2020. június 04., 07:10
„1920. június 4-én, Trianon napján édesapám, Kovács Károly Mátészalkán szolgált az újjászervezett magyar hadseregben. Mindössze 21 éves volt ekkor, naplójába a következő sorokat írta: »Már eldőlt Magyarország sorsa. Most 11 óra 15 perc van, és 9-10 óra között történt meg a békeszerződés aláírása. 11-ig minden üzlet zárva. (…) Odakinn esik az eső. Sír az ég is, olyan békét írtunk alá.«” (Kovács Zoltán, Nyíregyháza)
A naplóíró Kovács Károly a háromszéki Gidófalván született 1899. december 21-én, és 1975-ben halt meg. A pápai tanítóképzőben tanult, 1918. december elseje után pedig önkéntesként állt be a Székely Hadosztályhoz.
A sereget az Erdélybe betört román csapatok elleni védekezésként hozták létre Kolozsváron a 38. magyar hadosztály székely katonáiból, amelyhez csatlakoztak a Kratochvil Károly parancsnoksága alatt Erdélyben szerveződött alakulatok. A 38. hadosztály 1919 januárjában saját kérésére a Székely Hadosztály nevet vehette fel, majd Székely Különítménnyé nevezték át. Az alakulat legnagyobb létszáma 649 tiszt, 12 438 fő legénység, 68 löveg és egy repülőosztály volt.
{P3}
A Székely Hadosztály helyzetét nehezítette a magyarországi kommunista hatalomátvétel, a Tanácsköztársaság alakulatai ellenségként tekintettek rá. A két tűz közé került székely harcosok egy része 1919. április 26-án Demecserben letette a fegyvert a román hadsereg előtt. A románok a tiszteket és több katonát (köztük Kovács Károlyt is) egy ideig Brassóba internálták, majd hazaengedték őket.
Szabadulása után Kovács Károly Magyarországra szökött, és újra csatlakozott a magyar hadsereghez. Erdélybe már nem térhetett vissza, így Magyarországon alapított családot. Neje Kassay Jolán volt (1910-1998), öt gyermekük született: Károly (1926–2014), Ilona (1928–2008), László (19331949), Gábor (1935–2013) és Zoltán (sz. 1944).
{P4}
Gidófalvi Kovács Károly naplója
1920. ápr. 12.
Reggel négykézláb jönnek haza a lajosmizsei mulatságból az önkéntesek – vaddisznók. (...)
Letettem a szolgálatot. Az őr szobában csak a cipőnélküliek és a betegek meg én vagyok, mások barakkot bontanak.
Összekaptam Orbán tiszthelyettessel, mert külön vezettem az önkénteseket a menázsisra. Nagy kaláka volt, kihallgatásra rendelt, de nem félek egy csöppet sem tőle – az Úristenit, anynyit mégis elért, hogy most a századdal kell menjünk étkezni. Mucsay pikkel az önkéntesekre, Ajtay helyben hagyta. Lesz nekem ezentúl napom. Résen kell legyek, ha jót akarok.
Van még egy jelentős változás: Béla Balázst elmozdították helyéről, Pap Sándor I. önkéntest tették a szobánkban parancsnoknak. Hej te jó Isten, vagy velem basznak ki, vagy én valakivel. A tisztiben étkezésből nem lesz semmi.
1920. ápr. 13.
Kihallgatás elmaradt, egész nap barakkbontással foglalkozott a társaság – az önkéntes honvédek is –, csupa hólyag a kezük. Kibaszás az önkénteseknek.
Szerelmes levél és egy darab kenyér egészen jó üzlet.
Vacsoránál sorakozóban a bal szárnyon állunk mind: jobbra át, kétszer balra kanyarodva indulj! – kezdődik. Nem az a legény, aki üti, hanem az, aki állja – állom.
{P2}
1920. június 4.
Már eldőlt Magyarország sorsa. Most 11 óra 15 perc van, és 9-10 óra között történt meg a békeszerződés aláírása. 11-ig minden üzlet zárva. A legénység templomban, én készültségparancsnok vagyok, s vaskalaposan ülök a félhomályos legénységi szobában.
Odakinn esik az eső. Sír az ég is, olyan békét írtunk alá. Mi lesz már, te jó Isten?! Meddig tart még ez a bizonytalanság?
Tegnapelőtt itt volt a hadosztály-parancsnokunk, Rubins ezredes úr. Én jelentkeztem nála a 6. századból mint szobaparancsnok. Aztán nála kihallgatásra jelentkeztem, és kértem tanulmányi szabadságot. Megígérte az öreg. Ma lehetséges, be fog nézni a kerületparancsnokunk, Hegedűs Pál vezérőrnagy úr is. Fél 7-kor jött autóval Debrecen felől [Máté]Szalkára két emberrel, és az alhadnagy urat kinn vártuk az állomáson.
1920. jún. 13.
Délután 5 óra lehet, szép nyári vasárnap délután, a nyírbátori kerület ma tartja a képviselői választást. Nekünk katonáknak semmi közünk ehhez, parancs szerint a főtéren nem szabad tartózkodni katonának. Én tehát eljöttem jó messze attól a helytől. Kijöttem a mezőre, jelenleg egy árnyas, akácos mezei út kereszteződésénél fekszem a priccsen, használt, illatos szénában. Itt valamennyire jól érzem magam, mert fát, zöldet láthatok, ha hegyet nem is. Sosem hittem volna, mennyire hozzánőttem én a hegyes-völgyes vidékhez. Úgy hiányzik nekem, annyira szeretnék ismét hegyek közé menni, fölmászni a legmagasabb pontra, s onnan széttekinteni. Menynyivel szebb, kedvesebb nekem a hegyes-dombos vidék. Szép kis falum, mikor látlak ismét – vagy talán soha?!
Egész komolyan tárgyalunk arról, hogy kimegyünk Amerikába többen. Ha nem csinálnak hamarosan valamit, kivándorolok. Hisz haza úgysem mehetek. Hontalan, barátlan vagyok, még félember, mert még kenyerem sincs, kimegyek én, hisz soká tart ez az állapot. Hátha még mint gazdag ember jövök haza, és így tán segíthetek szegény jó anyámnak. Leszerelni nem nagyon érdemes másképpen, mert nemsokára, tán már szeptemberben sorkötelesek lesznek az 1899-esek, és Holló megy ki Angliába, azt írja. Irénke és Jolánka már Hollandiában vannak.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2018. szeptemberi számában)
