Tisztelt Királyi Akadémia! Hölgyeim és Uraim!*
Úgy látom, hogy annyi tévedés és melléfogás után végre jó irányba mozdultak el. Felfedezték Szlovákiát, mely, mint látják, az írók paradicsoma. Az pedig különösen öröm és megtiszteltetés a számomra, hogy a maroknyi szlovákiai magyarság irodalma sem kerülte el az Önök figyelmét.
Azt hiszem, boldog vagyok. Mivel azonban nem tudom, mi a boldogság, így csak sejtem, hogy amit érzek, az a boldogság. Nálunk, Közép-Európa törpeállamaiban két dolog szent: a futball és az irodalom. Emlékszem, hogy 1986-ban Dušan Dušek barátommal – a Nobel-díj várományosainak egyikével – a budapesti Könyvhét vendégei voltunk. Abban az évben pedig, ugyanabban az időben, mint a magyarországi könyvhét, zajlott a mexikói labdarúgó-világbajnokság is. A magyar kulturális minisztérium vendégházában laktunk, és esténként a televízióban néztük a világbajnokság eseményeit. Az egyik este a magyar válogatott nagy, feszültségteli várakozás mellett az ideiglenesen szovjeteknek nevezett oroszokkal játszott, amikor egy azerbajdzsáni író megkért bennünket, hogy nem nézhetné-e a vébét velünk, mert az ő szobájában nem volt televízió. De elkésett egy kicsit, öt perccel a meccs kezdete után kopogtatott az ajtónkon, és amikor megkérdezte, mi újság, közöltem vele, hogy az oroszok vezetnek 2:0- ra. Mire szegény azerbajdzsáni kollégánk teljesen zavarba jött, s azután már meg se mukkant, főleg miután Dušan válogatás nélküli szavakkal szapulni kezdte a szovjet játékosokat. Az oroszok pedig csak akkor nem rúgtak gólt, amikor nem akartak. Ráadásul egy tizenegyest is kihagytak, szerintem szándékosan, mert már sajnálták a magyarokat. Gondoltam, sebaj, csak gyertek, még mindig jobb, mintha tankokkal jönnétek. A tankokról Dušan sem feledkezett meg, ellenben az azerbajdzsáni kolléga minden egyes gólnál gondterhelten sóhajtott, gyanítom, azért, mert ő is a magyaroknak szurkolt. A szünetben felállt, hogy átmegy egy pillanatra a szobájába, de a második félidőre már nem tért vissza. Hat-nullás állásnál az oroszok már abbahagyták a támadást, valószínűleg azt gondolták, hogy ennyi már elég nekik, Magyarország pedig mély nemzeti gyászba borult. Még szerencse, hogy itt van nekünk legalább az irodalmunk, vigasztalódtak az emberek.
Másnap Egerbe utaztunk, ahol nehéz borokat fogyasztottunk. Itt Ladislav Fuks is csatlakozott a társaságunkhoz, aki szintén megérdemelné a Nobel-díjat. Borozgatás közben az azerbajdzsáni kollégánk is megjelent köztünk, aki elnézést kért tőlünk a 6:0-ás eredményért (mint kiderült, minden magyartól elnézést kért, még szálláshelyünk recepciósától is – nem viccelek). Nem számít, mondtam neki, hiszen még itt van nekünk az irodalmunk. Visszafelé az autóbuszban megismerkedtem egy manysi íróval. A manysiak a hantiakkal együtt a magyarok legközelebbi rokonai, és mintegy huszonötezren élnek egy, Magyarországnál tízszer nagyobb területen. Nagyon megörültünk egymásnak, és sebtében összeállítottunk egy manysi–magyar szótárt, amely mintegy száz szóból álló. A futballról nem beszéltünk. A manysi író is megérdemelné a Nobel-díjat, ha a világnak tudomása lenne arról, hogy létezik manysi nemzet is.
Azután Dušek hazautazott Pozsonyba, én azonban maradtam még egy hétig. Telefonáltam Esterházy Péternek (neki is meg kellene kapnia a Nobeldíjat), és megbeszéltük, hogy hétfőn elmegyek hozzájuk. Tíz perc múlva Péter visszahívott, hogy ne hétfőn menjek, inkább kedden, mert hétfőn játsszák a világbajnokságon a Magyarország–Franciaország mérkőzést, s ha már az oroszoktól sikerült hat gólt bekapnunk, a franciáktól sem ússzuk meg kevesebbel. Ezenkívül az egyik öccse a magyar támadósor csillaga, és nem akar szégyenkezni miatta. (Bizony, ez az évtized egyben a magyar arisztokrácia diadalmas visszatérésének az évtizede is volt!) Végül a magyar csapatnak a hat gól helyett sikerült a franciákkal háromban kiegyeznie (ez ám a siker!), így ez a vereség már nem volt megsemmisítő, csak katasztrofális. Így hát a fiúk utazhattak haza, s még elcsíphették a könyvhét végét. Kedden pedig Péter lehordta a testvérét, majd megnéztük az Argentína–Bulgária mérkőzést, és megállapítottuk, hogy legalább az irodalmunk jó.
És örülök, hogy irodalmunk híre végre Svédországba is eljutott. A svédeket sokáig csak Bergman filmjeiből ismertem. S azt képzeltem, hogy hatalmas, bonyolult lelkük van: úgy éltek bennem, mint afféle hűvös és tartózkodó északi germánok, egészen addig, míg le nem dőlt a berlini fal, amikor is 1990 májusában a Trelleborg felé tartó komphajón végre igazi svédekkel is megismerkedhettem. Akik tényleg szőkék voltak. A többi viszont már kész lidércnyomás. Tíz percen belül a sárga földig leitták magukat, és majdnem felborították a hajót. A hajóőrök tízpercenként vezették el a bilincsbe vert svédeket, nem tudni, hová, talán az alsó fedélzetre. A lidércnyomás a trelleborgi kikötőben is folytatódott. Autóstul betereltek minket valami irtózatos garázsfélébe, ahol kis híján szétszedték a Škodánkat. Előttünk egy lengyel családot zaklattak – két egyenruhás férfi, egyikük Debrecenből importált bajusszal, meg egy szintén egyenruhás nő. Minden egyes üveget külön-külön megszagoltak, még a termoszukat is. „Ez mi?” Kérdezték. „Hát ez?” Végül a feleség kiborult: „Wasser!” Horkantotta, mire végre békén hagytak bennünket. A valahol az alsó fedélzeten hortyogó, holtrészeg svédek nem érdekelték őket. Később rájöttem, ha odahaza egy hajón vagy egy zárt térben a sárga földig leiszod magad, a kutyát sem érdekli, a fő, hogy ne vigyél be szeszt Svédországba. Most már értem, miért olyanok a svédek a Bergman-filmekben, mintha másnaposak lennének.
Hirtelen megkedveltem a svédeket – hisz olyanok, mint mi. A norvégok számukra a hegyentúli, a finnek a keleti szlovákok, a lappok meg a cigányok. Kész Közép-Európa! Ha pedig berúgnak, nem is olyan bonyolultak. Hisz, elismerem, másnaposan a mi lelkünk is bonyolult, és szeretjük, ha szeretnek bennünket. De már megyek is haza a jó hírrel: Svédországban még nem felejtették el, hogy mi a jó irodalom.
Köszönöm, nagyon köszönöm! Do videnia! Na shledanou! Viszontlátásra! God save the king!
*A megszólítás a szlovák szövegben is magyarul szerepel. – T. L. megj.
Tóth László fordítása
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. júniusi számában)
A Magyar Írószövetségből rögvest Dunaszerdahelyre vitt az utam, hogy eleget tegyek a SZMÍT elnöke, Hodossy Gyula meghívásának. A táskában könyvek, a lelkemben csordultig szeretet, a fejemben a Himnusz és a zivataros századok, amik, úgy tűnik, nem múltak el. Határon túlra menet mindig olyan érzés fog el, mint amikor elindultam szülővárosom, Beregszász felé. Bár be kell látni, hogy a határátkelés így, több órás sor nélkül egyetlen kicsi gyomorgörcsöt sem okoz, és nem is hiányzik.
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.