Augusztus 15-e Mária mennybevétele, magyar nevén Nagyboldogasszony napja, egyben Magyarország Mária oltalmába ajánlásának emlékünnepe (ez utóbbit Magyarok Nagyasszonya néven az 1896. évi millennium óta október 8-án külön ünnepként üli meg a katolikus magyarság). Ezért, meg azért is, mert az ünnep nyolcadába Szent István napja is beleesik – nem beszélve arról, hogy az aratás után végre a falusi nép szusszanhatott egyet –, ez volt a magyar egyházi év egyik nagy ünnepi időszaka.
A hagyomány Szent Gellért püspök érdemének tulajdonítja, hogy Jézus anyja magyar földön a pogány eredetű Boldogasszony nevet megtarthatta. A kutatók többsége megegyezik abban, hogy a velencei Gellért által képviselt katolikus (= egyetemes) egyház az ősvallásunk istenasszonya iránti hódolatot aknázta ki ezzel a gesztussal a keresztény eszmék gyorsabb elfogadtatása érdekében. Annak, hogy első királyunk az országát az égi királynő oltalmába ajánlotta, amint az a köztudatban él, az lehetett az alapja, hogy Szent István ezen a napon halt meg, búcsúja alkalmával nyilván a Szűzanyához szóló imával az ajkán. Azt azonban, hogy első királyunk ajánlotta volna országát az égi királynő oltalmába, amint az a köztudatban él, nem tarthatjuk elfogadhatónak. István, aki a pápától kapott koronát, Szent Péter kegyelmébe ajánlotta Magyarországot. Amikor azonban a pápák erre való hivatkozással akarták érvényesíteni hűbérúri jogaikat István utódaival szemben, azok igazítottak valamelyest a tényeken. Úgy íratták újra az államalapító legendáit, mintha nem Péternek, hanem Máriának ajánlotta volna fel az országot. Az Árpád-korban mindenesetre Szűz Mária lett a magyarok legfőbb oltalma, az esztergomi, majd székesfehérvári koronázótemplom, a főpapi székesegyházak, számtalan monostor, búcsújáró hely és kisebb templom az ő égisze alatt állottak. E napon Mária halálát, temetését és mennybevételét ünnepli az ortodox és a katolikus világ. Az ősegyházig visszanyúló jámbor hiedelem szerint Jézus nem engedte át édesanyja testét a földi enyészetnek. Három nappal a Szűzanya halála után az apostolok egybegyűltek sírja körül. Ekkor megjelent a körükben Jézus, oldalán Mihály arkangyallal, aki Máriának időközben mennyekbe távozott lelkét bepólyált csecsemő képében hozta vissza a földre. Jézus egyesítette a lélekkel a testet, az kiemeltetett a sírból, és az égbe vitetett. A 3–4. századi apokrif írásokon és egyházi tradíción nyugvó hiedelem a középkori Mária-kultusz virágzása idején nyerte el legendás formáját (hittétellé csak XII. Pius avatta 1950-ben). A legenda költői szépségű magyar nyelvű barokk változata, a 18. század eleji Makula nélkül való Tükör nem Mária földi elszenderülésére fekteti a hangsúlyt – a keleti egyházban ez volt a hangsúlyosabb elem –, hanem a már középkori gondolkodásban is teret nyerő képre alapozva Mária megkoronázására a Szentháromság által, amint az a történelmi Magyarország területén sok barokk kori Szentháromság-oszlopon látható.
Elgondolkoztató, hogy a Tükör-béli változatban Jézus több ízben szerelmes szóval jegyesének nevezi égbe emelt anyját: „jőjj el én választottam, […] jőjj el én jegyesem, én mátkám!” Ha a Fiú ilyet mond az Anyának, az antik pogány előképpel élő barokkos túlzás figyelembevételével csak úgy értelmezhető, hogy ilyenkor – egylényegűek lévén – belőle a másik személy, az anya férje, az Atya beszél.
Az ünnep szertartásai elsődlegesen Mária elszenderüléséhez kötődtek. Az eseményről a búcsújáró nép temetői menettel és virrasztással, gyászba öltözötten emlékezett meg (Mária virrasztása, Mária koporsaja). A nép nem csak Máriára gondolt, saját majdani halottairól sem feledkezett meg. A hiedelem szerint Mária mennybevétele ünnepén évről évre tágul a rés a mennybe vezető kapun a purgatóriumban senyvedő lelkek előtt. A Mária-ünnephez kapcsolódó régi szokás a virág- és búzaszentelés, éppúgy, mint az aratás kezdetén sarlós Boldogasszonykor. A szentelt virágok részint az elhunytak koporsójába kerültek, vagy koporsót füstöltek velük, részint gyógyításra szolgáltak – rendszerint gyógynövényeket szenteltettek: hol hét, hol kilenc, tehát „szent számú” fajtát gyűjtöttek csokorba –, a szárítmányt részint eltették vízkeresztig, hogy akkor füstöljék ki velük a házat. Ez a szokás, ahogy a vallásos indíttatásúak általában, egész évben való gondolkodásról tanúskodik: a téli vízkereszt és a két nyári Mária-ünnep éppúgy két félévre tagolja az évet, mint a Jánosok (dec. 27., jún. 24.) vagy Vince (jan. 22.) és Lőrinc (aug. 10.).
Miért épp augusztus 15-e lett Mária mennybevitelének ünnepe? A kérdésre megint csak a pogány múltban találunk választ, amikor még a nyarat a kalászos Démétérnek szentelték, s augusztus közepén az aratás befejeztével az ő hónapja, keresztény nevén a Szűz hava közelgett. Démétér és Perszephoné mítosza, amelyet az ókori Hellász legünnepélyesebb vallási szertartásának, az eleusziszi misztériumjátékoknak a részeként adtak elő, a gabona vegetációs ciklusát jelképezte. A görög „nagyboldogasszony” „kisasszony” leánya volt a gabona megszemélyesítője. Mítosza szerint az év harmadát tölti alvilági férjével a föld alatt, az őszi vetéstől a tavaszi sarjadzásig azt az időt, amikor a föld nem terem, illetve a mag is a földben rejtezik; a gabona csak a Kóré (gör. Leány) visszatértével kél ki újra. A gabonaanya és a gabonaleány képzete egész Európában ismert volt. Perszephonét a lelkek vezetője, Hermész kíséri jelképes értelemben a túlvilágra; az az isten, akinek planétája a Szűz havában uralkodik. Főangyali másának, Szent Mihálynak hasonló szerepköre bizonyossá teszi, hogy Mária halálának a napja az aratást, azaz a gabonaistennő halálát „toroló” pogány ünnep keresztény utóda. Végül is az időszaki Mária-ünnepek (a július 2-ai sarlós Boldogasszony és Nagyboldogasszony) az aratási időszakot fogják közre. Az előbbi annak nyitóünnepe, az utóbbi az, amelyik lezárja. (Amikor még sarlóval, kaszával arattak, a betakarítás eltartott augusztus közepéig.) A kora középkori eredetű, de az ókori Consualia alkalmával tartott kocsiversenyek hagyományát folytató, Mária-jelképekben gazdag híres sienai lovasversenyt, a Paliót évente két ízben rendezik meg Siena vénuszkagyló (!) alakú főterén, a Piazza del Campón, július 2-án és augusztus 16-án: az előbbit sarlós Boldogasszony, az utóbbit Nagyboldogasszony tiszteletére. A tér formája azért érdemel kitüntető figyelmet, mert Vénusz kultuszának számos elemével a római egyház Szűz Mária tiszteletét gazdagította. Hasonló szinkretizáló céllal, mint ahogy Szent Gellért járt el a Boldogasszony név átvételével. A nap múltját kutatva nem feledkezhetünk meg azonban az augusztus 13-án ünnepelt pogány Diana almafaistennőről sem.
A soros harmadik Mária-ünnep, a szeptember 8-ai Kisasszony napja is a gabonaünnepek sorához kapcsolódik. Meg kell említenünk, hogy Nagyboldogasszony eredetileg nem Szűz Mária, hanem legendabéli anyja, Szent Anna (júl. 26.) „címe” volt, ahogy a pogány mintában Démétér sem azonos a leányával. Szűz Mária magyar neve Kisboldogasszony volt, és születésnapját Kisasszony napján ünneplik a katolikusok. Később – talán éppen azért, hogy a pogányos párhuzamok elhalványuljanak, és a Szűzanyaság is megfelelő tiszteletben részesüljön – Szent Anna megbecsülése hátrébb sorolódott, miként a naptárban is.
A két Boldogasszony köze, két Asszony köze, ahogy e három hetet a régiek nevezték, a cséplés és az orvosi füvek szedésének időszaka volt. S ha már a gyógynövénygyűjtés ismét szóba került: a Mária-napi virágszentelés, Mária jelképes koporsójának felvirágozása is az antik képzetkörből fakadhat. A mítosz szerint Perszephoné épp virágot szed, amikor az alvilágból feljön érte Hadész, hogy magával vigye, s a rét akkor borul virágba ismét, amikor Démétér a leányát visszakapja.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában)
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.