Írogatsz még? – teszik föl a kérdést a rég nem látott ismerősök. Ilyenkor az első gondolatom, hogy az ilyen miért nem marad meg rég nem látott ismerősnek. Írogatni a szomszéd néni szokott, amikor a konkurens háziasszony titkos receptkönyvéből másolgat tészta-, leves-, angyalbögyörő-költeményeket. Más írogatásról nem is nagyon tudok, hiszen még az adóhivatalban is nagy gonddal töltögetik ki a „formulárokat”. Nézd a kisdiákot: betűfaragás közben az igyekezettől a nyelvét is kidugja (láttam én már karón varjút, kaptam rajta felnőttet is nyelvkidugásos írásmódon, szolgáljon mentségére, hogy rendőr volt).
Mert írni kínkeserves munka. Kérdezd meg Dosztojevszkijt, ő annyit jegyzetelt egy regényhez, hogy már az kitett egy könyvet. Edgar Allan Poe azt dicsekedte, hogy híres költeményét, A hollót egy ültében, piszkozatok nélkül írta, ám halála után a vers számos variációját találták meg. Márqueztől kérdezték pályája derekán, hogy miként megy az írás, szomorúan válaszolta: örül, ha napi egy jó bekezdést össze tud hozni. Pedig ő már számítógépen írogatott. Schillernek még csak rothadt alma jutott, azt szagolgatta, állítólag ebből nyert ihletet. Miguel de Cervantes Saavedra a lábait hideg vizes tálba lógatta, úgy írta meg Don Quijote kalandjait. Jack London hosszú ideig élt London nyomorultjai között, hogy megfelelő anyagot tudjon gyűjteni az egyik könyvéhez. George Orwell egyenesen a spanyol polgárháború közepébe utazott, hogy tudja, miről ír; majdnem halálos lövést kapott, a golyó két centivel kerülte el a nyaki ütőerét. Hemingway fiatal katonaként emberi maradványokat gyűjtött össze, Vonnegut éppen Drezdában volt, amikor azt porig bombázták a szövetségesek, Balzac annyira beleélte magát az írásaiba, hogy halálos ágyán az általa kitalált orvost szólongatta. Van újságíró ismerősöm, aki prostituáltnak öltözve gyűjtött anyagot riportjához, kevésen múlt, hogy meg nem verték, el nem rabolták.
És ott van a belső vívódás. Minden egyes megjelent mondat mögött megsemmisített karakterek milliói állnak. Az írói munka talán a legpazarlóbb – szerencsére nem a környezetet szennyező szemetet termel. Gyanús az a szerző, aki legalább egyszer nem csinált hülyét magából, mert hibáiból tanul az ember. Persze van, aki folyamatosan azt teszi – de senki sem tökéletes.
Az alkotás valójában egyfajta belső purgatórium, égése, tisztulása a gondolatoknak, mondanivalónak, mondatoknak, szavaknak. Van valami elképesztő szépség abban, hogy olyasmi születik, ami még nem volt, akkor is, ha valójában ugyanazt a nagy könyvet írjuk újra és újra. Ha elődjeink (és jelenjeink) csak írogattak volna, akkor nem lenne az a csodálatos valami, amit gyűjtőszóval irodalomnak nevezünk. Örök hálám nekik.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. márciusi számában)
Az Etyekwoodként is emlegetett 35 hektáros terület látogatható részein izgalmas látványosságok várják az érdeklődőket: Will Smith nyomdokain a posztapokaliptikus New York utcáin sétálhatunk, vagy betérhetünk a 15. századi Itáliába, ugyanis itt forgatták a Borgiák-sorozat számos jelenetét is.
Trianon és a székelység, a háború után magukra maradt lányok, asszonyok, nagyanyák fájdalma örökre velünk marad. Hordozzuk magunkban a traumát, a hiányt, a szétszaggatottságot, „a darabokra tépett tájat”, az „emberevő békét”, az „egy nehéz vonalat”, a „repedések mögötti sötétséget”, a „béke iszonyú pillanatát”, a „félelemgyereket”.
Vannak vidékek, ahol a kenyeret Isten arcának tekintik: ha egy kenyérdarab leesik, felkapják a földről és megcsókolják, nehogy magukra haragítsák a Teremtőt. Bibliai jelképek sora erősíti, hogy a kenyér az élet szimbóluma: a megváltást hozó Krisztus a mennyből alászállt kenyér, a mindennapi kenyérben – amelyért a Jézustól tanult imában is fohászkodunk – Isten gondviselése érhető tetten. Ez a lélek mélyéből fakadó tisztelet lehet az oka annak, hogy az új kenyér feletti örömöt nem lehetett pusztán politikai célokra kisajátítani.
A negyvenes-ötvenes évek hitelesebb jellemzésére egy mostanig levéltárban lappangó dolgozatból idéznék egy rövid részletet: „A kommunisták uralomra jutása azonban még a megmaradt kisebbségi jogokat is eltörölte, mégpedig a demokrácia, az egyenlőség és szocializmus jelszavaira hivatkozva. (…) Soha ilyen nagy kereslete nem volt még jellemtelen, gerinctelen, nemzetietlen magyaroknak, és más mindenféle és mindenre elszánt emberi söpredéknek."
Prágai Tamást gyakran emlegetik évfordulóktól függetlenül is. A faluban a helyiek ragadványneveket osztanak egymásra, őt úgy hívták, Petőfi”, meg úgy, hogy „Koszorús Költő Barátom”.
Petőfi állandósult megnevezésévé vált „a forradalom költője”, és ez találó volt Prágai Tamásra is, mert képes volt minden munkáját forradalmi lendülettel végezni.
És akkor megjelensz te a tisztáson, majd sorra érkeznek a szerzőink, régi ismerősök és azok is, akikre az elmúlt két évben figyeltem fel. Egymást üdvözölve, nagy vigasságban, kacagva fordultok a kamerába, lebegteti a nyári szellő a hajakat és ruhákat, lefúj egy-két szalmakalapot, meglebbenti a gomblyukakba tűzött mezei virágokat.
Mert kényszerpályát nyitott a kisebbségbe kerülés, ami különösen az első években járt súlyos személyes tragédiákkal, meghasonlásokkal, az élet minden területét és vonatkozását újragondolni késztető következményekkel s ebből a sokkból kétségtelenül nehéz volt az eszmélés.
„Magyarország akkora, a-mekkorára a magyarul beszélők nyújtják.” – vallotta a magyar költészet utolsó apostola, a két éve eltávozott Kányádi Sándor. Mernénk mi vitatkozni a mesterrel? Nyújtsuk inkább minél nagyobbra hazánkat, ameddig a szívünkben elfér. Ott ugyanis nem húztak trianoni határokat, sőt, még a tengeren túl is dobog sok-sok magyar mellkasában. Versében él a nemzet – hajolhatunk vissza játékosan e gondolat mentén egy korábbi költőhöz is –, és prózájában, képzőművészetében, zenéjében…, egyszóval: kultúrájában.