Miklóssi Szabó István: Alagutak a kápolnához

2020. szeptember 04., 10:06
Stefanovits Péter: Felmutatás (szitanyomat, 50 × 70 cm, 2018)

Esteledett. Nagyapám leült a nap hevétől felmelegedett sírkőre, a kaszát maga mellé tette. Elővette tarisznyájából a kis pálinkásüveget, meghúzta, aztán rám nézett. Én eléje kuporodtam a frissen vágott fűre. Kettesben alig töltöttünk időt eddig, hát vártam, olyan szava lesz hozzám, ami megnyit bennem valamit, mesebeli helyre visz, valami idegenbe, ahol minden egyszerre barátságos, kalandos és elringató. De nem szólt, csak nézett.

Feljebb egy kápolna romjai derengtek. Még a XIII. században épülhetett, három faluból is ide jártak igét hallgatni az emberek. Most legfeljebb a szél prédikál falai közt, bogarak, füvek, bokrok a hallgatói. Alig tízévesen nagy kaland volt, ha barátaimmal megszöktünk nagyanyáméktól, elgyalogoltunk a kápolnáig, felmásztunk a falakra, láttuk a három falut, s a távolban a várost, ahonnan nyaralni jöttem. Mennyire gúnyosan hangzik most ez a szó – nyaralni!

Akkor nyaraltam, most otthon vagyok benne. Eltelt harminc év, ezalatt felnőttem, régen eltemettük a nagyapámat, abban a temetőben nyugszik, ahol a lábai elé kuporodtam s vártam, mond valami elringatót, valami kalandosat. Mesél Szibériáról, a hadifogságról, ahonnan több ezer kilométert gyalogoltak haza. De nem szólt, csak nézett, aztán rágyújtott, a füst úgy foszlott szét a levegőben, mint az a harminc év, amely alatt megtanultam benne lenni a tájban, a kápolnában, egy lettem vele, akárcsak a szél igéjével, ahogy a fűben ültem a bokrok és bogarak között, és a távolban láttam a várost, ahonnan minden cseppnyi vérem származott, ahol az az ember lettem, aki egyre és egyre visszajön ehhez a romos kápolnához, hogy meghallgassa azt a kimondhatatlan, egyszerre szörnyű és egyszerre varázslatos igét. A kápolnához, amelyről három falu lakossága hitte, hogy onnan alagutak vezetnek a három falu központjába, csak az idő betemette azokat, de hitték, hogy léteztek, léteznek, s ez összekötötte őket, eltéphetetlenül.

Esteledett. „Meg kellene keresni azokat az alagutakat”, mondta az unokaöcsém, és én összerezzentem. „Meg kellene keresni, százszámra jönnének a turisták megnézni”, folytatta. Nem válaszoltam, csak néztem. Esteledett. Leültem a nap hevétől felmelegedett sírkőre, unokaöcsém elém kuporodott. Mondhattam volna, hogy ez csak legenda, nincsenek alagutak. De hazudtam volna: unokaöcsém tudta nélkül kötötte össze négy generáció alagútjait.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában)