Helyőrség: Karácsonyi körkérdés I.

Bagossy László gitáros (Bagossy Brothers Company): Gyergyószentmiklósra talán különösképp igaz, hogy nemcsak a karácsony, hanem az egész decemberi hónap egy hatalmas nagy ünnep. Ha most egyet ki kellene emelnem, akkor az az lenne, amikor az egész decembert begipszelt lábbal kellett töltenem, így egy kicsit kiszolgáltatottabban, másokra utalva, de igazán csendesen és családiasan telt.

Bagossy Norbert énekes, gitáros, zeneszerző (Bagossy Brothers Company): Két-három éve lehetett, hogy együtt karácsonyoztam édesanyámmal, öcsémmel és öcsém párjának a családjával. Rég nem voltunk így együtt az ünnepek alatt, ebben az évben viszont pont úgy alakultak a dolgok, hogy én is otthon lehettem. Először a gyerekkori kisszobánkban történt az angyaljárás, majd, ahogy fiatalabb koromban is, ellátogattunk a testvérem keresztanyukájához, akik minden évben töltött káposztával és pálinkával vártak bennünket, majd megérkeztünk a Biró családhoz, ahol folytattuk a már előző helyen is bemutatott karácsonyi dalolászásunkat. Volt itt minden: ölelkezés, ajándékosztás, élőzene, asztalon táncolás, sok-sok koccintás és rengeteg szeretet.

 *

Dénes Adél zenei menedzser: A legemlékezetesebb karácsonyom szerintem az idei lesz. Ez a 2020-as próbatételekkel teli év, így 32 éves koromra megtanított arra, hogy a szeretetet ne kívül keressem. Úgy érzem, hogy megtaláltam magamban. Emiatt lesz az idei a karácsonyom a legkülönlegesebb.

 *

Heinczinger Miklós (Misztrál együttes): Minden karácsony emlékezetes… Talán a húsz évvel ezelőtti, mert akkor tudtam meg, szenteste, hogy a Felem a lányunkkal várandós. De volt olyan szenteste is, amit a sürgősségin töltöttünk…

 *

Hodossy Gyula költő, a felvidéki Előretolt Helyőrség felelős szerkesztője: A legemlékezetesebb karácsonyom hétévesen volt.  Jézuskától megkaptam életem első könyvét. Nemes Nagy Ágnes Az aranyecset címűt. Kemény táblás, gyönyörű, színes könyv volt. Azonnal, lapozni, olvasni kezdtem. A történetek, mesék, versek egy keleti kisfiúról, Szádeliről szóltak, aki kap egy olyan ecsetet, aranyecsetet, amellyel, amit lefest, az rögvest életre kel. Szádelitől tanultam, s tanulom azóta is életre kelteni, aranyecsettel vagy anélkül, újra, meg újra, megunhatatlanul, ezt a bennünk rejlő, való és kigondolt, néha fájdalmasan keserű, néha isteni áldásokkal teli, gyönyörű szép világot.

 *

Marcsák Gergely költő: Gyermekkorom karácsonyai emlékeim szerint egyformán szépek és meghittek voltak, nem tudnék egyetlent kiemelni közülük. Úgy érzem azonban, hogy az eddigi legszebb ünnep éppen előttem áll. Lassan két hónapja már, hogy egy angyali kis teremtés apja lettem, és az édesanyjával először ünnepelhetjük hármasban a karácsonyt. Sosem volt még ilyen világos előttem, mit jelent, hogy jobb adni, mint kapni. Szinte a gyermekkor ünnepeinek izgalmával tölt el az érzés, hogy immár a kislányunk számára varázsolhatjuk széppé ezt a napot, és van egy érdeklődő, apró ember, akivel már nekünk kell megismertetnünk a karácsony csodáját.

 *

Mikulás Ferenc producer, rendező, a Kecskemétfilm animációs stúdió alapítója és vezetője, a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál igazgatója: Karácsonyi emlékeim közül a legkedvesebb, amikor kicsi gyermekként, két testvéremmel körülálltuk a gyertyafényes, finom illatú karácsonyfát nagyszüleim dunapataji házában, és édesanyánk – aki nagyon szépen tudott énekelni – megajándékozott bennünket a Csordapásztorok kezdetű dallal.

Az ének hatására elindult képzeletemben a filmezés, megelevenedett a dal minden részlete: azonnal kint voltam a csillagos hideg éjszakában a pásztorokkal a mezőn, mint egy kisbojtár, subánkon heverésztünk és beszélgettünk a testvéreimmel együtt. Egyszerre csak nagy fényességgel kísérve az égből megérkezett egy angyal. Persze nagyon megijedtünk, félelmünkben összebújtunk.

Az angyal megszólított bennünket: ne féljünk, mert jó hírt hozott. Megszületett valaki, aki segítségünkre lesz abban, hogy életünkben és halálunkban is üdvözüljünk, bűneinkre megváltást találjunk. De ehhez előbb be kell mennünk a városba, és egy omladozó istállóban találjuk majd ezt a gyermeket, Jézust.

Fel is kerekedtünk, mentünk, mentünk, azután megtaláltuk a romos istállót, benne teheneket és az édesanyát, akit Máriának hívtak. Zavarunkban jó estét helyett jó napot köszöntünk. Egyszerre éreztem a tél hidegét és az állatok meleg leheletét.

Kértük Máriát, hogy keltse fel a szénán fekvő kis gyerek-Jézust, hagy köszönthessük. Először nem akarta, mert szerette volna, ha nyugodtan alhatna tovább a hideg jászolban.

Erre mi elpanaszoltuk, hogy bennünket egy angyal küldött, és nagyon sokat gyalogoltunk, mire megtaláltuk őket.

Mária megszánt bennünket, és felébresztette alvó kisfiát. Hódolattal üdvözöltük, mint a pásztorok pásztorát. Bevallottuk, hogy néha rosszak vagyunk, ám ezért ne haragudjon ránk, és szeretnénk majd a mennyországba kerülni.

Kértük Máriát is, hogy Ő is szóljon érdekünkben Jézusnak.

Elbúcsúztunk és köszönésképpen dicsőítettük a kis Jézust, az Atya Istent és a Szentlelket.

Az ének végén újra ott voltam csillagszórós karácsonyfa alatt, boldog karácsonyt kívántunk egymásnak, és izgatottan kezdtük bontogatni a szerény csomagokat.

Később tudtam meg, hogy ez a legkorábbi magyar karácsonyi énekünk. Először 1651-ben jegyezték le, Kiss Benedek egri püspök énekes könyvében szerepel. 1741 és 1777 között Szentes Mózes egy sajátos magyar dallamot szerzett hozzá.

A csordapásztorok szó az 1300-as, 1400-as években gyakran használt kifejezés volt.

Szerencsére az öcsém, már felnőtt korunkban, magnetofonnal felvette édesanyánk énekét, és ma, nyolcvanéves koromban is a hangját hallgatva egy időutazáson veszek részt, és ott állhatok ötévesen, kisgyerekként vele együtt a karácsonyfa alatt.

 *

Pásztor Anna énekes (Anna and the Barbies): Olyan nyolcéves lehettem, amikor megkaptam karácsonyra a hőn áhított Rodolfo-bűvészdobozt! :) Azóta is abból származnak a varázslatok. ;)

 *

Sántha Attila költő, az erdélyi Előretolt Helyőrség felelős szerkesztője: Sokáig úgy gondoltam, az 1989-es év karácsonya volt a legemlékezetesebb számomra, amikor „megszületetett a szabadság”, mint a kis Jézus, s amikor olyan önkívületi állapotban voltam-voltunk, hogy csak úgy döntöttük a romániai diktatúrát, és építettünk azóta is fennálló, meglepően maradandó dolgokat.

Ám mégsem: ma már tudom, a legszebb karácsonyaim gyermekkoromban voltak, abban az időben, amikor a hűtőszekrények még ritkaságszámba mentek. Ugyanis az adventi böjt után, karácsony másnapján egy olyan időszak kezdődött, amely számomra ma is a nagybetűs ünneplést jelenti. Ilyenkor ugyanis a tágabb család úgynevezett rotációs disznóvágásba kezdett: egyik héten az egyik, másik héten a másik család vágta le a disznót, a vágáson pedig az egész nagycsalád részt vett. (Ez a család a testvérek – az én nagynénéim, nagybácsijaim – családját, ritkán az unokatestvéreket jelentette, de ott volt például nagyanyám legfiatalabb testvérének a családja is). Nyilván a végén mindenki kapott bőven kóstolót, pontosan annyit, amennyit ő adott a másik családnak. Ennek az egész oda-vissza adományozásnak megvolt az az előnye, hogy mindenki friss húst ehetett a disznóvágási szezonban.

Szép, nagy, vegyes közösség voltunk, akik karácsonytól mind csak vágtuk a disznót, s hetente egyszer-kétszer gyújtottuk a perzselőszalmát, amely mellett oly jól lehetett hajnalonta melegedni. No meg lábatlankodtunk s nyeletlenkedtünk mindenfelé: a férfiak az asszonyok, az asszonyok a férfiak, a gyermekek a felnőttek mellett, s aztán valahogy délre mégis meglett az agyasleves, estére pedig a kolbász és a véres hurka. Naná, hogy mikor ez a kisebb hadsereg leült a szomszédoktól kölcsönkért, szépen megterített asztalokhoz, a fél disznót felette – de érdekes módon ezen senki sem bánkódott, mert tudta, hogy a koppra jön a hopp, a böjtre pedig a bőség – és most a bőség ideje van.

Valahogy ezt jelenti nekem ma is a karácsony: Jézus születésének örömét, amelyet igazából csak közösségben lehet megérezni.

 *

Vöröskéry Dóra író: Néhány évvel ezelőtt, december 22-én felhívott a bátyám, hogy „Menni kell a malacért!”. Ez csak azért volt furcsa, mert városi gyerekek voltunk, és Békéscsaba közepén laktunk egy társasház negyedik emeletén. De gyorsan megmagyarázta: a barátnőjének akart egy minimalacot, csüngőhasút, ami nem nő nagyra, és hagyja, hogy masnit kössenek a nyakába. A tenyésztő mondta, hogy érte kell menni minél hamarabb, mert nem ígéri, hogy megmarad 25-ig, hiszen nyilván mindenki egy törpe malacot akar karácsonyra.

Szereztünk egy macskaketrecet, és mentünk a disznóért. Arra a kérdésre, hogy hol fog három napig lakni, a testvérem teljes természetességgel mondta, hogy a nagymamánknál, a lakótelepi panel első emeletén, a nappaliban. Kiválasztottuk Kormot, a legfeketébb, legröfögősebb minimalacot.

Korom remekül érezte magát mamánál, bátran rágcsálta a bútorokat, szabadon pisilt, potyogtatott három napon keresztül. Egyedül akkor volt vele baj, amikor vissza akartuk tuszkolni a ketrecbe, mert éktelen visításba és menekülésbe kezdett, tőlünk zengett az egész ház.

Korom azóta hetvenkilós, egy telepen él. A testvéremék szakítottak. Mama egy ideig nem állt szóba velünk.

 *

Zalán Tibor költő, író, drámaíró: Vannak kérdések, amelyekre nem lehet válaszolni. Nem hülye kérdések ezek, csak lehetetlenek. Az ilyen kérdések egyik csoportja úgy kezdődik: melyik volt a legszebb… A szép a nem széphez viszonyítva határozható meg csak, a legszebb csak a sok széphez, de hát, ami már szép, az hogyan és hová is fokozható, amikor minden szépben van valami nem, és minden nemben benne foglaltatik valamilyen igen. A kérdésre tehát csak körülírással tudok válaszolni – voltak szép karácsonyaim, de nem volt legszebbnek kinevezhető karácsonyom. Mert az egyik kiemelése óhatatlanul levon a többi értékéből, ami lelkifurdalást okozna bennem, zavart és némi kétségbeesést. Mondhatnám a gyermekkorom karácsonyait, és mondom is mindjárt, de miért szebbek azoknál, mint amikor először a saját családom karácsonyfáján gyújtottunk gyertyát az apró gyerekeimmel, vagy amikor az unokáimmal, pontosabban az unokáinknak gyújtottuk meg az első csillagszórókat.

Az abonyi gyermekkor karácsonyaira persze nagyon kell emlékezzek! Akkor még mindig volt hó, és az ablakon mindig jégvirágok. Alkonyat tájban, évről évre a szürkülettel, valahogy bekerült a nagyszobába a karácsonyfa, nyilván akkor még a Jézuska díszítette fel és hozta nekünk, alatta ajándékok, könyvek, gyümölcsök, játékok, almák, mogyoró, ilyesmi finomságok. (A banánt vidéken még nem ismertük. A narancsot már igen. Az is volt általában.) Sötétedés után jöttek a betlehemesek, zörögtek, nagy subában, sötét és ijesztő maszkokkal eltakart arccal vad táncot jártak az asztal körül, meglapogatták anyámat a sültekért és a süteményért, megfenyegették nagy botjaikkal apámat, a hátára is vertek egyet-kettőt a rend és az ünnep kedvéért, aki tettetett rémülettel pálinkát és bort adott nekik, mi meg, gyerekek, a sarokban felejtett kisjézuska jászla előtt kuporogtunk a papundeklidoboz előtt. Ha jók voltunk, meg is simogathattuk. Vacsora nem a ma rendszeresnek feltűnhető halászlé és guba volt, ettük, ami akadt a háztartásban, és ami ünnepibbé tette a hangulatunkat. Azután átjöttek nagyapámék a szomszédból, eljött hozzánk a keresztapánk, odakeveredett az unokabátyánk is, huszonegyeztünk, mi persze kibiceltünk a bátyámmal a nagyoknak. Anyám szeretett csalni a játékban, de csak tréfából; az unokabátyám is, de neki nehezebben bocsátották ezt meg. Közben hurkát és kolbászt ettünk, mármint kártyázás közben, az emberek pálinkát meg bort ittak, az asszonyok császárkörtét és szörpöket. Mi, gyerekek szörpöt kaptunk, és kedvünkre lopkodhattuk a fáról a szaloncukrot, a fa alatti kis tányérról a csokoládét. A felnőttek úgy tettek, mintha nem vették volna észre. Mi meg úgy, mintha nem vennénk észre, hogy ők ezt észreveszik. Hogy melyik karácsony zajlott éppen így, hogy mindegyik így zajlott-e, ma már nem tudom megmondani. Az emlékek összecsúsznak, egymásra halmozódnak, a karácsonyok egymást írják át és vissza. Ahogy arra sem emlékszem, mikor mit kaptunk, milyen könyvet, mikor kaptam a struccos nyelű bicskát, mikor a szerszámoskészletet, mikor a csúzlit, amivel az ártatlan és szerencsétlen vadgalambokra tudtunk vadászni az ünnep másnapjától Pali bátyámmal. Ami igazán fontos maradt mára ezekből az ünnepekből, nyilván az, hogy élt még az apám, a bátyám, a nagyapám és a két nagymamám, a keresztapám – hogy éltek és velünk voltak, akik ma már nem állhatnak mellettünk a mostani karácsonyfák világánál.

A mostani karácsonyaink is szépek. Nagyobbak a karácsonyfák, szebbek a díszek, gazdagabbak és többet tudnak az ajándékok; az előszobában ég az adventi koszorú négy gyertyája; az unokák a karácsonyfának örülnek és az ajándékoknak, a gyerekeink az ő örömüknek és nekünk, mi annak, hogy együtt lehetünk velük – a régről maradottak. Más együttlét ez, de lényegét tekintve természetesen ugyanolyan. Mindegyik a legszebb, a maga módján. Hogy majd egyszer, amikor már a gyerekeink is emlékezni kénytelenek ránk, vagy az unokáink emlékeznek ránk vagy rájuk, el tudják mondani, hogy voltak karácsonyaik, s talán ők el tudják majd dönteni, melyik volt közülük a legszebb. Feltehetően arra fognak emlékezni a legjobb szívvel, amelyeken még együtt voltunk. Mind, vagy majdnem mindnyájan. Mert a karácsonyban mégiscsak az együttlét a legszebb, ez marad meg esszenciális élményként az egymást követő nemzedékeknek, vagy az élmény esszenciájaként. Hogy együtt mind, még együtt, akik majd egyszer már nem, úgy soha többé. A karácsonyt csak az teheti széppé, legszebbé, ha van mégiscsak ilyen, hogy ez a még létezik az ünnep pillanatában. És nem kell elszomorodnunk attól, hogy ebben a mégben már benne van a jövő idő neme is, mert benne az eljövendő karácsonyok gyönyörű más igenje. A legszebbeké, a sok legszebbé, a más együttlétek semmivel sem mással sem behelyettesíthető ígéretével.