A felkérés, hogy írjak Fukári Valiról, felkavart. A legjobb barátaim egyike volt, egy időben a legjobb. Bizalmas jóbarát, semmi több. Az egyetemi felvételi vizsgán sodort minket egymás mellé az élet. Ültünk a folyosó padján, a terem ajtajánál, s halkan beszélgettünk. Kiderült, hogy a cigányfekete bőrű lány szintén magyar–szlovák szakra jelentkezett. Pozsonypüspökin született és élt, magyarként szlovák iskolába járt, beszélt németül és gyorsírást is tanult. Ennek köszönhetően gyakran behívták a törvényhozásba, ahol gyorsíró titkárnője volt a népszerű szlovák írónak, Ľudo Ondrejovnak, aki által megismerte a szlovák elit java részét.
Vali profilja hasonlított Ady Lédáéjához, ez azonnal szemet szúrt nekem, az Ady rajongónak. Elneveztem Lédának, a név rajta is maradt. Viszonzásul Attilának titulált, nyilván azért, mert bizonyos okok miatt depressziós voltam. Sovány, sápadt, lelógó fejű, félelmekkel teli fiatalember, rossz káder, akinek nem engedték meg, hogy magyar–történelmet tanuljon Prágában, így maradt a magyar–szlovák Pozsonyban. Én, aki szlovákul alig tudtam. „Mi lesz ebből, tekintetes úr?” – kérdeztem Ady lovával, amikor ültünk egymás mellett, Léda és Attila, majd dünnyögtünk egymás arcába. Fölvettek bennünket magyarra, szlovákra. Ő hiányos magyar irodalmi ismeretekkel, én még hiányosabb szlovák tájékozottsággal. Édesapám református lelkész volt, nyomorult fizetéséből alig tudott engem pénzelni. Valika szülei Pozsonypüspökin éltek, jól kerestek, és ő is dolgozott itt-ott, vagyis jobban el volt eresztve, mint én. Meg-meghívott kávéra, persze, ha cincogott egy kis pénz a zsebemben, én is őt. Szívtuk egymás cigarettáját, együtt koptattuk a flasztert, látogattuk a magyar könyvesboltot, és többnyire egymás mellett ültünk az egyetemi hallgatóteremben. Fölmerült a gyanú, hogy szerelmesek vagyunk egymásba, de ez sajnos alaptalan volt. Közel álltam hozzá, ám akkor már tudtam, hogy előbb-utóbb minden szerelemből kijózanodik az ember, és a szerelmet az esetek nagy részében gyűlölet váltja föl. Nem akartam elveszteni. Tudtam, hogy a barátság örök, s azok maradtunk.
Valit az egyetem egy évre átengedte a prágai Károly Egyetemre, ahol Rákos Péter megszerette a mindenre nyitott intellektusát, ő lett a legkedvesebb tanítványa. Barátságban maradtak, és sokat leveleztek. Nem tudom, mi lett barátnőm, pajtásom hagyatékával, de remélem, jó kezekbe került minden. Nagyra értékeltem és mélyen szerettem mindkettőjüket. Nemcsak én, Valit az egész évfolyamunk szerette, egyféle fejedelemasszony volt, és az egész udvartartása megszeretett minket, magyarokat. Zs. Nagy Lajos édesapja is patkolókovács volt Mikszáth szülőfalujában, Szklabonyán, s ez a tény egymás mellé sodorta őket, egészen addig, amíg Zs. Nagy ott nem hagyta az egyetemet. Lajos is rajongott Valiért, és ezért soha nem értettem, miért nem írt hozzá verseket.
Vali közben megtanult franciául, majd vett egy zongorát, és felnőtt fejjel megtanult rajta játszani. Mindent pótolni akart, amit patkolókovács édesapja, a falusi környezet, a háború és a világégést követő zűrzavar elvett tőle. Jól ismertem a szüleit, többször is megfordultam náluk, és hittem, amit Vali is hitt, hogy a Fukári név török eredetű. Később megtalálta a levéltárban Fukárek nevű őseit, s kiderült, hogy egy cseh telepes családból sarjadt kislányból lett Fukári Valivá. Sok érdekes emberrel épített ki baráti kapcsolatot. Az egyetem után a szlovák Príroda a spoločnosť magyar mutációját, a Természet és társadalmat szerkesztette, a Slánsky-perben elítélt zsidó politikus feleségével, aki a szlovák eredeti változatot gondozta. Valinak sikerült útlevelet szereznie, Belgiumba utazott egy ottani mérnök családjához, akikkel egy hónapot töltött, majd 1968 után a francia belgák viszonozták a látogatást, amikor is a Szlovák Írószövetség klubjában együtt ebédeltünk és beszélgettünk. Mivel én csupán két évig tanultam franciául a komáromi gimnáziumban, angolul társalogtunk.
Vali ráfázott 1968-ra. Abban az időben a Madách Kiadóban dolgozott, és nem azonosult az akkori párt hivatalos állásfoglalásával. Kizárták abból a pártból, amelyikbe az akkori politika kényszerítette. Attól fogva nem kapott felelős munkakört, kegyvesztett lett. Kutatni kezdte a tragikus sorsú Štefan Krčméry szlovák költő, műfordító, irodalompolitikus életútját, sikerült betekintenie meghasonlásának egy valószínű okába, majd egy hosszabb esszében fogalmazta meg gondolatait. Krčméry egyik versét Vali kérésére lefordítottam, azt továbbította a szegedi Tiszatájnak, ahol közölték. Írt egy kisebb könyvet a szüleiről, majd hozzálátott az ugróci gróf Zay család levéltári hagyatékának kutatásához. Olykor együtt kutattunk, én a Csallóköz titkait, de mivel a Zay család levéltára maga volt az óceán, így Vali soha nem érhetett a végére, ahogy én sem a csallóköziére.
Ezt a pár sort forrásaimtól távol mondom tollba páromnak, Prágában. Nyilván sok minden kimaradt belőle. Amit tollba mondtam, az hiteles, és vázlatosan ugyan, de jól kirajzolja Valika földi pályafutását.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. februári számában)
A történelem lapjain sokszor szereplő budapesti Rákos-patak forrása a Gödöllői-dombvidéken, Szada és Gödöllő között található. A patak átfolyik Gödöllőn, Isaszegen, Pécelen, a Rákosokon (Rákoscsaba, Rákosliget, Rákoskeresztúr). Itt terül el a történelmi Rákosmező. Majd a kőbányai–zuglói kerülethatáron átkelve, 44 kilométeres útját befejezve Angyalföldnél, az Árpád híd fölött torkollik a Dunába.
Valószínűleg nem véletlen, hogy épp advent első vasárnapján, az egyházi év kezdetének első estéjén mutatták be a székelyföldi Etéden a település ikonikus hangszerét, a frissen rekonstruált timborát. Könnyű dolgom lenne, ha egyszerűen egy hangszerbemutatóról kellene most írnom, ám a történet valami sokkal bonyolultabb és fontosabb lényeget hordoz magában: sok évtized után most újra megszólal az a hang, amely hosszú időn át az etédi közösség önkifejezésének összetéveszthetetlen hangja volt, s amely az idők során végképp elhallgatni tűnt, egészen mostanig.
Benedek Dezső professzor legalább annyira csodabogár a tudományos szférában, mint egykori barátja, Szőcs Géza az irodalomban. Hiszem, hogy nem azért voltak barátok, mert Kolozsváron összekötötték őket a diákévek, hanem kapcsolatukban volt valami különleges, valami sorsszerű, ami sírig tartó szövetséget és bajtársiasságot jelentett, néha közös munkát, közös gondolkodást és közös cselekvést is.
Az a kérdés, hogy létezik-e vajdasági magyar irodalom, mindig is felborzolta a kedélyeket, és indulatos válaszok születtek a témával kapcsolatban. Egyetemistaéveim alatt sajnos nem jutottunk el túl messzire, ami ezt a kérdéskört illeti. Úgy érzem, hogy a generációmnak sok-sok hiányossággal, vakfolttal kell megbirkóznia. Ezeket minél előbb tisztázni kell, mert a sok összekuszálódott szál magával ránthatja az embert, így tudatlanságból meggondolatlanul cselekedhet, beszélhet, ami igen kártékony tud lenni.
Mindenekelőtt hogy az egyik legtöbbet és legtöbbfélét olvasó irodalomkritikusunkat tisztelhetjük személyében, aki szinte már előre ismeri azt, mit írótársai még csak most írnak; illetve, másodszor: aki úgy ír kritikát, tanulmányt, esszét – s ez is csak kevesekről mondható el –, hogy abban rögtön egy egyéni nézetű, tűhegypontos mondatokkal megrajzolt nemzetkarakterológia s eszmetörténet esélyét is benne sejthetjük, azaz az általa górcső alá vett művekben azt (is) nézi, hogy azokból milyen nemzetkarakterológiai vonások hámozhatók ki…
Csak nekem tűnik fel, hogy hosszabb ideje egyik híres és kedvelt színészünk betegségével aprólékosan és szenzációhajhász módon foglalkozik szinte a teljes magyarországi sajtó? Persze tisztelet a kivételnek. Hogy mi ezzel a bajom? Válaszolok erre a kérdésre is, de előbb lássuk a sajtószemlét!
Szenteleky Kornélt már diákkorában is érdekelte a műfordítás, ám fordítói tevékenysége csak 1922-ben kezdődött el, két Baudelaire-prózavers magyarra való átültetésével (az akkoriban a magyar irodalmat is átható Baudelairekultusz hatására). Ezek a versfordítások a Bácsmegyei Napló hasábjain jelentek meg.
Szenteleky Kornél irodalmi, irodalomszervezői és folyóirat-szerkesztői munkássága mára ugyan kibomlott a halálát követő kilenc évtizedes homályból, írói tevékenységének, gondolkodói magatartásának morális értékei azonban mind ez idáig nem lelték meg helyüket a délvidéki magyarság önmagáról kialakított társadalmi-politikai összképében. A közösségéről mondott ítéletei túl súlyosnak és túlontúl pontosnak bizonyultak ahhoz, hogy elfogadottakká váljanak, hogy alapját képezzék a máig késlekedő társadalmi katarzisnak.
„A világmindenség inkább olyan ciklusokból áll, amelyek újból és újból visszatérnek önmagukba” – meséli Pottyondy Ákos, a Pannonhalmi Főapátság gyógynövénykertjének egykori vezetője. A sárkányfűárusként is ismert Pottyondy Ákost viszont nem a gyógynövényvilág titkairól kérdeztem, hanem a közelgő, legszebb téli ünnepünket megelőző időszakról, az adventről. „Az ünnepeknek vannak jelképeik” – mondja Pottyondy Ákos, aki az advent egyik legfontosabb jelképe, az adventi koszorú szimbolikus jelentéseiről beszélt.
A régi és ritka könyvek gyűjteménye mellett, melyről előző írásomban volt szó, a szabadkai Ferencesek templomának könyvtára gazdag helytörténeti gyűjteményt, időszaki kiadványokat, kisnyomtatványokat, valamint felbecsülhetetlen levéltári anyagot is őriz. A Szabadkai Ferences Rendház különleges értékes könyvgyűjteményéről legutóbb 2000. október 23-án készült kiállítás a Szabadkai Városi Könyvtár és a Szabadkai Városi Múzeum munkatársainak együttműködésével.