Csáki Róbert: Fekete rokokó I. (Olaj, vászon, 43 × 36 cm, 2015)
Gondolatok Leczo Bence Pálinkás jó napot! című cikke kapcsán
A modorosság ellen hirdetett harcot cikkében kollégánk, fegyverül pedig a purista újságírást és a minimalista prózák olvasásával való önképzést (Raymond Carvert, Beckettet meg Palahniuktól a Harcosok klubját említi) ajánlja. Az nyilvánvaló, hogy modorosság alatt erőltetett, kínos jópofáskodást értünk. Az is nyilvánvaló, hogy ezzel nem magyaráztunk meg semmit, hiszen mindig egyes helyzetek döntik el, mitől érezzük kínosan vagy épp felszabadultan magunkat. Egykor volt jó modor és rossz modor, azaz modortalanság. Úgy tűnik – kollégánk cikkéből is –, hogy ma már nem a modortalanság, hanem a modorosság a gond. Vagyis – próbálom értelmezni a helyzetet – az nem baj, ha valaki száraz, tárgyilagos, konkrét, unalmas, fantáziátlan, hétköznapi, közönséges. Ellenben az baj, ha valaki udvariaskodik, jópofáskodik, bájolog, ömleng. Mit jelent ez?
„Aranyos archaizálni, aranyos magázni egymást” – írja Leczo. De nézőpontja alulnézeti. A magázódás, ha az ember érti a művészetét, egy csodálatos nyelvi építmény, amely megkönnyíti a tiszteletadást, a beszélők pozicionálását, valamint szép, méltóságteljes és nagyszerű. Micsoda feszültség van abban, ha valaki magázódva vall szerelmet: „Odavagyok magáért, a fekete hajáért...” A magázódás lassú kihalása, „aranyossá”, nevetségessé, vagyis modorossá válása (Leczo példája a méltán hírhedt Szia, uram!) nem azt jelenti, hogy az álságos kommunikációból „fejlődünk” az őszintébe, csupán azt, hogy az emberi viselkedés infantilizálódik. A fogyasztói konzumidiotizmus, a nyugati mintájú, civilizációs társasjátékban való részvétel az örök kamasz nagyzoló, hebrencs, buta, átgondolatlan attitűdjét követeli. Pár évtizede – és a történelem nagy részében – a gyerekek akartak olyanok lenni, mint a felnőttek. Ma a felnőttek akarnak olyanok lenni, mint a gyerekek. Mindenki fiatal, bohó, fésületlen, frivol, lázadó, egyéni, önmegvalósító és természetesen őszinte akar lenni. Ám valójában az az erőltetett jópofáskodás, amikor egy gyorsétteremben így fordulnak a betérőhöz: Szia, mit adhatok? Őszintén ez így hangzana: Üdvözlöm a földi pokolban, milyen ipari termék elfogyasztásával szeretne hozzájárulni az apokalipszishez?
A világ legnagyobb, múlt nélküli „nemzete”, az amerikai, vígan tegeződve gyártja fegyvereit és azokat a popkulturális termékeket, amelyek szellemi fegyverként hatékonyabbak az atombombánál, hiszen az anyagi valóságban (és a múltnélkülieknek más nem számít) nem tesznek kárt.
Természetesen nem azért megyek ilyen messzire, mert szándékosan félreértve kollégánk cikkét, olyasmikkel vitatkozom, amelyek nem is szerepeltek benne. Pusztán tágabb nézőpontot adok a magázódás-tegeződés kérdéskörhöz. Ha ágyúval lövök verébre, lelkem rajta – de térjünk is vissza a nyelviséghez.
Mikor Arany és Petőfi így levelezett egymással: „Szerelmes Sándorkám! Aranyszájú Jánoskám!”, az lehet a sivár mából nézve modoros, de lehet csodálatos anyanyelvünk végtelen lehetőségeinek kiaknázása is. Persze nyilvánvaló, hogy Leczo nem az irodalmi igényű nyelvhasználat fentebb stílje ellen emel szót, hanem az ellen, amikor a köznyelvi beszélő ennek a fentebb stílnek az idegen tollaival ékeskedik, és a tollköltemény alól kilóg a lóláb (a modorosság mellé használjunk képzavart is!). Ám az általa javasolt megoldás szintén alulnézeti. Palahniuk kiváló szerző, a Harcosok klubja méltán kultikus mű, frappáns vulgaritással fejezi ki a korszellem egy bizonyos aspektusát mindazon olvasók számára, akiknek nincs idejük bölcseleti művek segítségével a korszellem(ek) egészét vizsgálni. Oswald Spenglertől A Nyugat alkonya például jóval nehezebb, vaskosabb, és a cselekmény sem pörög annyira.
A purista újságírást is lehet nyilván úgy csinálni, hogy ne legyen unalmas. Ám Leczo Bencével ellentétben nem az egyszerűsödést ajánlom gyógyírnak a modorosságra, hanem a jó modort. A valódi modort. Szerb Antal, Umberto Eco, Hamvas Béla, Várkonyi Nándor, Kodolányi János, és igen, Jókai Mór, Arany János és Petőfi Sándor modorát. Azt a modort, amiben szív, lélek lakik, tisztelet a másik iránt, és önfeledt öröm, hogy anyanyelvünkkel élünk, élhetünk. A modoroskodó ne hulljon vissza a köznyelviség falanszterébe – ellenkezőleg! Emeljük föl a modoroskodót oda, ahol a modor, a stílus nem idegen toll egy beteg, haldokló testen, hanem hatalmas, ragyogó, gyógyító fényű szellemi-nyelvi épület.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. március 21-i számában.)
Leczo Bence | Pálinkás jó napot!
Ilyen és efféle szóvirágokkal szoktuk – merthogy mindenki modoros kicsit vagy nagyon – ékesíteni a mondanivalót. Jópofának tartjuk, pedig néha nagyon izzasztó, főleg annak, aki hallgatja.
