Rendhagyóbb tárgyú és műfajú könyveket találunk már az itt felsoroltak között is, melyek közül most Bodor Ádám új interjúkötetét emelném ki, annál is inkább, mert az író elmondása alapján egyéb alkalmakon nem kíván nyilatkozni a könyvről. A rendezvényen Bodor Ádámot Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztője egy önmagában abszurd beszédhelyzetben kérdezte: egy beszélgetéseket tartalmazó könyvről beszélgetést nyitni – Bodor Ádám szerint képtelenség, ezért is érvelt a hallgatás mellett. „Egy könyv álljon helyt önmagáért. A legkényesebb, mikor pont egy írónak kell róla beszélni, mert ő azon már túl van” – mondta. „Az alkotó, akármilyen művészet terén, akkor válik izgalmassá, ha a szövegei mögül felsejlik egy igazán titokzatos alak.” Bodor megközelítésében az íróval kapcsolatos információk (amelyek óhatatlanul helyt kapnak még a poétikai kérdéseket taglaló interjúkban is, illetőleg az írói státuszt, poétikai döntéseket, munkamódszert felfedő megnyilatkozások ugyanígy) félreviszik az értelmezést akár visszamenőleg is az életműben. Ha az író túl sokat árul el magáról, utólag átminősülhetnek a művei.
Az értelmezés útvesztői tehát több szempontból az interjúkészítés útvesztőivé válnak, hiszen vannak ismereteink a Bodor Ádám beszélgetések, interjúk sajátos dinamikájáról és hangulatáról. Szegő János mint kérdező ebből a helyzetből indult ki. Rögtön a beszélgetés elején utalt Bodor legendás szűkszavúságára, amiről nekünk is eszünkbe juthat több emlékezetes kijelentése, gesztusa. Például, a nyolcvanadik születésnapja alkalmából készülő egyik interjúban azt mondta 2016-ban, hogy semmi ünnepeli való nincs ebben a „kellemetlen évfordulóban”. A szintén Szegő János által konferált, Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott születésnapi gálaesten a köszöntőbeszédeket „ismerős rezzenéstelenséggel” nyugtázta.
Akinek az interjúkat illetően van olvasói vagy éppen riporteri tapasztalata az íróval, hasonló útvesztőkbe vezető beszédhelyzetekre emlékezhet. Talán ezért is van, hogy magunkban hordozzuk egyedi válaszait, a megnyilatkozások sajátos szigorát. De Bodor írásainak sajátos hangulata szintén az értelmezés nehézségét, a „kimaradt szavakat” juttatja eszünkbe, még akkor is, ha „egy szépirodalmi mű másként hat”, amint utalt erre a beszélgetésen. Az értelmezés nehézségeivel ugyanakkor ő maga is szembesült különböző felolvasóesteken, ahol „rendszerint kellemetlen és oda nem illő kérdésekkel” találkozott, megtapasztalva azt, ahogyan a létrehozott mű „préda” lesz, kitett az értelmezésnek. Szegő János szerint azonban a közhiedelemmel ellentétben nem igaz, hogy Bodor Ádám nem szeret beszélgetni. Erre válaszolta azt az író: „Attól függ, kivel beszélgetek és miről.” Tudjuk – és így van ez a most megjelenő kötet esetében is –, hogy rendszerint kitér a személyes kérdések elől (a tizenöt interjú közül három hosszabb életinterjút tartalmaz a kötet), viszont a műhelykérdésekre válaszol, noha, mint megjegyezte, nem mindig válaszol örömmel. Sokszor kontárnak érzi magát, mert nem mindig illetékes az adott kérdésben, sőt, „általában a rólam szóló írásokat sem mindig értem.”
Keveseknek sikerül szóra/írásra bírni a nyelvet, ahogyan Jaques Derrida fogalmaz, és akire ezúttal Bodor is hivatkozik az irodalomelmélet útvesztőinek egyik példájaként. Hiszen közvetve ugyan, de a beszélgetés során több irodalomelméleti szempontból is releváns kérdést tárgyaltak, így egy adott szöveg vagy akár interjú értelmezhetőségi skáláját, az író státusát, az interjú élethelyzetét, a művek recepcióját. Szintén ide sorolhatjuk az ismétlés témakörét, ami irodalomelméleti kérdésként is releváns. A kötetben találhatunk tudatosan benne hagyott ismétléseket, amelyeket a válogatás során nem vehetett ki, mivel így maradt a szöveg autentikus; emellett betoldásokat, kiegészítéseket is tartalmaz. Mint fogalmazott, minden beszélgetésnek megvan a maga dramaturgiája, de néhányat tovább írt a szerkesztés során: „úgy éreztem hogy a kérdés, amire élő szóban nagyon visszafogottan válaszoltam, többet érdemel”.
Az értelmezés útvesztői ezek mellet tartalmaz egy különleges interjút is, amely most jelenik meg először. Egy korábbi, Szablyár Eszter által készített interjú előzetes kérdéseire adott válaszaival ismerkedhetünk meg, több mint hatvan villámkérdésre adott választ olvashatunk, betekintést nyerve egyúttal az interjúk mögötti munkafolyamatba.
„Ki is adtam magam, ami szörnyű dolog”, mondta összefoglalóan Bodor Ádám, de a beszélgetés hangulata és tartalma alapján a nagyszámú közönség azzal a meggyőződéssel mehetett haza, hogy új könyve megadja a barátkozás újfajta lehetőségeit számunkra (lásd az író nyolcvanadik születésnapjára kiadott A barátkozás lehetőségei című novellákat és a tévéfilm DVD-változatát tartalmazó kötetet).
„A világmindenség inkább olyan ciklusokból áll, amelyek újból és újból visszatérnek önmagukba” – meséli Pottyondy Ákos, a Pannonhalmi Főapátság gyógynövénykertjének egykori vezetője. A sárkányfűárusként is ismert Pottyondy Ákost viszont nem a gyógynövényvilág titkairól kérdeztem, hanem a közelgő, legszebb téli ünnepünket megelőző időszakról, az adventről. „Az ünnepeknek vannak jelképeik” – mondja Pottyondy Ákos, aki az advent egyik legfontosabb jelképe, az adventi koszorú szimbolikus jelentéseiről beszélt.
A régi és ritka könyvek gyűjteménye mellett, melyről előző írásomban volt szó, a szabadkai Ferencesek templomának könyvtára gazdag helytörténeti gyűjteményt, időszaki kiadványokat, kisnyomtatványokat, valamint felbecsülhetetlen levéltári anyagot is őriz. A Szabadkai Ferences Rendház különleges értékes könyvgyűjteményéről legutóbb 2000. október 23-án készült kiállítás a Szabadkai Városi Könyvtár és a Szabadkai Városi Múzeum munkatársainak együttműködésével.
Épp itt volt az ideje, hogy Petőfi mellett a másik kétszáz évesünk előtt is tisztelegjünk a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Annál is inkább, mert Madách Tragédiája az esztétikai értékei mellett látnoki mű. Éppen száz esztendeje, 1923-ban írja Babits Mihály a Tragédia előszavában azt, amit a kiállításban is idézünk: „Olvasd újra művét, s úgy fog hatni reád, mint valami véres aktualitás, korod és életed legégetőbb problémáival találkozol.”
Kutatói pályája második és harmadik szakaszának középpontjában azonban nyelvművelői tevékenysége állt. A szlovákiai magyar nyelvművelés feladatait a magyarországi hagyományos nyelvművelő gyakorlathoz igazodva több cikkben és vitacikkben is megfogalmazza: A magyar nyelv szlovákiai változatai, A nemzeti nyelvművelés „liberalizmusának” és a kisebbségi nyelvművelés „radikalizmusának” okai, gondjai, Nyelvművelésünk múltja, jelene, jövője, A szlovákiai magyarság gondjai az ezredfordulón.
A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló, szűkszavú költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa így is egy bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé, amelynek minden állomása figyelmet érdemel.
A három ősfolyadék a hideg, a meleg és a közép. A három alapfolyadék: a víz, a tej és a vér. A többi folyadék a természet és az ember közös munkájának eredménye. Ilyen az olaj, a tea, a kávé, a sör, a bor, és természetesen a pálinka. Hamvas szerint a modern kor szcientifista, másként elidegenedett vagy túlcivilizált embere nem húst, krumplit, szilvát, körtét, almát, mézes-vajas kenyeret eszik, hanem kalóriát, vitamint, szénhidrátot és fehérjét, nem bort iszik, hanem alkoholt… Hamvas nem ismerte a tiszta, egészséges gyümölcsből készült pálinkát. Ha ismerte volna, a bor mellé teszi. Aki valódi pálinkát iszik, az
Az Újvidéki Színház Verne klasszikus regényét, egyik legismertebb tudományos-fantasztikus művét, a Nemo kapitányt vette elő, gondolta újra, és döntött úgy, hogy ebből bizony musical lesz. Az énektudásban többször bizonyított társulat adott, a rendező a zenés műfaj nagymestere, Puskás Zoltán, a regényt igen gyakorlott kézzel Lénárd Róbert adaptálta színpadra, és bővítette ki sok-sok dalszöveggel, hiszen egy musicalhez az is dukál, meg persze zene is kell, erre a feladatra a Klemm Dávid és Erős Ervin szerzőpárost kérték fel, akik a színházi zenét nem középiskolás fokon művelik.
A Magyar Írószövetségből rögvest Dunaszerdahelyre vitt az utam, hogy eleget tegyek a SZMÍT elnöke, Hodossy Gyula meghívásának. A táskában könyvek, a lelkemben csordultig szeretet, a fejemben a Himnusz és a zivataros századok, amik, úgy tűnik, nem múltak el. Határon túlra menet mindig olyan érzés fog el, mint amikor elindultam szülővárosom, Beregszász felé. Bár be kell látni, hogy a határátkelés így, több órás sor nélkül egyetlen kicsi gyomorgörcsöt sem okoz, és nem is hiányzik.
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.