Korszakos jelentőségű vagy annak kikiáltott szerzőknek általában az életrajza is számít. Vagy legalább pár életeseménye. A végtelen példák két fókusza: Villon és Kertész Imre. Aki irodalommal foglalkozik, vagy csak irodalomrajongó, gyakran szembesül a groteszk ténnyel, hogy imádott szerzőinek, adott esetben mestereinek, vigasztalóinak, legkedvesebb barátainak, lélektestvéreinek vagy épp udvari bolondjainak jó része sok éve halott. Magam is hosszú, keserű éveket éltem abban a tudatban, hogy nem lenne kitől autogramot kérnem, ha kéregető alkat volnék – a drága Faludytól meg anno elfelejtettem.
Aztán tizensok éve megismertem Viktor Pelevint, a teljesen elszabadult orosz fantasztát, a kortárs orosz szentháromság (Pelevin, Szorokin, Jerofejev – vitathatatlan, bár kiegészíthető a lista) legragyogóbb alakját, akiről kritikusai és rajongói általában sokkal többet beszélnek, mint amennyit ő beszél magáról. Tudós hajlamúak és hivatásosok kedvvel és joggal hozzák történeti összefüggésbe Pelevin, illetve Dosztojevszkij, Gogol, Tolsztoj vagy Bulgakov munkásságát. A szláv irodalomtörténeti kontextus alaposan föltárt, már amennyire ez élő szerzőnél lehetséges – bár a ma is jelentős orosz sci-fi (maguk az oroszok fantasztikának hívják a műfajt), például a Sztrugackij fivérek munkássága (emlékszünk még Tarkovszkij Sztalkerére, ami könyvként a Piknik az árokparton címet viseli?) sajnálatosan ritkán kerül elő itt.
Pelevin életéről szinte semmit se tudunk, a rejtőzködés tudatos, a ritka interjúkban egy-egy hangzatos bonmot-val – „nekem nincs identitásom” – tér ki bizonyos kérdések megválaszolása elől. Az 57 éves szerzőről kevés fényképet láthatunk (és azokon is inkább látszik kiégett, de számlaképes hidegburkolónak, mint írónak), konferenciákon nem vesz részt, virtuálisan inaktív, nem szólal föl a világbékéért, sem a szabadúszó írók érdekeiért. Hogy kívülállása emberi tekintetben a legendagyártást szolgáló blöff, vagy Pelevin egyszerűen olyan lelki alkat, aki szépírásain kívül minden más megnyilatkozást kerül a látható világban, minden olvasója és kutatója számára eldönthető kérdés. Elterjedt rajongói legenda például, hogy Pelevin valójában egy számítógépes algoritmus – a legenda forrása maga az életmű: „Jelen szöveget egy algoritmus írja – és ha átsejlik rajta néha valami »emberinek« az árnya, az csupán a narratíva felépítésének sajátosságaiból fakad, melyekről igyekszem most a lehető legrövidebben szót ejteni (többet nem engednek a szórakoztató irodalom szabályai). Az algoritmus – azaz én – a nyelv szabályainak és a mi időnkben klasszikusként tisztelt stílusnak megfelelően rakja egymás után a szavakat. (…) Az algoritmust alapvetően emberek alkották, és az általa létrehozott terméket más embereknek szánják (így feltétlenül vannak benne elírások, hibák, fölösleges ismétlések és közismert dolgok leírásai is), ezért nincs semmi meglepő abban, hogy az ily módon gyártott szöveg emberi alkotásnak tetszik” (iPhuck10).
Pelevin is a rendszerváltás gyermeke, mint sok magyar olvasója – hogy a rendszerváltás mennyire más léptéket jelentett hazánkban és Pelevin gyermek- és ifjúkorának Szovjetuniójában, majd Oroszországában, talán nem kell részleteznem. Hősünk munkásságának első szakasza, mint az Omon Ré vagy A rovarok élete, a Számok, illetve a legendás Generation P és A Metamor Szent Könyve (akinek a Liza, a rókatündér című bulvárfilm anno megmozgatta fantáziáját, annak ettől a könyvtől garantáltan széthasad a tudata, a főhős ugyanis egy orosz prostinak álcázott rókadémon) még az általa tapasztalt valóságot értelmezte, kategorizálta, allegorizálta, metaforizálta, tematizálta, és a többi. Akkor és ezzel is különleges volt, hiszen fantasyt, azaz lektűrt csinált szépirodalomból és vica versa. Félelmetes, vele született készsége volt a sűrítésre, a szimbólumokban való láttatásra, a filmszerűen felejthetetlen képekre, és félelmetesen kifinomult érzéke arra, hogyan adagolja a fásult, poszt-posztmodern olvasónak az akciódús mesélést, a dialógust és a nagyívű filozofálást. A pelevini hős soha nem a minden esetben az olvasóval együtt beavatást nyerő főszereplő a fejlődési (vagy visszafejlődési, vagy összevissza fejlődési, mint a szintén idén kiadott Titkos pillantások a Fudzsi-hegyre) történetekben. A pelevini hős mindig egy struktúra. A Generation P-ben a világot irányító média, a Számokban a világot irányító pénz, vagyis a számok és szolgálóik kasztja, az Omon Rében a grandiózusnak tűnő, valójában olcsó, ócska, cinikus és kicsinyesen embertelen szovjet rendszer. Egy határozott és merész összefüggésekben gondolkodó ember határtalan fantáziával mítoszokká sűrített megfigyelései az úgynevezett valóságról. „Oroszország anyácskában baj van a Monopolyval. Vesz az ember néhány utcát, és kiderül, hogy emberek élnek bennük” – olvashatjuk a Generation P-ben.
Aztán jött a kozmikus világalkotás, utópia-, illetve antiutópia-gyártás: az Empire V, valamint gyengébb folytatása, az Apolló-Batman, a Tolsztoj gróf virtuális kálváriáját többek között egy géppuskával zombikat ölő Dosztojevszkijjel fűszerező T., illetve a jelenlegi csúcsregény, a S.N.U.F.F., a szintén pornótematikájú iPhuck10 (az elbeszélő egyszerre nyomozó, lektűríró és szexrobot) és a Titkos pillantások a Fudzsi-hegyre. Természetesen az életmű ilyen szakaszolása csak afféle erőltetett kategorizálás, hisz a kezdetektől minden novellában és regényben ott volt a vágy és az ígéret az egyre bonyolultabb struktúrájú világok megalkotására.
A S.N.U.F.F.-ban Pelevin egy olyan jövőt ábrázol, melyben a pornófilmek jelentik a társadalmat összetartó habarcsot. A pornográfia közösségszervező erő, az államrend, törvény és vallás alapja. A mészárlások és közösülések szakrális jelentőséggel bírnak. Többszörös apokalipszis utáni kor ez, melyben a múlt (vagyis jelenünk) darabkái teljesen elvesztik eredeti jelentésüket: „A pornószínészek és -színésznők mesésen gazdag emberek, mert az egyházi felvételért hihetetlenül sokat fizetnek. Nem túlzás, ha ezeket az embereket hatalmas politikai maffiának nevezzük, amely roppant erejű politikai lobbival és nagy társadalmi támogatottsággal rendelkezik – éspedig azért, mert Big Biz lakóinak meglehetősen magas az átlagéletkora. A mozimaffiában mindenki fél szóból megérti a másikat, és persze nem szeretnék, hogy fiatal konkurensek tűnjenek föl a színen.”
Groteszk és bizarr világ – de egyáltalán nem valószerűtlen. Ne legyünk se naivak, se álszentek. Pontosan tudjuk, hogy az emberiség nagy része nem a Szentírást bogarássza az interneten. Még csak nem is Kierkegaard műveit. Pontosan tudjuk azt is, hogy az emberiség nagy része tényszerűen azzal tölti földi idejét, hogy ipari szemetet termel, fogyaszt vagy dolgoz föl, beszéljünk bár ételekről, autókról, házakról, filmekről, zenékről vagy más emberekről.
Ha Pelevinhez hasonlóan valóban kinyitjuk a szemünket, mindent groteszknek és bizarrnak fogunk látni. Pelevin nem old föl semmit és nem vigasztal senkit – illetve a vigasz maga az elbeszélés módja. A blazírt, hidegvérű fekete humor, a sokszor fárasztó, saját farkába harapó, de ezzel együtt is hipnotikus erejű lételméleti filozofálgatás. Hogy könyvei alapján Pelevin miben hisz, vagy nem hisz, ateista, buddhista vagy felekezeten kívüli istenhívő, abba nem mennék bele, de egy dolog biztos: kereső ember, aki folyamatosan tépkedi le ámuló, lemeztelenített tekintetünk előtt a valóságok hagymahéjait.
Idei nagy dobása, a Titkos pillantások a Fudzsi-hegyre unalmasan indul. Eleinte nem értettem, mit akar szerzőnk monumentális jövőlátó munkái után megint az orosz oligarchák és főállású kitartottjaik sápadt lelkivilágának ábrázolásától – neki kell a legjobban tudnia, hogy A Karamazov testvérek-féle analitikus karakterrajzokkal primer módon foglalkozni ma már értelmetlen. Aztán, ahogy már máskor is előfordult, bár ennyire élesen még soha, eljönnek azok a fordulatok, amikért mindent megbocsátunk Pelevinnek. A mindentől megcsömörlött oligarcháknak a létező legnagyobb boldogságot adja el egy menedzser. Meditáló szerzetesek tudatára csatlakoztatja őket egy emopantográffal, így átélhetik azokat a végállapotokat, amiket a szerzetesek hosszú évek szellemi munkájával értek el. A jó üzletbe azonban hiba csúszik, az oligarchák elkezdenek valóban megvilágosodni, és ez már egyáltalán nem tetszik nekik: „… az Ügyfelek jelenleg a jelenségek állandótlanságát és nemkielégítőségét érintő magasfokú insight állapotában tartózkodnak, de szilárd elhatározásuk, hogy meg akarják őrizni individuális »énjük« érzését, elkerülve annak illuzórikus voltát érintő megvilágosodását”.
Az oligarcháknak ekkortól egy terápián kell részt venniük, ami lehozza őket a megvilágosodás gyötrelmes ösvényéről, és újra képesek lesznek élvezni megszokott oligarcha- létüket, hatalmukat, anyagi vágyaik kiélhetőségét. Visszafejlődés- regény. Az önként vállalt elkárhozás abszurd meséje. Himnusz korunk emberének, a tömegembernek, a totális antihősnek hatalmas erőkkel kivívott, végső szellemi vereségéről.
A történet másik szálában ellenben a hivatásos kitartott nő válik a feminizmusnál jóval ősibb, világalkotó matrióta mágusasszonyok kasztjának tagjává, aki új képességeivel megszerzi az uralmat az egyik oligarcha fölött. A bölcs szerzetesek pedig, akik csak a kolostoruk felújítására gyűjtöttek pénzt a munkával, pusztán aggódó megfigyelői az eseményeknek. Ahogyan mi is.
Philip K. Dickről mondtak egyszer valami hasonlót, amit most Pelevinről fogok: ha valami megdöbbentő összefüggésre bukkanunk világunk megfigyelése közben, könnyen lehet, hogy Pelevin pár éve már észrevette és megírta. Éberen kell őt olvasnunk, mint Szerb Antalt vagy Hamvas Bélát.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. január 4-i számában.)
