Leczo Bence: „Délibáb sem játszik, furulya se szólal”

2020. június 01., 07:36
Stefanovits Péter: Őrzők No. 2 (elektrográfia, fametszet, 100 × 140 cm, 2016)

Ha kellene választani egy eseményt a magyar történelemből, ami egyértelműen kudarc, a jelöltünk alighanem Trianon lenne. Nem Augsburg, nem Mohács, nem a 150 év török hódoltság, nem a tatárjárás, hanem a száz éve érvénybelépett békeszerződés. Sikerült lefejezni a nemzetet – bár inkább a tagokat vágták le, s a fej maradt meg –, az ipar, a gazdaság nagy része oda, a kintrekedt magyarok pedig el sem hitték, hogy ez történik. Aztán jön a düh, a könnyes ökölrázás nyugatnak fordulva, a melankólia, majd a jótétemény: a bécsi döntések. Aztán pedig a fásultság. A szocializmus alatt nem lehetett mit kezdeni vele, baráti országok mindenhol, mégse járja, hogy hőzöngjünk itt – román és szlovák barátaink persze ennyire nem figyeltek az érzékenységünkre, de ez egy másik történet.

Hogy tud viszonyulni egy ember ahhoz, ami száz éve történt? Főleg ha fiatal, és a múlt nagy történései alig hatnak ki rá közvetlenül. Száz év hosszú idő, három generáció. A három generáció pedig sikeresen belefásult az állapotokba – és azok változásaiba. Merthogy gyorsan történt minden. Nagyapám Komáromban született a bécsi döntés után, szülei ott tanítottak. Aztán úgy gondolták, elköltöznek Beregszászra. Jött a front, a Szovjetunióban rekedtek. Sokévnyi kérvényirogatás után pedig végül visszaköltözhettek Csehszlovákiába. Nem az állandóságáról híres ez a korszak. Nehéz Trianonra koncentrálni, ha azóta annyi minden történt.

És mégis. Gyakran gondolkodom azon a faramuci helyzeten, hogy Trianonnak köszönhető identitásom jelentős része. Az, hogy felvidéki vagyok. Előtte nem volt ilyen, az Alföld északi nyúlványain élők nem tettek különbséget maguk és mások között, csak tájegység alapján. Két sújtással több volt a viseleten. Nem lehetek elég hálás azért, hogy felvidéki magyarnak születtem, és nem kárhoztathatom a sorsot eléggé azért, hogy megtörtént Trianon.

 

„Zokogástól hangos Duna–Tisza partja”

Emlékszem, mikor először hallottam azt a szót, hogy Trianon. Fiatal voltam, olyan kilenc év körüli. Szüleim néztek egy filmet, annyit láttam, hogy pár ember beszélget egy buszban, és megkérdeztem, hogy mégis mi ez. Édesapám pedig elkezdte mondani, hogy régen Magyarország sokkal nagyobb volt, és elvették a többit, mi is ilyen helyen élünk, és mindez Trianonban történt. Én pedig azt mondtam rá, hogy nem érdekel. (Néha mindannyian gyarlók vagyunk.) És aztán dehogynem érdekelt. Fiatalon az ember hőzöng, semmi se jó, és mindent vissza. Sokan voltunk így vele a középiskolában, volt is ebből konfliktusunk. Főleg, ha arra az évre az amúgy inkább szlovák, mint magyar történelemtanárt kaptuk meg. Amikor a Ponyvaregényben Marsellus Wallace lefizeti Butch Coolidge-t, hogy az ötödik menetben feküdjön ki a bokszmeccsen, azt mondja neki: „A meccs estéjén talán érzel majd valami szúrásfélét. Az a becsvágy, ami buzerál.” Na igen. A becsvágy – ha kis ideig is – de mindannyiunkat buzerál.

De egyáltalán, hogy lehet beletörődni az igazságtalanságba? Ha valaki – egy kívülálló – megnézi a száz évvel ezelőtti, majd a mostani térképeket, láthatja, hogy itt valami komoly dolog történt és történik. Ha aztán képbe kerül a történésekkel, és megnézi, hogy élnek ott a jó magyarok, sanszos, hogy az igazságérzetét bántani fogja, amit lát. Képtelenség túllendülni Trianon igazságtalan mivoltán. És hogy ami azóta történik, az szintén igazságtalan. És ezzel a helyzettel nem lehet mit kezdeni.

De kell. Lehet egy életen át könnyes szemmel öklöt rázni, és elsiratni Magyarországot, de ennél azt hiszem, hasznosabb dolgokat is tehetünk. Mind ismerjük a gyász öt fázisát: tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás. Hogy hol tartunk most, azt én nem tudom. Az azonban biztos, hogy a húszas évek harcos retorikáját átvette a megbékélés hangvétele.

Egy nóta 1920-ból így kezdődik: Nincs már nekem puskám, / az olasznak adtam, / amikor a harcot / könnyezve feladtam. Katonagúnyámat / az osztrák letépte, / amért a két karom / a határát védte, / úgy fizetett érte.

És így végződik: Lesz még nekem puskám, / szurony is lesz rajta, / újra felhangzik még: / rajta, magyar, rajta! Ellenség vérében / szuronyom megmártom, / így szerzem majd vissza / szép Magyarországom, / Nagy-Magyarországom!

 

„Országjáró szellő könnyeink felissza”

A harcos melankóliát felváltja a belenyugvás depressziója. Aztán pedig a nemzeti összetartozás. Ami az anyaországban simán megállja a helyét, de külhonban mégis úgy érzem, ennek a napnak nem csak erről kell szólnia. Felvidéki magyarként számomra minden nap a nemzeti összetartozás napja. Jelenleg ugyan Budapesten élek – az vesse az elsőt, aki még sohasem –, de amíg Pozsonyban és Komáromban tanultam, és az utam néha Budapestre vitt, mindig megdobbant a szívem a Keleti pályaudvaron kifüggesztett zászlók rengetegétől. Más énekelni a Himnuszt otthon, és más itt. Odakint minden nap a nemzeti összetartozás napja – másképp aligha lehetne túlélni. Trianon pedig a gyász időszaka. Külhonban jobban meghatároz bennünket június negyedike. Az a tény, hogy itt vagyunk magyarként egy idegen országban, közvetlen következménye annak, hogy száz éve történt valami.

Hogy Trianont a határok jelentik. De nem. A határ csak formaság mostanában, ha magyarlakta területekre tévedünk, csak a feliratok nyelve változik – jobb esetben az sem –, de ezzel nem kezelhetjük meg nem történtként. Marad tehát az emlékezés. Helyet kell adnunk a gyásznak, legalább ezen az egy napon. Máskor aztán lehet bizakodva tekinteni a jövőbe.

Az utóbbi években Komáromba látogattam június negyedikén. Nem csak azért, mert fontos számomra a város, hanem mert – tudtommal a Kárpát-medencében egyedülálló módon – a határ két oldalán zajlik a megemlékezés. Észak-Komáromban indul egy istentisztelettel, ezután a résztvevők – fáklyával a kezükben – átsétálnak a határon, a megemlékezést pedig az ünnepi beszédek és a közös himnuszéneklés zárják Dél-Komáromban. Ez az igazi összetartozás érzése. És az igazi gyászé.

 

„Bús, szomorú nóta terem aztán itten”

Így aztán – a huszadik századhoz hasonlóan – a teljes kettősség jellemző Trianonra. Düh, fájdalom, remény, összetartozás – ezeket a szavakat messze kerülni kell a publicisztikában. Vannak sokkal érzékletesebb, a felszínen sekély, értelmében mélyebb szavak, amikkel helyettesíthetők. De ezek definiálják legjobban azt, mit érez egy huszonnégy éves, felvidéki születésű magyar fiatal Trianonról.

Tétje is van az egésznek. Hogy képes vagyok-e (és itt most felesleges nemzetről beszélni, ez mindenkinek a saját harca) felülemelkedni ezen az ordító igazságtalanságon. El tudom-e fogadni, hogy ez megtörtént, hogy ilyen dolgok történnek, és pont a nemzetemmel, a magyarsággal. És nehogy megtagadjam a múltat, ahogy teszi azt mást nemzet, amikor képtelen mit kezdeni saját korábbi szerepével vagy épp traumáival. Hogy úgy reméljek, hogy közben emlékszem, mi is történt. Hogy mennyi élet, mennyi igazságtalanság jött, és előre látszott, és belementek, és mások örültek, mi pedig sírtunk. Ennek tudatában – és sohasem felejtve – kell gondolkodnom a jövőről. Hogy az elfogadás ideje mikor következik, azt nem tudom. De nem akarom, hogy jöjjön.

 

(A közcímek és a cím egy 1920-as katonanóta sorai.)

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 30-i számában.)

Legfrissebb hírek
2020. augusztus 03., 07:53
2020. augusztus 03., 07:31
2020. augusztus 03., 07:20
Legnézettebb
2020. július 27., 13:04