2021. november 29., 06:50
Orbán Istvánt, a rajoni néptanács egyik titkárát Orbán Levente alakítja a filmben • Fotó: liget.ro / Daczó Dénes
Nem tudom, milyen lehetett részt venni a 1968. február 13-i csíkszeredai tüntetésen, amelyen a környékbeli lakosok felemelték a hangjukat a megyésítés miatt, és szinte szó szerint kiharcolták, hogy Udvarhely helyett Csíkszereda legyen a megyeközpont. Nem tudom, milyen lehetett egy kibontakozó diktatúra időszakában szót emelni valami mellett Ceauşescuval szemben, később a vendége lenni Bukarestben – a székelyek érdekeit képviselve. Vagy hinni azoknak az átfogó terveknek, amelyek a régió felzárkózását ígérték, gyárakkal, virágzó sportélettel, boldogságtól ázott mindennapokkal. Én csak a későbbi sanyarú időket éltem meg. Igaz, emlékszem, hogy örültem kisgyermekként, amikor este elvették a villanyt, mert volt lehetőség a kályha fénye előtt titkolt várakozásban történeteket hallgatni (csak a kaszálások estéin lehetett hasonló élményben része az embernek, ott hangzottak el hasonló, bár hangulatukban más rablómesék). Voltak abban az időszakban is emlékezetes pillanatok, az emlékezetet megtartja a korhangulat. Ezzel a hangulattal találkozhatunk ismét a Daczó Katalin és Daczó Dénes által rendezett Megyecsinálók (2019) című dokumentumfilmben, ami sokunk sokféle emlékét idézi fel valamiképpen.
2021. november 19-én a Magyarság Háza Filmklub szervezésében a dokumentumfilmet a rendezőkkel együtt tekinthették meg az érdeklődők; a vetítést követő eszmecsere olyannyira élővé tette a felidézett korszakot, hogy egy tanú is felszólalt, árnyalva az archív felvételek mögötti valós képet például Ceauşescu 1965-ös látogatásáról a térségben („Tudtuk, hogy kell fogadni Ceauşescut, tettek érte, hogy megtudjuk”). A film jelentősége nemcsak abban áll, hogy átfogó képet ad erről a lényegében történelmi eseményről; az is fontos, ahogy a múltunkra hat. Egyrészt rálátást ad a politikai mechanizmusokra, másrészt viszont megszólaltat néhány résztvevőt és megtalálja a hangját Orbán István, a rajoni néptanács egyik titkárának a feljegyzéseihez is, amelyeket a rendező a titkár otthonának „hideg szobájában” talált meg. Egy füzetben akadtak rá arra a tizenöt oldalra, ahol a főtanácsos leírja az eseményeket, noha nem vezetett sem korábban, sem később naplót. Kizárólag ebben a füzetben szerepel a delegáció tizenkilenc tagjának a névsora, akik Bukarestbe utaztak, hogy személyesen mondhassák el az érveiket Ceauşescunak. Ezen múlt, hogy végül Csíkszereda lett a megyeszékhely vagy alapvető politikai indítékai voltak ennek a döntésnek is? Erre a kérdésre szintén próbáltak választ adni a beszélgetés résztvevői.
A filmben Orbán Levente színművész által alakított karakter sokféle benyomása, gondolata révén az az érzésünk támad, mintha mi is ott lettünk volna a megmozduláson. Valójában ott is voltunk; a mi érdekeinket is képviselték, akik elmentek a tüntetésre és azt skandálták, hogy „Udvarhelyre nem megyünk, aszalt szilvát nem eszünk”. A múlt és jelen váltakozó képsorai még inkább felerősítik a hatást. Orbán Levente például titkárként és polgárként egyaránt megjelenik a filmben, az utolsó képsoron szemrevételezi a város jelenét: a téren éppen a december 1-jei ünnepi felvonulást látja. A korabeli hangulatot pedig a bevágott archív felvételek, a visszaemlékezések és az Orbán István feljegyzéseiből kibontakozó narratív szál teszik életszerűvé. Láthatjuk például a pártelnök 1965-ben tett látogatásakor a helyiek fogadtatását (hosszú kürtőskalácsrudat készítenek, lovas felvonulást tartanak stb.) vagy a város strukturális és ipari átszervezésének kiemelt mozzanatait. Az archív felvételen Ceauşescu a város újjáépített központjáról készített makettet nézi, és találkozunk ezek mai jelenvalóságával, így a jégkorongpályával (épülésekor ez volt az ország első jégkorongközpontja) vagy az egykori kötöttárugyárral, ahová a delegáció egykori tagja, Füstös Mária is ellátogat a riporterrel. Meghatározók a képsorok a gyár mára már lerobbant épületében. Itt idézi fel a fényesnek ígérkező múltat, a munkahelyhez kapcsolódó emlékeit. Ezek a képek meggyőznek róla, hogy a Megyecsinálók kapcsán nem is annyira a történelmi múlt képviselete a meghatározó, hanem azok a gondolatok, amit a film forgatása kivált belőlünk, azok a reflexiók, amelyek megfogalmazódnak bennünk.
Az 1968-as eseményt követően Csíkszereda elveszítette történelmi központját és helyette egy kisebb, modern „ipari központtá” vált. A szereplők, akik részt vettek a folyamatban, a megyésítés főhősei lettek. Daczó Katalin sokat dolgozott azért, hogy kinyomozza a személyazonosságukat, és hírt adjon róluk (ennek történelmi keretét a 2001-ben megjelent azonos munkacímű könyv is feldolgozza). A film kimondatlanul reflektál az események máig ható következményeire.
