Székelyudvarhelyről ekkor nagyon sok családból volt Temesváron egyetemista diák – részesei is voltak az eseményeknek –, így naponta jöttek a hírek az ottani eseményekről. Én például már 16-án este tudtam az ottani történésekről, ahogy valószínűleg sokan mások is. A Szabad-Európa Rádió is ekkor már nyíltan lázított. Mindez a városban úgy mutatkozott meg, hogy már november végétől az utcán és az üzletek előtti sorokban szinte mindenki nyíltan szidta a rendszert.
Járőrcsoportok az utcán
Ezzel egyidőben a város utcáin megjelentek a csendőr(zsandár) és milicista közös járőrcsoportok is (két milicista, két csendőr), gumibotokkal az oldalukon, szájkosaras kutyákkal. Ez rövid idő után úgy változott, hogy a csendőröket és milicistákat szétválasztották, s munkásokat osztottak be melléjük, talán abból a megfontolásból is, hogy baj esetén így kevésbé lesznek kitéve az esetleges atrocitásnak. Megjegyzem, Székelyudvarhelyen, a forradalom napjáig nem történt semmilyen erőszak… Már napokkal előbb kiadták utasításba, hogy négy embernél több nem csoportosulhat, járhat együtt az utcán. Persze, nem tartotta be ezt sem senki. Ekkor következett Ceaușescu váratlan iráni látogatása, Temesváron ugyanakkor elkezdődött Tőkés László kilakoltatása. Az ottani eseményekkel párhuzamosan viszont már a hatalom kapkodása. Udvarhelyen is, mint máshol, a munkásőrségnek fegyvereket osztottak ki, igaz, töltények nélkül, majd, mielőtt sor került volna a töltények kiosztására, vissza is rendelték azokat.
Nem ítélik el a „horthystákat”
A vállalatok igazgatóit felszólították, ítéljék el a temesvári horthysta, revizionista eseményeket. Ez már az első pillanattól dühöt, tiltakozást váltott ki Udvarhelyen. Egyes helyeken a munkások az események elítélése helyett szolidaritásukat fejezték ki a temesvári események résztvevőivel. Udvarhelyen a két nagyvállalat, a Techno és a Matricagyár örökös versenyben állt, s mikor a mieink, vagyis a Technosok megtudták, hogy a Matricagyár munkásai előző este szolidaritásukat fejezték ki a temesváriakkal, ők is másnapra szerveződni kezdtek. Elsőnek az történt, hogy reggel, az összes műhelyben leoltották a villanyt, s nem indították el a gépeket. Amikor mi, termékkövető diszpécserek hét órakor lementünk az esztergaműhelybe, hogy a nyolcórai termelési gyűlésre összeírjuk a délutáni és éjszakai termelési adatokat, síri csend és sötétség fogadott. Nem zúgtak, zakatoltak a gépek, mint általában. Álltak. És ekkor, a csenddel együtt fedeztük fel azt is, hogy nagyon sok gépen, a sűrű sötétben gyertyák, olajos kanócok pislákolnak. Nem kell mondanom: döbbenetes volt. (Itt jegyzem meg, hogy talán egy megvilágított felirat is volt ott, amelyen az állt: „A temesvári halottakért”! Igaz, nem vagyok biztos benne!).
Azon az éjszakán éjjel fél tizenkettőkor hallgattam a rádiót, s a Kossuth Rádió egy géppuskasorozat hangját közvetítette valamelyik temesvári szállodából.
A nyolcórai gyűlés alatt – a főnök a gyűlésben volt, s mi ilyenkor minden reggel a lépcsőfeljáró melletti ablakban cigarettáztunk - fedeztük fel a Cérnagyárral szembeni tömbházak tetőszerkezetén a fegyvereket s az ott tébláboló embereket. Kilenc órakor a Techno munkásainak egy ötven-százfős csoportja kilépett a kapun. Néhányan, akik láttuk a katonákat, a csoportosulásról értesülve megpróbáltuk megállítani őket, nem sikerült. Lélegzetvisszafojtva vártuk, mi fog történni. A katonák ekkor még a tetőn voltak, de már valószínűleg új parancsot kaptak, nem lőttek. A munkások az utca teljes szélességét átfogva, kart karba öltve mentek a matricagyár felé, hogy az ottaniakkal egyesülve bemenjenek a városba.
A bukaresti események ismertek. Amikor Mircea Dinescu fölszólította a tévében az embereket, hogy foglalják el a pártszékházakat, közintézményeket, más hivatalokat, a termelési osztályon lévő öt-hat fiatal mérnökkel elindultunk a municípiumi pártbizottság felé. A Küküllő partján mentünk be a központba, a városban csend volt. Olyannyira, hogy mi magunk is kételkedni kezdtünk, hogy jól hallottuk-e, amit hallottunk. Kiérve a főtérre, az egyik Szászrégen mellől származó mérnök mindenképpen fel akart menni az elsőtitkárhoz, mi többiek lebeszéltük erről. Amikor a kapun jöttünk ki – mert az előtérbe bementünk –, a szálloda felől megjelent egy piros Dacia egy kivágott, címer nélküli zászlóval, s körözni kezdett a park körül. Dr. Kinda László volt.
Ekkor nekem eszembe jutott a nagyobbik fiam, aki, mert nem jutott be az egyetemre, a Mezőgazdasági Gépállomáson dolgozott (így egy évre halasztást kapott a katonaságtól). Elrohantam, hogy hazavigyem. Délután, amikor lementünk újra a főtérre, már több helyen is füstölögtek vagy égtek a gépkocsik. Ekkor már a főtér tele volt emberekkel. Delejes arcú, síró emberek zsúfolódtak a térre, ismeretlenek ölelkeztek, mások, teljesen idegenek itallal kínálták egymást. A Polgármesteri Hivatal teraszán többen szónokoltak, aztán megjelent Katona Ádám, s fölszólította a jelenlévőket, hogy énekeljük el a Székely Himnuszt. Énekelt és sírt mindenki.
Ég a milícia épülete
Nemsokára híre kelt, hogy ég a milícia épülete. Dr. András Zoltánnal elmentünk, hogy megnézzük. Hatalmas lángcsóvák csaptak az égre.
Később azt suttogták, hogy azok gyújtották fel, akiknek titkolni valójuk volt. Valószínűleg lehetett is valóságtartalma ennek. Ekkor már kezdték kivezetni az égő épületből az addig bentrekedt rendőröket, s eszembe jutott, hogy a vandalizmus megfékezése érdekében hívjuk az egyházfelekezetek papjait. (Ez valószínűleg másoknak is eszébe jutott). De már nem lehetett megfékezni az embereket. Néhányan felfedezték a Municípiumi Pártbizottság épületében a belső büfét, ott is kitört a rombolás. Még az anyakönyveket is kidobálták az ablakon. Az időközben megérkezett papoknak sikerült valamennyire megfékezni az indulatokat azzal, hogy imádkoztatni kezdték az embereket. Ahogy sötétedett, oszlani kezdett a tömeg. Hazamentem én is.
Megalakul az RMDSZ
Másnap reggel, kilenc körül megszólalt a telefon. Talán Domokos Géza irodájából hívtak, hogy szervezzük meg az RMDSZ helyi szervezetét. Amikor lementem a Városházára, már folyt a gyűlés. Az első dolog, amit hallottam, az volt, hogy Bodó Géza agrármérnök, Ubornyi Mihály korábbi elsőtitkár kérésére bejelentette, mint hajdan Gábor Áron: lesz hús! És lett.
Én is felálltam, s bejelentettem, milyen telefonértesítést kaptam.
A régi konspirációs időkből való Ubornyi Mihály az asztalnál ledermedt. Rám nézett, méghozzá úgy, hogy azóta sem felejtem el azt a pillanatot.
Katona Ádám időközben egy ívpapírral odajött hozzám, s rámutatott a papír közepére:
– Írd alá!
Én voltam az első.
– De hát miért a közepén? – kérdeztem.
– Rá kell írjuk majd a szöveget is!
A terem tele volt, s talán az esetleges megtorlástól félve, ki nem akarta a papírt aláírni. Végül, ott és akkor, öten kanyarítottuk oda a nevünket.
El kell mondanom azt is, az „események” átírása valakik által korán megkezdődött. Később már, mikor megláttam az alapító okiratot, nem én voltam az első. A második sem. Ahogy a többi, korábbi aláíró sem szerepelt az elsők között.
Valóban hosszú a hatalom emlékezete. Miért, miért nem, a fiamat, aki sosem volt büntetve, 1995-ben, az egyetem elvégzése után a topraisari büntetőezredhez vitték tiszti iskolába. Az erdélyi írók közül, úgy tudom, még Pusztai János fia volt ott katona. Ahogy megnősült, el is hagyta az országot.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. decemberi számában)
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.