Miklóssi Szabó István: Az írás purgatóriuma

2020. augusztus 12., 09:51
Valentin Lustig: Kratzschutz Leonóra Hamlet szerepében (100 × 70 cm, 2004)

Írogatsz még? – teszik föl a kérdést a rég nem látott ismerősök. Ilyenkor az első gondolatom, hogy az ilyen miért nem marad meg rég nem látott ismerősnek. Írogatni a szomszéd néni szokott, amikor a konkurens háziasszony titkos receptkönyvéből másolgat tészta-, leves-, angyalbögyörő-költeményeket. Más írogatásról nem is nagyon tudok, hiszen még az adóhivatalban is nagy gonddal töltögetik ki a „formulárokat”. Nézd a kisdiákot: betűfaragás közben az igyekezettől a nyelvét is kidugja (láttam én már karón varjút, kaptam rajta felnőttet is nyelvkidugásos írásmódon, szolgáljon mentségére, hogy rendőr volt).

Mert írni kínkeserves munka. Kérdezd meg Dosztojevszkijt, ő annyit jegyzetelt egy regényhez, hogy már az kitett egy könyvet. Edgar Allan Poe azt dicsekedte, hogy híres költeményét, A hollót egy ültében, piszkozatok nélkül írta, ám halála után a vers számos variációját találták meg. Márqueztől kérdezték pályája derekán, hogy miként megy az írás, szomorúan válaszolta: örül, ha napi egy jó bekezdést össze tud hozni. Pedig ő már számítógépen írogatott. Schillernek még csak rothadt alma jutott, azt szagolgatta, állítólag ebből nyert ihletet. Miguel de Cervantes Saavedra a lábait hideg vizes tálba lógatta, úgy írta meg Don Quijote kalandjait. Jack London hosszú ideig élt London nyomorultjai között, hogy megfelelő anyagot tudjon gyűjteni az egyik könyvéhez. George Orwell egyenesen a spanyol polgárháború közepébe utazott, hogy tudja, miről ír; majdnem halálos lövést kapott, a golyó két centivel kerülte el a nyaki ütőerét. Hemingway fiatal katonaként emberi maradványokat gyűjtött össze, Vonnegut éppen Drezdában volt, amikor azt porig bombázták a szövetségesek, Balzac annyira beleélte magát az írásaiba, hogy halálos ágyán az általa kitalált orvost szólongatta. Van újságíró ismerősöm, aki prostituáltnak öltözve gyűjtött anyagot riportjához, kevésen múlt, hogy meg nem verték, el nem rabolták.

És ott van a belső vívódás. Minden egyes megjelent mondat mögött megsemmisített karakterek milliói állnak. Az írói munka talán a legpazarlóbb – szerencsére nem a környezetet szennyező szemetet termel. Gyanús az a szerző, aki legalább egyszer nem csinált hülyét magából, mert hibáiból tanul az ember. Persze van, aki folyamatosan azt teszi – de senki sem tökéletes.

Az alkotás valójában egyfajta belső purgatórium, égése, tisztulása a gondolatoknak, mondanivalónak, mondatoknak, szavaknak. Van valami elképesztő szépség abban, hogy olyasmi születik, ami még nem volt, akkor is, ha valójában ugyanazt a nagy könyvet írjuk újra és újra. Ha elődjeink (és jelenjeink) csak írogattak volna, akkor nem lenne az a csodálatos valami, amit gyűjtőszóval irodalomnak nevezünk. Örök hálám nekik.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. márciusi számában)