Írogatsz még? – teszik föl a kérdést a rég nem látott ismerősök. Ilyenkor az első gondolatom, hogy az ilyen miért nem marad meg rég nem látott ismerősnek. Írogatni a szomszéd néni szokott, amikor a konkurens háziasszony titkos receptkönyvéből másolgat tészta-, leves-, angyalbögyörő-költeményeket. Más írogatásról nem is nagyon tudok, hiszen még az adóhivatalban is nagy gonddal töltögetik ki a „formulárokat”. Nézd a kisdiákot: betűfaragás közben az igyekezettől a nyelvét is kidugja (láttam én már karón varjút, kaptam rajta felnőttet is nyelvkidugásos írásmódon, szolgáljon mentségére, hogy rendőr volt).
Mert írni kínkeserves munka. Kérdezd meg Dosztojevszkijt, ő annyit jegyzetelt egy regényhez, hogy már az kitett egy könyvet. Edgar Allan Poe azt dicsekedte, hogy híres költeményét, A hollót egy ültében, piszkozatok nélkül írta, ám halála után a vers számos variációját találták meg. Márqueztől kérdezték pályája derekán, hogy miként megy az írás, szomorúan válaszolta: örül, ha napi egy jó bekezdést össze tud hozni. Pedig ő már számítógépen írogatott. Schillernek még csak rothadt alma jutott, azt szagolgatta, állítólag ebből nyert ihletet. Miguel de Cervantes Saavedra a lábait hideg vizes tálba lógatta, úgy írta meg Don Quijote kalandjait. Jack London hosszú ideig élt London nyomorultjai között, hogy megfelelő anyagot tudjon gyűjteni az egyik könyvéhez. George Orwell egyenesen a spanyol polgárháború közepébe utazott, hogy tudja, miről ír; majdnem halálos lövést kapott, a golyó két centivel kerülte el a nyaki ütőerét. Hemingway fiatal katonaként emberi maradványokat gyűjtött össze, Vonnegut éppen Drezdában volt, amikor azt porig bombázták a szövetségesek, Balzac annyira beleélte magát az írásaiba, hogy halálos ágyán az általa kitalált orvost szólongatta. Van újságíró ismerősöm, aki prostituáltnak öltözve gyűjtött anyagot riportjához, kevésen múlt, hogy meg nem verték, el nem rabolták.
És ott van a belső vívódás. Minden egyes megjelent mondat mögött megsemmisített karakterek milliói állnak. Az írói munka talán a legpazarlóbb – szerencsére nem a környezetet szennyező szemetet termel. Gyanús az a szerző, aki legalább egyszer nem csinált hülyét magából, mert hibáiból tanul az ember. Persze van, aki folyamatosan azt teszi – de senki sem tökéletes.
Az alkotás valójában egyfajta belső purgatórium, égése, tisztulása a gondolatoknak, mondanivalónak, mondatoknak, szavaknak. Van valami elképesztő szépség abban, hogy olyasmi születik, ami még nem volt, akkor is, ha valójában ugyanazt a nagy könyvet írjuk újra és újra. Ha elődjeink (és jelenjeink) csak írogattak volna, akkor nem lenne az a csodálatos valami, amit gyűjtőszóval irodalomnak nevezünk. Örök hálám nekik.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. márciusi számában)
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.