„Elhozták hát a szentszéktől az apostoli áldás levelét a koronával és a kereszttel együtt és Isten kedveltjét, István királyt az olajkenettel felkenve a királyi méltóság diadémjával szerencsésen megkoronázták, rendelkezésére bízták az egyházaknak és népeinek mindkét törvény (világi és egyházi) alapján történő igazgatását.” Olvashatjuk a Szent István-legendában.
A keresztény világ második évezredének első napján – 1001. január 1-jén – Esztergomban királlyá koronázták Istvánt, a honfoglaló Árpád leszármazottját, ezzel megtörtént a keresztény magyar királyság megalapítása. Magyarország belépett az európai keresztény államok sorába.
A magyar történelmi tudat egyértelműen Szent István nevéhez kapcsolja az államalapítás művét, a keresztény Magyar Királyság megszületését. A mai kor emberében (bizonyos újkori reminiszcenciák következtében is) valami olyan képzet alakult ki, mintha az államalapítás valami egyszeri jogi aktus lett volna, mintha csak úgy kikiáltották volna az állam megalakulását. Valójában azonban ez egy hoszszú, majd´ egy évszázadig tartó társadalomátalakulási folyamat volt, melynek betetőzéseként 1001. január 1-jén Esztergomban keresztény királlyá koronázták a magyar törzsszövetség fejedelmét. A koronázás egyúttal az új állam nemzetközi elismerését is jelentette.
A történet- és társadalomtudomány szinte semmilyen választ nem tud adni arra, hogy miért van az, hogy egyes népek megmaradnak, mások elenyésznek. Hisz valamikor kontinensre kiterjedő hatalma volt a germán gótoknak, vagy a keletről jött hunoknak, s ma a nevüket is alig őrzi a történelem. Ugyanakkor jelentéktelennek tűnő néptöredékekből nemzetek alakulnak ki szerencsés folyamatok következtében (gondoljunk csak a románokra vagy a szlovákokra). Ennyi bizonytalanság mellett két dolog azonban bizonyos: a történelmi fejlődéssel szembeszegülve sokáig nem tarthatják meg magukat jelentős népcsoportok, s a megmaradást biztosító, intézményesített szervezet, az állam kialakítása nélkül nagyon kevés esély van a megmaradásra. Szent Istvánt joggal nevezzük államalapítónak, mert végső soron ő alakította ki az állam működő szervezeteit, és mint szent olajjal felkent apostoli király az egyházszervezet kiépítésével és irányításával megteremtette a független magyar egyházat.
De valójában milyen történelmi folyamatot nevezünk államalapításnak? A történész válasza erre a kérdésre egyértelmű. Egy rokonsági alapon szerveződő, a személyi függésen alapuló törzsi társadalmat kellett területi alapon, intézményes függőségen nyugvó társadalommá átalakítani. Ez a társadalom-átalakító politikai folyamat a fejedelmi központból irányítva még Géza fejedelem idejében indult, s István idejében tetőzött.
Az államszervezet kiépítésének folyamatában István létrehozta az államirányítás területi szervezeteit, a vármegyéket. Várakat építtetett, s a várakhoz területeket rendelt, kialakítva így a várak illetékességi körét, megyéjét. A várak és megyéjük élére saját emberét, az ispánt ültette, aki a várhoz rendelt szabad harcosok, a várjobbágyok vezetője lett. A várakhoz különféle szolgálatokat ellátó várnépeket is rendelt. A királyi vármegyék behálózták az egész ország területét, s a kor modern államirányítását tették lehetővé. Az ispánok a királyi törvények végrehajtói voltak, bíráskodtak a megyéjük területén élő népek felett. A királyi vármegyerendszer a kor modern államirányítási szervezetének számított. Ugyanakkor kiépítette a központi hatalmat is, a király mellett a püspökökből és az ispánokból álló királyi tanács állt, melyben már ekkor is igen fontos szerepe volt a királyi udvar ispánjának, a nádornak.
Az államszervezet létrehozása mellett István egyik legjelentősebb érdeme az egyházszervezet kiépítése volt. Uralkodása alatt tíz püspökséget hozott létre. Rendkívül fontos volt, nemcsak az egyházi szervezet, hanem az ország függetlensége szempontjából is, hogy az esztergomi püspökséget érseki rangra emelte, ezzel a német egyháztartományoktól független magyar egyháztartomány jött létre. A vármegyék területének megfelelően esperességeket szervezett, s plébániákat, illetve plébániatemplomokat építtetett. Az első templomok az ispáni várak, vásáros helyek, királyi, illetve magán udvarhelyek mellett jöttek létre. Később elrendelte, hogy minden tíz falu építsen egy templomot. A szerzetesség intézményét is meghonosította. Uralkodása alatt jött létre a pannonhalmi, a pécsváradi, a zobori és a veszprémvölgyi apácák monostora. István tehát saját népe körében apostoli tevékenységet folytatott, s ennek elismeréseként 1083-ban szentté avatták.
Augusztus 20-a a szentté avatás napja. A középkori egyházban általában idegenkedtek az uralkodók szentté avatásától, s kizárólag a hit védelmében elszenvedett mártírhalált tekintették olyan tényezőnek, mely alapot adhatott a szentkultuszra. Szent István lett az első „hitvalló” király, aki pusztán életszentségével és uralkodói erényeinek az egyház szolgálatába állításával ki tudta érdemelni a szent címet, aki az igazságos uralkodó (rex iustus) és a keresztény szent tulajdonságainak szintézisét megvalósította. Szent István ünnepe a legrégibb nemzeti ünnepek közé tartozik Európában, hisz az egyház 1083-tól ünnepei közé sorolta első királyunk szentté avatásának napját. Ugyanettől az időtől fogva ez a nap országos törvénynap is volt, tehát világi ünnep is. István ünneplése kezdettől fogva kettős jellegű: a hit szentjét és az államfőt is ünneplik személyében. A ma emberének tudatában is szinte elválaszthatatlanul összeforr ez a kettősség.
Szent István 41 évig tartó uralkodása végén egy nemzetközileg elismert királyságot találunk a magyar törzsi fejedelemség helyén. Ezért kapcsolja a magyar történelmi tudat egyértelműen István nevéhez az államalapítás művét, a keresztény Magyar Királyság megszületését. Az utóbbi időkben ezért került előtérbe az államalapító király személye, azé a politikusé, aki saját korában a modern európai államok családjába vezette népét. Ha csak ezt tette volna, a késői utódok tiszteletét, így a miénket is, méltán kiérdemelte volna. Ám Szent István egész tevékenységével olyan, akkor új, keresztény értékrend közvetítője és elfogadtatója is volt, mely új erkölcsi rend alapjait vetette meg a magyar társadalomban. A kereszténység felvétele és elterjesztése ugyanis a keresztény életszemlélet és életmód elterjedését is jelentette. Úgy alakította át a magyar társadalmat, hogy az megtalálhatta helyét kora világában. S ezt az új értékrendet és erkölcsiséget a saját életének példájával mutatta meg, és hitelesítette a saját népe előtt, s ezzel tette számára is elfogadhatóvá.
Ez az ő személyes példája hat ma is, s akikre ez hat, azok ünneplik fanyalgás nélkül Szent Istvánt, első királyunkat. Mert Szent Istvánt a különböző korokban különböző módon és különböző céllal ünnepelték. Sokszor bizony még korának haladó szellemiségével ellentétes célok megvalósításában is visszaéltek a nevével. De amilyen ajánlatos Szent István életének, személyiségének és tevékenységének tárgyilagos elemzése, megértése és követése, olyan haszontalan az az időről időre feltámadó, sőt támadó Szent István-ellenesség bizonyos politikai körökben, mely már a rá való emlékezést is visszahúzó, retrográd jelenségnek tekinti.
Ám Szent István már egészen jól elvan e kisszerű kritikusok tetszése nélkül is, magyar népünk javát pedig úgysem lehet megingatni abban a hitében, hogy az államot alapító, egyházat szervező, személyes példájával az új erkölcsi rend építésében elöljáró szent király volt legjelentősebb történelmi alakja. Ezért emlékezünk rá tisztelettel napján, augusztus 20-án.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. augusztusi számában)
