G. Szabó Ferenc: Egy gidófalvi hadifogoly Oroszországban

Amikor besorozták magyar katonának 1940-ben, 18 éves volt. Édesapja már nem élt, 1937-ben halt meg. A berukkolás roppant fájdalmas volt, hisz az édesanyjától és testvéreitől kellett megválnia. Nyolcan voltak testvérek, közülük a nagyobbat, Józsefet egy évvel korábban már elvitték.

Próbálta ugyan, de a sepsiszentgyörgyi katonaorvost nem sikerült meggyőznie, hogy az egyik szemével nem lát jól. Az orvos – értve a furfangot – azt mondta: „Nem nagy baj az, fiam, hogy rövidlátó vagy, ahová kerülsz, ott az izmaid lesznek fontosak!”

A magyar katonaságban a felderítő alakulathoz került. Az orvos jóslata bevált, mert a kiképzési idő letelte után nem engedték haza, hanem harcolni vitték. Mint felderítő katona sok viszontagságon ment keresztül a 33. határvadász-zászlóaljnál.

Egernél esett fogságba

1944. október végén esett orosz fogságba, Eger mellett. A tanya, ahol meghúzódott, körül volt véve orosz katonákkal. Tizenegy társával bujkált ott, a magyar hadsereg oszladozott már akkor. Budapestre nem tudott eljutni, mert az oroszok éjjel-nappal bombázták a várost, tudták, hogy ilyen körülmények között, rövid időn belül azt is elfoglalják. Az egri tanyán egy idős házaspár volt a „házigazdájuk”, akik szívélyesen gondoskodtak róluk. Egy nap azt vette észre, hogy egy orosz katona közeleg búvóhelyük felé. Itt a vég, gondolta, hisz tudta, hogy annak a társai körülvették a tanyát.

Ahogy a házhoz ért, a katona kitárta az ajtót, és fegyverrel a kezében kituszkolta az udvarra őket. Nem is gondolt egyikük sem arra , hogy ellenálljanak. Az első parancs az volt, hogy álljanak egymás mellé és fegyvereiket rakják halomba. A második, hogy álljon ki a sorból, aki német katona. Mondták, hogy bizony köztük nincs német, mert mind magyarok, de az egyikük öltözete elárulta, hogy nem mondanak igazat, ugyanis egy német távbeszélő is volt velük. Ennek a ruháját az orosz katona fölismerte, majd kirángatta a szerencsétlen németet a sorból.

A tragikus történetre így emlékszik vissza id. Fazakas Ferenc: „Volt előttünk egy nagy szántóföld. Az orosz katona azt mondta a német távbeszélőnek, hogy szaladjon a szántóföld felé. Bajtársunk ránk nézett, mintha így köszönt volna el tőlünk, aztán hátat fordított nekünk és lassan távolodott, mintha a promenádon lett volna, rá sem hederítve az oroszra, aki futást parancsolt. Szegény, még a szántóföld szélét sem érte el, amikor a lövés eldördült. Azonnal szörnyethalt.”

Hamarosan gyűjtőlágerbe kerültek, ahol néhány nap várakozás után tehervagonokba zárták. Azt mondták nekik, hogy vége a háborúnak, felszabadultak, és küldik haza szeretteikhez, családjaikhoz. Örvendtek, hogy végre hazakerülnek, s a deszkavagon résein kinézve figyelték az ismerős otthoni, erdélyi tájat. A boldogság nem tartott sokáig, mert kissé túlvitték őket: Romániába, Foksányba. Ott átterelték őket egy másik szerelvényre, és meg sem álltak velük Moszkváig.

Ne gondolj az otthoniakra!

Amikor kiszálltak a tehervagonokból, szomjasak, éhesek voltak. Moszkva utcáin vég nélküli sorokban haladtak, az ottani civilek gúnyosan mosolyogtak feléjük, a nők kacagtak, és két karjukat kitárva, a madarak röptét utánozva üzenték nekik, hogy majd úgy repülnek haza, míg a teraszokon italozó orosz katonák és tisztek vodkával telt poharaikat mutogatták nekik és táncoltak.

A hatalmas lágerkapu becsapódott mögötte, és id. Fazakas Ferencnek az volt az első gondolata, hogy innen soha nem fog kiszabadulni, soha nem fogja látni édesanyját, testvéreit, szülőfaluját. De volt benne egy kis remény is, hisz még élt, tudatosult benne az, hogy az oroszoknak nem az volt a tervük, hogy megöljék (amit eddig is megtehettek volna). Szükség volt az izmaira, a munkájára, mint ahogy pár évvel ezelőtt az a bizonyos sepsiszentgyörgyi katonaorvos találóan megjósolta.

Kezdetét vette számára a hadifogságba esett magyar katonák sanyarú élete, a nehéz kényszermunka. A négy év fogság alatt dolgozott szénbányában, vaskohóban, téglagyárban, kolhozban. Megértette, hogy nem szabad elkeserednie, ha túl akarja élni ezt a poklot, vagy az otthoniakra gondolnia, csak a munkára kell összpontosítania és az egészségére.

Étkezés naponta háromszor volt, és a hónap végén némi pénzt is adtak, amit a láger üzletében elkölthetett. Az orosz tisztje megkedvelte és néha elvitte „díszebédre” (ez a tisztikonyhát jelentette). Ez csak azoknak a foglyoknak járt, akiket az orosz munkafelügyelő „jó munkásoknak” nevezett.

Sok fogoly halt meg vérhasban, voltak, akik szökni próbáltak, de az őrök minden esetben észrevették, és gondolkodás nélkül lőtték le őket.

1947-ben, egy hideg őszi reggelen szokatlan nyüzsgés-forgás támadt a lágerben. Sorakoztatták őket, majd közölték velük, hogy szabadok, mehetnek haza. Egyikük sem hitte el, hisz a négy év alatt sokszor hallották már ezt a mesét. Aztán kitárult a nagy lágerkapu, és megindultak visszafelé azon az ismerős útvonalon, amelyen évekkel ezelőtt jöttek. Mikor a moszkvai vonatállomásra értek s már a favagonokban voltak, a vonat pedig elindult, csak akkor kezdtek abban reménykedni, hogy vége, végre szabadok lesznek.

Hazaérkezés

Hét év. Melyből három év hadifogság és kényszermunka. Ennyi év távollét után id. Fazakas Ferenc végre hazaért. A gidófalvi vonatállomásról a falu felé tartva nagy félelem kerítette hatalmába. Koromsötét volt, és arra gondolt, hogy bármikor valaki lelőheti, s nem láthatja viszont édesanyját, testvéreit. Az egykilométeres utat szaladva tette meg a faluig, úgy gondolta, hogy így a golyó nehezebben érheti el. Nem tudhatta, hogy édesanyja szabadulása előtt pár hónappal már meghalt.

A kis családi ház kilincsét alig kapta meg a sötétben. A kopogtatásra nem válaszolt senki. Aztán hallotta, hogy bent mocorognak, s újra kopogtatni kezdett. Az ajtót valaki kinyitotta, és bemehetett. A szoba közepén, a mécses gyönge fényében testvérei félve nézték őt. Kis idő múlva az öröm, a testvéri szeretet, a viszontlátás boldogságának érzete igazi fénybe borította az alig kivilágított szobát.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában)