Esteledett. Nagyapám leült a nap hevétől felmelegedett sírkőre, a kaszát maga mellé tette. Elővette tarisznyájából a kis pálinkásüveget, meghúzta, aztán rám nézett. Én eléje kuporodtam a frissen vágott fűre. Kettesben alig töltöttünk időt eddig, hát vártam, olyan szava lesz hozzám, ami megnyit bennem valamit, mesebeli helyre visz, valami idegenbe, ahol minden egyszerre barátságos, kalandos és elringató. De nem szólt, csak nézett.
Feljebb egy kápolna romjai derengtek. Még a XIII. században épülhetett, három faluból is ide jártak igét hallgatni az emberek. Most legfeljebb a szél prédikál falai közt, bogarak, füvek, bokrok a hallgatói. Alig tízévesen nagy kaland volt, ha barátaimmal megszöktünk nagyanyáméktól, elgyalogoltunk a kápolnáig, felmásztunk a falakra, láttuk a három falut, s a távolban a várost, ahonnan nyaralni jöttem. Mennyire gúnyosan hangzik most ez a szó – nyaralni!
Akkor nyaraltam, most otthon vagyok benne. Eltelt harminc év, ezalatt felnőttem, régen eltemettük a nagyapámat, abban a temetőben nyugszik, ahol a lábai elé kuporodtam s vártam, mond valami elringatót, valami kalandosat. Mesél Szibériáról, a hadifogságról, ahonnan több ezer kilométert gyalogoltak haza. De nem szólt, csak nézett, aztán rágyújtott, a füst úgy foszlott szét a levegőben, mint az a harminc év, amely alatt megtanultam benne lenni a tájban, a kápolnában, egy lettem vele, akárcsak a szél igéjével, ahogy a fűben ültem a bokrok és bogarak között, és a távolban láttam a várost, ahonnan minden cseppnyi vérem származott, ahol az az ember lettem, aki egyre és egyre visszajön ehhez a romos kápolnához, hogy meghallgassa azt a kimondhatatlan, egyszerre szörnyű és egyszerre varázslatos igét. A kápolnához, amelyről három falu lakossága hitte, hogy onnan alagutak vezetnek a három falu központjába, csak az idő betemette azokat, de hitték, hogy léteztek, léteznek, s ez összekötötte őket, eltéphetetlenül.
Esteledett. „Meg kellene keresni azokat az alagutakat”, mondta az unokaöcsém, és én összerezzentem. „Meg kellene keresni, százszámra jönnének a turisták megnézni”, folytatta. Nem válaszoltam, csak néztem. Esteledett. Leültem a nap hevétől felmelegedett sírkőre, unokaöcsém elém kuporodott. Mondhattam volna, hogy ez csak legenda, nincsenek alagutak. De hazudtam volna: unokaöcsém tudta nélkül kötötte össze négy generáció alagútjait.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában)
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?