Vártuk már, Uram, nagyon vártuk, hogy reánk tekints, vacogva vártuk barlangjainkban ezt a tavaszt, mert hosszú volt a tél, Uram, kegyetlenül hosszú, a gyertya is halványan pislákol, szörnyű árnyjáték táncol a falon, borzongva gondolunk erre a hétre is, félünk, bizony félünk, ha megroppan egy ág, ha kint sakál visít fel, félünk, hogy haragod villámként sújt le ránk, ha meglátod mivé lettünk ezen kicsiny idő alatt,
mert bizony gyarlók és bűnösök vagyunk, és igen, hazudunk és lopunk és csalunk, marakodunk az utolsó szárított húson, félrelökünk öreget és fiatalt, csak azért, mert öreg vagy fiatal, és dühösen rázzuk az öklünket az ég felé, hogy nekünk ilyen sors jutott, és káromkodunk, ó, Uram, téged emlegetve,
mert mondom, hogy gyarlók és bűnösök vagyunk, és már elfelejtettük, hogy a Te képedre formáltál minket, elfelejtettük, milyenek is voltunk, saját magunkkal is harcban állunk, talán ez a legkegyetlenebb harc mindközül, miközben szelfizünk és műmosolygunk, és azt hazudjuk, hogy jól vagyunk, de csak a sötétben tapogatózunk, és így talált ránk az a piciny sugár, ami ma besütött, áhítattal néztük és valami felsejlett, hogy talán még van remény, talán még sikerülhet elgörgetni a nagy sziklát a bejárattól, csak még egyszer bízzál bennünk, Uram, noha a mi hitünk már megfogyatkozott,
de Te jó vagy, Uram, szabadíts meg minket a gőgtől, a görcsös egymásnakfeszüléstől, a siránkozástól, a tehetetlenségtől, a lidérces lázálmainktól, ments meg, Uram minket, és ó, ha nem nagy kérés, néha szabadíts meg a határidőktől, lassítsd le ezt a rohanó világot, csak néhány órára, hadd nézzünk nyugodtan önmagunkba, hadd takarítsuk ki a házat, az udvarunkat, üljünk le játszani a földre, játszani a gyermekeinkkel, énekeljünk nekik, mint csecsemőkorukban, hogy ránk ismerjenek, hallgassuk őket, vagy csak sétáljunk ki a mezőre, hol éppen szárba szökken a fű, váltsa fel, ha csak egy kis időre is a madarak éneke telefonjaink pittyogását, figyeljünk egymásra anélkül, hogy fél szemünkkel valamelyik képernyőre sandítanánk,
és ha majd ismét kezdődik a rohanás, kérlek, Uram, adj erőt a mindennapi harchoz, légy velünk, hogy minden reggel újra tudjuk kezdeni (és egy kis kávét is adj hozzá), hogy kihúzott háttal, felemelt fejjel lépjünk ki az ajtón, és egy kis mosoly, derűs szempár is jól jönne, egy kézfogás, és a humorunkat is tartsd meg, kérve kérünk, mert mivé lennénk nélküle, de ha mégsem bíznánk abban, hogy a tenyeredben ülünk, és ha már végképp elhagyott a hitünk, feladtunk mindent és már kenyér sincs itthon, és nincs aki fogja a kezünket, ha már az utolsó, megkarcolódott lemezre sem tudunk ugrabugrálni tánc gyanánt, és kacagni sem saját magunkon, ha már végleg belerokkantunk, kérlek, add meg nekünk a feltámadást, ámen.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. áprilisi számában)
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?