Mészöly Miklós életműve számomra mindig is komoly munkát jelentett, azonban egyetemista koromban képtelen voltam közel férkőzni hozzá. Hiába olvastam el a Megbocsátás (Szépirodalmi, 1984) vagy a Film (Magvető, 1976) című műveit, melyeknek nemrég megjelent orosz fordításuk is, idegen terep volt ez a próza. Hatástörténetét figyelve még most, ennyi év távlatából nézve sem meglepő a kívülállásom, hiszen ha csak a Műhelynaplók (Kalligram, 2007) című kiadványt kezdjük el olvasgatni, abból is jól látszik, mennyire szerteágazó volt az érdeklődése és persze a tudása. Pedig igazán nagy lehetőségeket tartogatott a pécsi irodalom tanszék azoknak, akik érdeklődtek a Mészöly-poétika iránt. Itt oktatott Thomka Beáta, az életmű elismert kutatója, aki sokat tett azért, hogy hagyatékát a méltó helyen kezelje a magyar kultúra és irodalomtudomány. Itt dolgozott Bagi Zsolt, aki ugyan Nádas Péterrel foglalkozik, de közvetetten a Mészöly-opus értelmezője is, hiszen a két életmű és életút nagy találkozásai, a legendás Kisorosziban töltött közös évek és kivételes barátságuk, a lényegében közös elvonulás meghatározzák írásművészetük alakulástörténetét. (Bagi Zsolt a Szekszárdon és Kisorosziban rendezett emlékkonferenciák és megemlékezések egyik központi alakja, résztvevője máig.) És ugyanitt munkálkodott Szolláth Dávid, aki idén, Mészöly Miklós születésének 100., halálának 20. évfordulóján új megközelítéseken és ismereteken alapuló nagymonográfiát írt (az első monográfia 1995-ben jelent meg, szerzője Thomka Beáta). Érdekes egybejátszás, hogy éppen az író születési helyéhez, Szekszárdhoz közeli campuson formálódtak és indultak útnak ezek a kutatói munkák.
Mégis, talán ennél is szerencsésebb helyzetben van az, aki most szeretné olvasni vagy újraolvasni a Mészöly-életművet, hiszen az utóbbi években-évtizedekben megkezdődött a „rehabiliztációja”, jóvátétele a Rákosi- és Kádár-korszakban tapasztalt kiszorításnak, elnyomásnak (az életmű színházi részét például ellehetetlenítette az akkori kultúrpolitika). Most a primér szövegek mellett hasznos tudományos munkák, konferenciák és emlékkonferenciák, kiadványok, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeumban található Mészöly-hagyaték alapján is alaposabban tájékozódhatunk. Ezekhez kapcsolódik a Mészöly Miklós-centenárium[1] vagy az egyes irodalmi folyóiratok tematikus blokkja, köztük a Műút vagy a Jelenkor folyóiraté. Sokatmondó, hogy ezeken a „fórumokon” mint a 20. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb írója jelenik meg, akit poétikai sokszínűsége világirodalmi rangú alkotókhoz kapcsol. S a szikár és redukcionista írásmódhoz, pontosságelvű alkotáshoz[2] olyan személyiség és élettörténet társul, amit jó, ha közelebbről figyelünk. Érdemes elolvasni például azokat a feljegyzéseket, visszaemlékezéseket, riportanyagokat, amelyek a Kisorosziban töltött időszakkal kapcsolatosak. Van valami kultuszteremtő hatása annak, hogy egymáshoz közel, egy-egy faházban dolgoztak Nádas Péterrel, ahol rendszeresen megfordultak napjaink jelentős alkotói, sőt olykor busszal érkeztek a látogatók. Ezeket olvasva megérinti az embert a „hely szelleme”[3], valamint az az alkotói és alkati hozzáállás, ami Mészöly sajátja volt. Szolláth Dávid mondja egyik interjúban: irigyli azokat, akik Mészöly barátai lehettek,[4] Krasznahorkai László pedig így emlékszik vissza: „Az ő barátsága, bizalma és szeretete után nagyon sokáig alig voltam képes újra hinni valakiben.”[5] De emberi és irodalmi értékét összességében is jól példázza, hogy Angyalosi Gergely apafigurának nevezi, aki nagy hatással tudott lenni a fiatal írókra.[6] Ezt a hatást érhetjük tetten a Forrás folyóiratban megjelent összesítésben, a Gerőcs Péter–Dér Ásia Privát Mészöly című munkájában. Sokféle Mészöly-élménnyel találkozhatunk itt, melyeket a vele közvetlen barátságba került írók és irodalmárok fogalmaznak meg, így Nádas Péter, Esterházy Péter, Kukorelly Endre, Krasznahorkai László, Márton László, Szigeti László, Szegedy-Maszák Mihály, Szörényi László.[7] Szintén átfogó és izgalmas kitekintést ad Láng Zsolt esszénovellája, a Miniatúr húsdaráló.[8] S persze az irodalmi szövegekben is felfedezhető ez az irodalmi és alkati hatás. Számomra emlékezetes a nemrég megjelent Magyar Copperfield című Bereményi Géza-önéletírásban az a kitérő, amikor feleleveníti, milyen volt suhancként találkozni a nagy nevű íróval a születésnapi ünnepségén. Mikor belépett az ünneplők közé, egy nagyon jóképű embert látott, innen tudta, hogy akit lát, nem más lehet, mint maga Mészöly. Kétségtelen, Mészöly hódító személyiség volt (Márton László)[9], nemcsak írói és esztétikai szempontból, de kapcsolataiban is, ami persze meghatározta a feleségével, a kolozsvári származású pszichológusnővel, Polcz Alainnel való viszonyát, amit kiadott levelezésük is árnyal (A bilincs a szabadság legyen, Jelenkor, 2017). Irodalmi szempontból is jelentős találkozás volt kettejük története, s külön érdekesség, hogy Mészöly halálát követően olvasottabb lett a feleség Asszony a fronton című műve. Házasságukban „két nagy ember” találkozott, egyik közülük akkor született, amikor Pilinszky János,[10] s első novellája Camus Az idegen című művével egy időben jelent meg. Még ma is talány számomra ez a „szép ember.” (Kukorelly Endre[11])
[1] https://meszolymiklos.hu/meszoly-100/
[2]http://www.forrasfolyoirat.hu/1202/gerocs-der.pdf
[3] https://www.youtube.com/watch?v=gU_hjWwOUUM&ab_channel=DanubiaTelev%C3%ADzi%C3%B3
[4]http://www.konyv7.hu/magyar/menupontok/felso-menusor/folyoirat/kulonbozo-meszolyok-leteznek--interju-szollath-daviddal
[5] http://www.forrasfolyoirat.hu/1202/gerocs-der.pdf
[6] http://www.muut.hu/archivum/36137
[7] http://www.forrasfolyoirat.hu/1202/gerocs-der.pdf
[8] https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/-78483.html
[9] http://www.forrasfolyoirat.hu/1202/gerocs-der.pdf
[10] https://pim.hu/hu/hirek/irodalmi-evfordulok-2021-ben
[11] http://www.forrasfolyoirat.hu/1202/gerocs-der.pdf
Hiába figyeltem évekig a takarásban, nem tudtam leleplezni, hogyan csinálja, de most, hogy nem láthatom többet, tudom, nagyon egyszerű a válasz. Börcsi ezzel az igazkönnyel született a földre. Küldetésként kapta és magával cipelte egész életén át. Gyűlt benne a sok lelki fájdalom, nehéz sorsának harcos küzdelmeiben folyamatosan termelődött és ha éppen meríteni kellett ebből a végtelen vízből, egyszerűen kicsordult a szeméből.
2013-ban jelent meg a Csíki Székely Krónikáról szóló tanulmányom a csíkszeredai Székelyföld folyóiratban, amelyben arra a következtetésre jutottam elsősorban filológiai érvek alapján, hogy azt nem hamisították 1796-ban, hanem kizárólag 1533-ban írhatták, mint ahogy maga is állítja. Azóta is foglalkozom e szöveggel – most két, abban előforduló tisztségnévvel kapcsolatban jövök új elemekkel.
"A kihantolás során a 12. holttest nadrágja hátsó zsebében találtam egy talajvízzel és az oszlásban lévő holttest nedveivel átázott és földdel szennyezett jegyzetfüzetet. Ezt napon megszárítottuk és a talajtól óvatosan megtisztítottuk: ez a jegyzőkönyv Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra.”
„Nagyon nem értek egyet azzal, hogy ha valakinek fontos a nemzeti hovatartozása, akkor megpróbálják negatívan megbélyegezni. Nem tetszik, de tudomásul kell vennünk és együtt kell élnünk ezekkel a hangokkal, amelyek akár ösztönzőek is lehetnek a józanul gondolkodó, a nemzetét féltő, értékeket mentő, hagyományokat megőrző ember számára” – mondja Bárdos Gyula. A felvidéki Csemadok országos elnökével a magyar kultúra sajátosságai mellett Esterházy Jánosról és a Beneš-dekrétumokról is beszélgettünk.
A magyar kultúra napja alkalmából fiatal írókat, költőket kerestünk meg az alábbi kérdéssel, kéréssel:
1. Melyik az az öt szó, amelyik először eszedbe jut, ha azt hallod, hogy magyar kultúra?
2. Kérlek, nevezz meg három olyan értéket a kultúránkból (lehet az műalkotás, étel, szokás, bármi), amelyet szeretnél, hogy ötven év múlva az akkori fiatalok is értékként ismerjenek!
A magyar kultúra alig várja, hogy eljöjjön a napja. Hiába van jelen a nap 24 órájában és az év 365 napján, ki kell várnia a sorát, hogy őt ünnepeljék. 1989 óta van a magyar kultúrának napja, ezért kicsit mintha az új magyar szabadság nyitóünnepsége is volna egyben. Voltaképpen ő kezdi az évet január 22-én, Himnuszunk letisztázásának évfordulóján – aztán jönnek a kistestvérek: magyar széppróza napja (február 18.), magyar költészet napja (április 11.), magyar dráma napja (szeptember 21.); végül, mintegy a híd túlsó pilléreként: a magyar nyelv napja (november 13.).
Az ember által alkotott műveket – nagyságukat, mélységüket – sohasem a szerint mérték, mely korban, vagy hol, a világ mely sarkában, szegletében íródtak. Értékük, időtállóságuk, sokszor csak évtizedek, évszázadok múltával mérhető. Mégis, amikor letűnt korok távolából vizsgálunk egy művet, annak irodalmi értékét, hajlamosak vagyunk arra, hogy a már általunk ismert valóságnak és tényeknek, a mű megírását felvezető vagy kísérő történéseknek olyan jelentőséget tulajdonítsunk, mely abban a korban, melyben játszódnak, még egyáltalán nem látszanak.
Ignácz Rózsa író, színművésznő és Makkai János országgyűlési képviselő fia 1956-ban, alig 21 éves korában hagyta el Magyarországot, és korábban emigrált édesapja után Amerikába ment. A Harvardon és a Yale-en szerzett tudással felvértezve elismert amerikai nyelvész lett, édesanyja magyarországi könyvcsomagjainak is köszönhetően pedig széles látókörű, magyar költő, műfordító. 2015-ben tért haza végérvényesen szülővárosába. Mint mondta: „Annyiszor elszakadtam a hazától, hogy a végén már sosem szakadtam el tőle.”
Nehéz megfogni az ökokritika definícióját. Egy 2006-os, a Nyitott Műhelyben zajlott beszélgetést kell segítségül hívnunk. Az ott elhangzottak szerint Devescovi Balázs, az ELTE adjunktusának definíciója alapján ahogyan a feminista irodalomtudomány a nemet, az ökokritika a természet helyét nézi a nyelvben. A beszélgetés másik résztvevője, Horgas Judit, a Liget folyóirat szerkesztője erre akkor úgy reagált, hogy ez meglehetősen szűk meghatározás, és az irodalmi szövegeket élőlényekként kell kezelni. Édesapám szavaival élve ott vagyunk, ahol a part szakad.