Coetzee nagyon visszavonult életet él, olyannyira, hogy még a díjátadó ünnepségeken sem jelenik meg, ugyanakkor valóságos polihisztor. Foglalkozik számítástechnikával, irodalomtörténettel, oktat, fordít, nyelvész, matematikus, kritikus és esszéista is. Emellett napi rendszerességgel végez testmozgást, nem iszik, nem dohányzik, vegetáriánus, s napja nem múlik el írás nélkül. Visszavonultsága miatt könyveinek dedikált példányai nagyon értékesek; mikor megtudta, mekkora összegeket fizetnek értük, társult egy vállalkozással, amely a dedikált példányokból befolyó összegeket az afrikai HIV-fertőzöttek javára fordítja.
Mondatai már-már szálkásak, minden derűt nélkülöznek. Borongós, csaknem nyers hangulatuk talán A semmi közepén (1977) regényében érhető leginkább tetten. A mű egy távoli farmon élő, apja által elnyomott nő életét mutatja be, bízvást állíthatom, hogy az egyik legszörnyűbb mű, melyet az elmúlt években olvastam. Munkásságának csúcspontja A barbárokra várva (1980) regénye, mely egy hivatali képviselő viszontagságait írja le, aki egy meg nem nevezett Birodalom és annak mondvacsinált ellenségei, a barbárok közé ékelődik. Az egész regény mintha egy vízió lenne, másik világban játszódna, holott akár egy szomszédos országban is történhetne. Valamivel könnyedebb hangvételű mű a Szégyen (1999); egy fiatal tanítványával kapcsolatot kezdeményező és ebbe belebukó professzorról szól, aki ezt követően egy farmon élő, elhidegült lányához költözik – és innen elszabadul a pokol. Említsük meg a Foe (1986) regényét is, melyben Robinson Crusoe történetét dolgozza fel női szemszögből. Persze itt nyoma sincs Defoe műve könnyedségének, Coetzee súlyos egzisztenciális, morális kérdéseket vet föl. Legújabb művei, a Jézus gyermekkora (2013) és a Jézus iskolái (2014) egy megújuló írót mutatnak, akinek mondanivalója sok szálon fut, olykor valóságos rejtélyeket kell megfejteni értésükhöz, valamiféle homályban tartja az olvasót, teszi ezt különféle filozófiákkal, misztikákkal, keresztény tanokkal, utalásokkal. A Jézus ciklusnak bizonyára lesz harmadik része is, hiszen a két regény még nincs lezárva.
Coetzee eddig kétszer kapta meg a rangos angol irodalmi Booker-díjat (nem vett részt az ünnepségen), munkásságát 2003-ban az irodalmi Nobel-díjjal is elismerték. Talán ennél is fontosabb, hogy szülőhazája 2005-ben kitüntette azért, mert műveiben Dél-Afrika pozitív értelemben is a világ szeme elé került.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. áprilisi számában)
A Szlovákia Magyar Írók Társasága folyamatosan építi a kapcsolatot az oktatási intézményekkel, író-olvasó találkozókat szervez, hogy ezzel is közelebb vigye az irodalmat a fiatalokhoz. Október 31-én a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában megrendezte az irodalomnépszerűsítés lehetőségeit boncolgató szimpóziumát, közösen a Szlovákiai Magyar Könyvtárosok Egyesületével.
A legmagasabb magyar és szlovák állami, illetve irodalmi díjakkal kitüntetett Grendel Lajos személyében – aki születésének idei 75., illetve halálának 5. évfordulója alkalmából meghirdetett képzőművészeti pályázatra beérkezett pályaművekből rendezett kiállítás megnyitójára ma, itt, a Csallóközi Múzeum kiállítási csarnokában összegyűltünk – köztudomásúlag azt a csehszlovákiai, szlovákiai magyar írót tisztelhettük, tisztelhetjük.
A Német Nyelvtudományi Társaság (Gesellschaft für deutsche Sprache) 1977 óta választja ki a német nyelvben az év szavait. Jómagam az 1980-as évek végétől dokumentálom az év magyarországi szavait. A Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport 2010 óta több kategóriában és mindig nyelvi magyarázattal teszi közzé javaslatait. A fokozódó hírverseny miatt az év szavainak kiválasztása és kihirdetése már ősszel elkezdődik. De ez nem baj, mert ha egy szó decemberben bukkanna föl, igazából már csak a következő évben lehetne felkapott szó. Ahhoz ugyanis idő kell.
A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé. Összesen három önálló verseskötettel jelentkezett életében: Sötéttiszta (1975, Forum), Rigólesen (1988, Forum) és Palicsi versek (1995, Forum), illetve 2013-ban Enyhület és felröppenés címmel a Forum és az Életjel együttműködésének köszönhetően jelentek meg összegyűjtött versei.
„Az íróra a természet, a társadalom, a kulturális környezet sajátos hatást gyakorol, az írónak pedig az a feladata, hogy ezeket a hatásokat is figyelve keresse a Vajdaság életében »az általános emberit«. Az írónak meg kell kapaszkodnia valami pozitívumban. A határtalanságba, a színtelenségbe, a talajtalanságba nem lehet gyökeret ereszteni” – vallja a lírai alkatú prózaíró, Szenteleky Kornél. Az orvosi hivatás és praxis az emberi test bajaira, míg az írói, szerkesztői, irodalomszervezői életmű a lélek, a szellem állapotára próbált gyógyírt nyújtani.
Fenyvesi villánk verandáján éveken keresztül koronás keresztespók (Araneus diadematus) lakott. Az esti villanyfényben röpködő rovarokból bőséges vacsorái voltak, így nem is mindennap szőtt új hálót, raktározta a pókselyembe bugyolált élelmet. Néha valamilyen rovarral mi is tápláltuk, amelyet kezünkből ragadott el.
A történelem lapjain sokszor szereplő budapesti Rákos-patak forrása a Gödöllői-dombvidéken, Szada és Gödöllő között található. A patak átfolyik Gödöllőn, Isaszegen, Pécelen, a Rákosokon (Rákoscsaba, Rákosliget, Rákoskeresztúr). Itt terül el a történelmi Rákosmező. Majd a kőbányai–zuglói kerülethatáron átkelve, 44 kilométeres útját befejezve Angyalföldnél, az Árpád híd fölött torkollik a Dunába.
Valószínűleg nem véletlen, hogy épp advent első vasárnapján, az egyházi év kezdetének első estéjén mutatták be a székelyföldi Etéden a település ikonikus hangszerét, a frissen rekonstruált timborát. Könnyű dolgom lenne, ha egyszerűen egy hangszerbemutatóról kellene most írnom, ám a történet valami sokkal bonyolultabb és fontosabb lényeget hordoz magában: sok évtized után most újra megszólal az a hang, amely hosszú időn át az etédi közösség önkifejezésének összetéveszthetetlen hangja volt, s amely az idők során végképp elhallgatni tűnt, egészen mostanig.
Benedek Dezső professzor legalább annyira csodabogár a tudományos szférában, mint egykori barátja, Szőcs Géza az irodalomban. Hiszem, hogy nem azért voltak barátok, mert Kolozsváron összekötötték őket a diákévek, hanem kapcsolatukban volt valami különleges, valami sorsszerű, ami sírig tartó szövetséget és bajtársiasságot jelentett, néha közös munkát, közös gondolkodást és közös cselekvést is.