Volt az a gyönyörű, félelmetes és parttalan idő a kilencvenes évek legelején. Tizenéves kis taknyosokként „Fogkefe a mellényzsebben!” jelszóval róttuk az utcákat. És verseket mondtunk meg írtunk egymásnak. (A fogkefe mellett a zsebben obligát módon ott volt egy mogyorófa szipka is – amikor már mindenki cigarettája elfogyott, akkor kerültek sorra a kövérebb csikkek. Majd a soványabbak.)
Egyik pár évvel fiatalabb barátom (akkor még csak egy végtelenül tehetséges költőpalánta) majdnem minden nap feljött hozzám, ültünk a szobámban, szívtuk a szűrő nélküli Carpațit, literszám ittuk a kávét, és ő felolvasta legfrissebb műveit. A legsikerültebb utolsó sorát most is fel tudom idézni: „…és nap mint nap távolabb tolják a Golgotát”.
Amikor nem volt saját mű, Ginsberg Üvöltését szavaltuk, főként azt a részt nagyon sokszor, hogy „kik eksztatikusan és telhetetlenül párzottak egy üveg sörrel egy nővel egy pakli cigarettával egy gyertyával és leestek az ágyról és tovább folytatták a padlón egészen le a lépcsőfordulóig” és így tovább (érthető és megbocsátható: fiatalok voltunk).
Esetleg a másik Ginsberg kedvencet, a Kávéház Varsóbant: „…a bárpultnál meditáltok, míg a lassú pincérnő végre elkészíti a forró piros teát, perc hullik percre / Álltok, míg az órákat elkongatják a templomi harangok és múlnak az évek és ti itt maradtok a Nowy Swiaton/Milyen szépen szorítjátok össze a szátokat, ajkatokról tovafújjátok a füstöt” stb.
Az az idő még a bakelitlemezek hőskora volt, friss lemezszerzeményem (alkalmi vétel a zöldségpiacon, ahol akkoriban mindent meg lehetett találni) átütő sikert aratott. Pedig a borító nevetségesnek tűnt akkoriban: holmi fáslilovas, lova nyakán csórécsigákkal, felhők és üres csigaházak között. Címe az volt: Ez már a feltámadás.
Ennek szédületéről akarok beszélni. Hogy azon a lemezen egy furcsán beszélő és hangsúlyozó, enyhén raccsoló, gyerekhangú költő szavalta saját verseit – ám ránk tett hatása, mondhatni, katartikus volt. Ő volt Szőcs Géza.
Fiatalabb barátommal (aki épp egy Emesébe volt szerelmes, akihez etűdöket írt, amiket aztán saját költségén ki is adott – azt hiszem, az volt az első kötete) borzongva skandáltuk kórusban, hogy „bezúzott arcában két bogyó úgy remeg / mint forró vaslapon hideg eperszemek! / […] koponyatornácára dér zuhog / kinőnek rajta agyar-jégcsapok / érzi lábát benőtte már a Fű / s arcában két kavics úgy ragyog / mint forró vaslapon hideg eperszemek.” (A visszatérés)
És múltak az évek.
Kolozsvárra költöztünk, elvegyültünk és kiváltunk, hetvenkét órán keresztül pofáztunk parktól kégliig, a Crocótól az Arizonáig, az Astoriától a Jókai utcáig és az egyetemépületig. És a néhai (szomjú lelkű) jó mestert, Egyed Pétert hallgattuk: filozófiát, verseket, tényeket, emlékeket, vicceket és arcátlan pletykákat, kihallgatások és börtönök sokkjait. E medveszerű költőről, Szőcs Gézáról is beszélt. Hogy versei csak a kín és a gyönyör koordinátarendszerében értelmezhetők. Hogy létértelmezése onirikus, ugyanakkor excentrikus.
És ezzel valamiféleképpen fura összefüggésben állt az, hogy mi is a jobb kézre húzott kesztyűk városába, Sepsiszentgyörgyre utaztunk egy hirtelen ötlettől vezérelve, mint azidőn ők, és a Sugás kertben ültünk, ahol a német juhászkutyák a hamutálból isszák a sört, persze miután a csikkeket már felzabálták – ahogyan azt Vaszilij Bogdanov (alias Bogdán László) megírta volt.
És múltak az évek.
A már említett, és még mindig ifjú barátom Szőcs Gézával szerkesztett egy, az érzelmekre, az erkölcsökre és a lélekre nemesen ható irodalmi folyóiratot Budapesten, A Dunánál címmel. (Pár lapszámot mai napig őrzök.)
Én akkor már nem olvastam Sirálybőr cipőt, sem Hamvas Bélát, sem Heideggert (Wittgensteint igen), de még mindig betéve fújtam: „Életem egyszer már véget ért. / Ez most a ráadás: / ha nem is a végső, mégis / mégis föltámadás, / valami morajló folytatás, / melynek hullámverése mélyén / ott rejlik, rejtőzik halálod / mint lakatlan képzettársítás […]”
És többször találkoztam a medveszerű, mégis kisfiús költővel, Szőcs Gézával is. Messziről, és bevallom, akkor enyhe viszolygással néztem sima bársony zakóját. Ami a fehér inggel rettenetesen jól állt neki. A kisbereki böszörményekről azt hiszem, még írtam is, mint a transzilvanizmus egyik kortárs átírásáról.
És múltak az évek.
Ifjúkorunk idoljainak egyike időközben komoly politikai tisztségeket töltött be, annak ellenére, hogy nem volt különösebb érzéke ehhez – de mi ettől függetlenül továbbra is zseniálisnak tartottuk.
Mígnem egy reggelen szembejön a képernyőről a döbbenet, hogy sokunk szellemi eszmélődésének/fejlődéstörténetének fix pontjai vagy stációi közül egy újabb rögzült megváltoztathatatlanul immár: Mózes Attila, Egyed Péter, Bogdán László után most már Szőcs Géza is.
Avagy régi pillanatok oldódtak fel az örökétben. (?) Talán.
Száraz inge lesz neki a föld. Végül is.
Nekünk meg marad a csenddel bélelt kő világa.
(Veled együtt önmagunkat is siratjuk.)
P. s. Egy jó bőrcipő – mondják az öregek – egy életen át kitart. Pláne, ha sirálybőrből készült.
