, hogy a Te képedre formáltál minket, elfelejtettük, milyenek is voltunk, saját magunkkal is harcban állunk, talán ez a legkegyetlenebb harc mindközül, miközben szelfizünk és műmosolygunk, és azt hazudjuk, hogy jól vagyunk, de csak a sötétben tapogatózunk, és így talált ránk az a piciny sugár, ami ma besütött, áhítattal néztük és valami felsejlett, hogy talán még van remény, talán még sikerülhet elgörgetni a nagy sziklát a bejárattól, csak még egyszer bízzál bennünk, Uram, noha a mi hitünk már megfogyatkozott,
de Te jó vagy, Uram, szabadíts meg minket a gőgtől, a görcsös egymásnakfeszüléstől, a siránkozástól, a tehetetlenségtől, a lidérces lázálmainktól, ments meg, Uram minket, és ó, ha nem nagy kérés, néha szabadíts meg a határidőktől, lassítsd le ezt a rohanó világot, csak néhány órára, hadd nézzünk nyugodtan önmagunkba, hadd takarítsuk ki a házat, az udvarunkat, üljünk le játszani a földre, játszani a gyermekeinkkel, énekeljünk nekik, mint csecsemőkorukban, hogy ránk ismerjenek, hallgassuk őket, vagy csak sétáljunk ki a mezőre, hol éppen szárba szökken a fű, váltsa fel, ha csak egy kis időre is a madarak éneke telefonjaink pittyogását, figyeljünk egymásra anélkül, hogy fél szemünkkel valamelyik képernyőre sandítanánk,
és ha majd ismét kezdődik a rohanás, kérlek, Uram, adj erőt a mindennapi harchoz, légy velünk, hogy minden reggel újra tudjuk kezdeni (és egy kis kávét is adj hozzá), hogy kihúzott háttal, felemelt fejjel lépjünk ki az ajtón, és egy kis mosoly, derűs szempár is jól jönne, egy kézfogás, és a humorunkat is tartsd meg, kérve kérünk, mert mivé lennénk nélküle, de ha mégsem bíznánk abban, hogy a tenyeredben ülünk, és ha már végképp elhagyott a hitünk, feladtunk mindent és már kenyér sincs itthon, és nincs aki fogja a kezünket, ha már az utolsó, megkarcolódott lemezre sem tudunk ugrabugrálni tánc gyanánt, és kacagni sem saját magunkon, ha már végleg belerokkantunk, kérlek, add meg nekünk a feltámadást, ámen.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. áprilisi számában)
A bál – főként az álarcosbál – az egyik leggyakoribb mesebeli vagy irodalmi szimbólum. A magyar irodalom talán legbájosabb báli napját Mikszáth Kálmán írta le A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényében, uzsonnától éjféli suppéig, korcsolyával, pletykáló hölgyekkel, idősödő gavallérokkal, kártyázó és konspiráló urakkal.
Hiába figyeltem évekig a takarásban, nem tudtam leleplezni, hogyan csinálja, de most, hogy nem láthatom többet, tudom, nagyon egyszerű a válasz. Börcsi ezzel az igazkönnyel született a földre. Küldetésként kapta és magával cipelte egész életén át. Gyűlt benne a sok lelki fájdalom, nehéz sorsának harcos küzdelmeiben folyamatosan termelődött és ha éppen meríteni kellett ebből a végtelen vízből, egyszerűen kicsordult a szeméből.
2013-ban jelent meg a Csíki Székely Krónikáról szóló tanulmányom a csíkszeredai Székelyföld folyóiratban, amelyben arra a következtetésre jutottam elsősorban filológiai érvek alapján, hogy azt nem hamisították 1796-ban, hanem kizárólag 1533-ban írhatták, mint ahogy maga is állítja. Azóta is foglalkozom e szöveggel – most két, abban előforduló tisztségnévvel kapcsolatban jövök új elemekkel.
"A kihantolás során a 12. holttest nadrágja hátsó zsebében találtam egy talajvízzel és az oszlásban lévő holttest nedveivel átázott és földdel szennyezett jegyzetfüzetet. Ezt napon megszárítottuk és a talajtól óvatosan megtisztítottuk: ez a jegyzőkönyv Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra.”
„Nagyon nem értek egyet azzal, hogy ha valakinek fontos a nemzeti hovatartozása, akkor megpróbálják negatívan megbélyegezni. Nem tetszik, de tudomásul kell vennünk és együtt kell élnünk ezekkel a hangokkal, amelyek akár ösztönzőek is lehetnek a józanul gondolkodó, a nemzetét féltő, értékeket mentő, hagyományokat megőrző ember számára” – mondja Bárdos Gyula. A felvidéki Csemadok országos elnökével a magyar kultúra sajátosságai mellett Esterházy Jánosról és a Beneš-dekrétumokról is beszélgettünk.
A magyar kultúra napja alkalmából fiatal írókat, költőket kerestünk meg az alábbi kérdéssel, kéréssel:
1. Melyik az az öt szó, amelyik először eszedbe jut, ha azt hallod, hogy magyar kultúra?
2. Kérlek, nevezz meg három olyan értéket a kultúránkból (lehet az műalkotás, étel, szokás, bármi), amelyet szeretnél, hogy ötven év múlva az akkori fiatalok is értékként ismerjenek!
A magyar kultúra alig várja, hogy eljöjjön a napja. Hiába van jelen a nap 24 órájában és az év 365 napján, ki kell várnia a sorát, hogy őt ünnepeljék. 1989 óta van a magyar kultúrának napja, ezért kicsit mintha az új magyar szabadság nyitóünnepsége is volna egyben. Voltaképpen ő kezdi az évet január 22-én, Himnuszunk letisztázásának évfordulóján – aztán jönnek a kistestvérek: magyar széppróza napja (február 18.), magyar költészet napja (április 11.), magyar dráma napja (szeptember 21.); végül, mintegy a híd túlsó pilléreként: a magyar nyelv napja (november 13.).
Az ember által alkotott műveket – nagyságukat, mélységüket – sohasem a szerint mérték, mely korban, vagy hol, a világ mely sarkában, szegletében íródtak. Értékük, időtállóságuk, sokszor csak évtizedek, évszázadok múltával mérhető. Mégis, amikor letűnt korok távolából vizsgálunk egy művet, annak irodalmi értékét, hajlamosak vagyunk arra, hogy a már általunk ismert valóságnak és tényeknek, a mű megírását felvezető vagy kísérő történéseknek olyan jelentőséget tulajdonítsunk, mely abban a korban, melyben játszódnak, még egyáltalán nem látszanak.
Mégis, talán ennél is szerencsésebb helyzetben van az, aki most szeretné olvasni vagy újraolvasni a Mészöly-életművet, hiszen az utóbbi években-évtizedekben megkezdődött a „rehabiliztációja”, jóvátétele a Rákosi- és Kádár-korszakban tapasztalt kiszorításnak, elnyomásnak (az életmű színházi részét például ellehetetlenítette az akkori kultúrpolitika). Most a primér szövegek mellett hasznos tudományos munkák, konferenciák és emlékkonferenciák, kiadványok, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeumban található Mészöly-hagyaték alapján is alaposabban tájékozódhatunk.