Magos a rutafa,
ága elágazik,
selyem sár haja, Magyar Ilona,
haján fölhő gyöngykoszorúja.
Több helyen olvashatjuk, hogy Szent Iván éjszakája a legpogányabb ünnep. Tény, hogy a nyári napfordulót, tehát a leghosszabb nappalt a pogányok ünnepelték, azonban az ötödik századtól ekkorra tették Keresztelő Szent János ünnepét is. Ebből kiderül, hogy Iván igazából János, hisz az Iván név a Jovános, Ivános alakból származik (meg a János szláv alakjából). A szent ünnepe a leghosszabb nappallal a fény diadalát jelképezi. Hasonló megfontolások miatt lett Krisztus születése szintén három nappal a téli napforduló után: elfogy a sötétség és nőni kezd a fény. Mintha tisztában lett volna Keresztelő Szent János az ünnepek idejének szoláris jelentőségével, amikor azt mondta Jézusról: Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom.
A napforduló valójában június 21-re esik, azonban a csillagászati nyár kezdetének korábban június 24-ét tekintették, a naptárreformok következtében tolódott három nappal korábbra. A sötétség az elmúlást, a fény a megújulást jelenti, ezért is volt fontos ünnep. A népszokások őrzik az ekkor történő tűzrakás rituáléját is – rendszerint lakott területen kívül, temetők mellett, dombokon –, melynek célja, hogy elűzze a gonoszt. A máglyák azonban már Szent János előtt lobogtak. A napforduló azoknál a népeknél volt fontos, melyek a Napot istenként tisztelték.
Szent Iván-éj környékén több házasságot is kötöttek a régiek, nem véletlenül. Június hónap névadója, Iuno római istennő Héra megfelelője, vagyis a szülés, a házasság istennője. A Szent Iván-éji rítusok a már említett sötétség-fény, elmúlás-újjászületés mellett a termékenység köré is épültek.
A legismertebb népszokás egyértelműen a tűzugrás, ez azonban gyakran csak a lányok reszortja volt. Az ugrást a fiúk figyelték, és sok dolgot következtettek ki a mozdulatok kecsességéből, az ugrás magasságából, erejéből, sőt még jövendöltek is belőle. A máglyarakásnak, begyújtásnak is megvoltak a rítusai. A tüzet négyszög alakúra hagyták (jelképezvén a Nap négy fordulópontját az évben), alapanyaga pedig a zsúpszalmától a rőzsén keresztül egészen a májusfáig, a gazig, a szemétig bármi lehetett. Régiónként eltérnek a meggyújtás szabályai: néhol az előző évi aratókoszorút tették a tűzre, majd egy lány háromszor megkerülte, miközben vízzel „megszentelte”. Tűzugrás közben párosító-, kiházasítódalokat énekeltek. Ezek rendszerint hosszan tartottak, hiszen a falu összes fiatalját „összeénekelték” – gyakran nevezték szerelemvarázsnak is. Házasságjóslást is tartottak: a lányok fején lévő virágkoszorút a tűzugrás után feldobták egy közeli fűzfára, akié fennmaradt, az még ősszel férjhez ment.
A Szent Iván-éji tűz a földeket is védte: valahol úgy tartották, a jégtől, másutt a ködtől, megint máshol pedig úgy tartották, tiszta és szép lesz tőle a gabona. A tűzön megpörkölt vadbodzát ágyba vitték a bolhák ellen, vagy gyógyfüveket füstöltek, amelyekről úgy tartották, jó lesz mellfájás ellen.
Gyümölcsöt is dobtak a tűzbe: úgy tartották, amelyik anyának meghalt a gyereke, így juttatja ételhez a túlvilágon. Megenni azonban ezeket a gyümölcsöket nem lehetett, hisz ezzel megeszik a mennyországban lévő gyerek elől az aranyalmát.
Legalábbis itthon így telt a Szent Iván-éj. De hogy ünnepelték máshol Európában a nyárközépet, vagyis a Midsommart? A huszadik századig szinte nem volt olyan települése Európának, ahol ne lángoltak volna a nyárközépi örömtüzek. Volt, ahol körbetáncolták azokat, remélve, hogy egy évig elhagyja őket a balszerencse. Lotaringiában egy hatalmas fakereket burkoltak be szalmával, majd meggyújtva legurították a dombról. A legények feladata volt, hogy egy közeli vízfelületbe tereljék, ha ez sikerült, bőséges termésre számíthattak a lakók. Máshol úgy tartották, aki a legmagasabban ugorja át a tüzet, annak a szülei fogják a legtöbb terményt betakarítani. Svédországban útkereszteződésekben gyújtottak tüzeket, majd a lángok közé mérges gombát dobtak, hogy megtörjék a természetfeletti lények hatalmát. A nyárközépi tüzek elszenesedett fadarabjait Szent Iván-éj után aztán amulettként őrizték, betették az eresz alá, hogy óvja a házat a villámcsapástól és a tűztől.
