Kuszálik Péter: Purgatórium

2020. augusztus 17., 07:38

A negyvenes-ötvenes évek hitelesebb jellemzésére egy mostanig levéltárban lappangó dolgozatból idéznék egy rövid részletet: „A kommunisták uralomra jutása azonban még a megmaradt kisebbségi jogokat is eltörölte, mégpedig a demokrácia, az egyenlőség és szocializmus jelszavaira hivatkozva. (…) Soha ilyen nagy kereslete nem volt még jellemtelen, gerinctelen, nemzetietlen magyaroknak, és más mindenféle és mindenre elszánt emberi söpredéknek. Ezek foglaltak el minden helyet az államnál, a pártban és a szakszervezetben, és mindenütt, ahol érdemes volt helyet elfoglalni. Ezzel egyidőben pedig tervszerűen folyt mindazoknak a magyaroknak a félreállítása, akik egyáltalán képeseknek látszottak áttekinteni a helyzetet. Háborús bűnperek, földreform, államosítás, internálás, purifikálás és osztályharc, valamint a demokrácia és szocializmus minden jelszava alkalmas volt egy-egy csoport felszámolására vagy félreállítására. Aki nem halt meg, az börtönbe került, aki nem került börtönbe, annak megélhetési alapja veszett el. Történt mindez a lelkiismereti szabadság földjén [utalás Erdély múltjára – K. P.], egy kultúrát építő és hordozó kétmilliónyi magyarsággal.” (1)

Alapvető emberi jogainkat a proletárdiktatúra erősen korlátozta. Emlékezzünk csak: törvény garantálta a levéltitkot, de ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a Securitate gondosan megőrizte az állampolgárok levelezésének tartalmát. Az útlevelünket a Milícia őrizte, s csak bizonyos feltételek teljesítése esetén kaphattuk azt kézhez. Zárt városban lakást és „buletint” szerezni? – ugyan kérem! Egyszerű halandó nem, de a párt hű katonái és a rendszer elkötelezett hívei gond nélkül jöhettek-mehettek határokon át, telepedhettek le zárt városokban. S mindezt az emberek közötti egyenlőség jelszava – stílszerűen: lozinkája (2) – alatt!

Vitathatatlan: milliónyi hazánkfia még ma is visszasírja „azokat a szép időket”, sőt azt sem lehet tagadni: a korszaknak voltak lazább pillanatai is (pl. „azok a lázas hetvenes évek”), amikor elfelejtettük, hogy diktatúrában élünk, de azt hiszem, olvasóim is egyetértenek velem abban: jó, hogy lejárt, jó, hogy túléltük! Kegyetlenségének, gonoszságának utóhatásai azonban még ma is érezhetőek. Ma – huszonnyolc évvel a fordulat után.

Kinek a rendszer kilakoltatást, birtokból való kiebrudalást hozott és korlátokkal, sorompóval (súlyosabb esetben: ráccsal) vette körül, az nem dicsérheti igaz szívvel a kommunizmust. Ám olyanok is vannak, szép számmal, „kik még ma is dicsérik a letűnt rendszert. Ők – vélhetően – a kedvezményezettek oldalán álltak. Mert nyilvánvaló: akinek az új hatalom hivatalt és funkciót adott, az híve lett a rendszernek – józanul mérlegelve meg sem lehet dorgálni az ilyen embert. Akinek a rendszer segítségével sikerült kiemelkednie a mezőségi sárból és ingyen lakást, városi állást kapott, az nyilván hívéül szegődött a „népi demokráciának”, annál is inkább, mert a rendszer „csupán” feltétlen engedelmességet és hűséget kért cserébe. Az ilyen embernek kötelessége volt a rendszer iránti lojalitásáról koronként tanúságot tennie. Ezek írásos nyomait ma is föllelhetjük a korabeli újságok hasábjain. Ugyanis a párthű írástudóknak ez volt a feladatuk, ezt várta tőlük a hatalom: „vonalas” cikkeket, verseket, színdarabokat, neobarokk ömlengéseket írni. A szerkesztőségi zsargonban musz-cikknek nevezték az effélét, az elnevezést a muszáj szóból képezték. A megyei napilapoknál általában megvolt az a néhány erős gyomrú személy, akinek bérlete volt az ilyen munkára, s aki hektárszámra gyártotta az effélét. Az olvasó is tisztában volt a játékszabályokkal, ezért az újság első oldaláról csak a címeket olvasta el (vagy azokat sem). Igényesebb írástudó, aki nemcsak cikkeket termelt, hanem prózát is írt, igyekezett megszökni az efféle munkák elől, mert ez a munka megalázó, lélek ölő, mindenekelőtt pedig hazug volt, ami előbb vagy utóbb önvizsgálatra késztette az embert.

Álljon itt Domokos Géza önvallomása a 60-as évek kompromisszumairól.

Tudtam már akkor, 1968 nyarán, hogy a nyomásra, politikai és erkölcsi elveim ellenére [az Előrébe] írott cikk (3) nem válik dicsőségemre. Méliusz József, Szász János, Bodor Pál a tanúm: tudatosan vettem vállamra a szégyen keresztjét. (…) A morgó, vicsorgó vadat meg kell nyugtatni. Sosem szűnt meg bennem a gyanú, hogy egy év múlva, 1969 decemberében azért neveztek ki a Kriterion igazgatójává, mert azt a cikket megírtam. Azon még gondolkodnunk kell sokunknak, elsősorban nekem: megérte-e? Erkölcsileg bizonyára nem érte meg. Politikailag tévedés volt, hallottuk ma. [Ahol mindez elhangzott: vitanap Debrecenben, 1993-ban, a romániai magyar irodalomról, Ágoston Vilmos vitaindítójával. – K. P.] Ami két évtizedes kiadói munkámat illeti, az az önzetlen erőfeszítés – a tisztító, szabadító kockázatvállalás lehetőségét és nemegyszer örömét idézem fel – számomra megérte.

Amikor most és a jövőben megméretik a romániai magyar író sorsa, aligha lesz bölcs és célravezető lemondani, nem, nem a megbocsátó, hanem a történelmi megközelítésről. Más szóval: abból a valóságból kiindulva kell megvizsgálni életünket, tévedéseinket, amiben ezek megtörténtek. Kérlelhetetlenül, de igazságosan.” (4)

Kompromisszumok tehát voltak, vannak és lesznek. A kompromisszumok mértékéről pedig nem holnap hajnalig, hanem hónapokig lehetne vitatkozni. Miként vitatkoztunk is nem egyszer az 1989 decemberétől eltelt esztendőkben. – Erről a kompromisszum-készségről nekem is volt egy vitám, 1998-ban, de a vita láng, füst és sebesülés nélkül zajlott le. A vita végeztével mindenki tokjába csúsztatta a parabellumot és elvonult a lőtérről.

 

1 Dobai Istvánnak az erdélyi kérdés megoldása tárgyában tett javaslata; címnélküli, Magyar nyelven írt 15 oldalas tanulmány, 1957-ből. CNSAS levéltára, Fond penal 104., 3. kötet, 32–46. p.

2 Buletin (rom.) = személyi igazolvány; lozinca (rom.) = jelmondat.

3 A cikkben D. G. az ún. kettős kötődés-vitáról szól, amikor a magyarországi írók megpróbálták megfogalmazni azt a tételt és elvárást, hogy a kisebbségi magyar irodalmak, a maguk kettős kötődésével (egy szomszédos szocialista országban lévő többségi nemzet felé, magyar íróként) hidat alkothassanak a magyarság és szomszédai között. Ezt a felvetést a romániai magyar sajtóban párt-felszólításra meg kellett hazudtolni. Akkor ezt néhányan, köztük D. G. is, vállalták, abból a megfontolásból, hogy az új párthatalom (N. Ceauşescu) felé kedvező pozíciókat szereznek. (Dávid Gyula szíves közlése.) – Vélhetően ez is hozzájárult A Hét c. folyóirat elindításához (1970), a Kriterion Kiadó alapításához (1969) stb.

4 Látó, 1993. febr. 357. p. – A kötet minden idézetében a kiemelések tőlem! – K. P.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. decemberi számában)