Pál-Lukács Zsófia: „Mintha minden lassan kerülne helyére az időben”

2022. június 25., 07:54
Fotó: Pál-Lukács Zsófia

Bemutatták Nádas Péter Rémtörténetek című könyvét a Margó Irodalmi Fesztiválon és Könyvvásáron
A szerzővel Gács Anna és Németh Gábor beszélgetett.

Június 9-én nyitotta meg az ünnepi könyvhetet Nádas Péter, tegnap pedig a Margó Irodalmi Fesztiválon találkozhattunk vele új könyve, a Rémtörténetek (Jelenkor, 2022) bemutatásakor. Kivételes lehetőség ez a találkozás, mivel köztudottan Gombosszögön él és viszonylag ritkán jelenik meg Budapest vagy más városok irodalmi rendezvényein, s ugyanígy kivételes az is, hogy az idén a 80. születésnapját ünneplő szerző, a magyar irodalom egyik óriása új regénnyel jelentkezik a kétkötetes, monumentális önéletírás, a Világló részletek után. Több más szempontból is meglepetés a régi gyűjtemények alapján megírt Rémtörténetek – a regényről megjelent kritikák és recenziók ezzel a kifejezéssel jellemzik a könyvet, s ha nem lenne előzetes tudásunk a műről, Nádas felolvasása a fesztiválon segítene megérteni a kifejezés mélyrétegeit. Az első jelentését biztosan, mivel ebben a műben olyan nyelvi regisztert (az ő kifejezésében közhelyeket – ti. káromkodásokat stb. találunk), illetve olyan világot mutat be és elemez, amilyennel korábban nem találkozhattunk. „Az elbeszélés szelleme alakot vált”; egy korábbi interjúban elmondta, hogy ebben a regényében megírt minden közhelyet, amit korábban nem szeretett volna. A regény tere az életrajzból ismert Szentendrei-sziget, Kisoroszi (itt írta Nádas az Emlékiratok könyvét), noha a szövegben egyszer sem szerepel eredeti néven a település: „regényt írok és nem helytörténetet” – mondja. Az életrajz ismeretében is kíváncsiak vagyunk, milyen aspektusból vizsgálja most a szerző saját emlékezeti terét, hogyan megy vissza az időben, mit emel ki a hellyel kapcsolatban, illetőleg miként reagál a továbbiakban a recepció, ha az életmű és az életrajz kapcsolati hálójában olvassa a könyvet.
Nádas Péter új regényének meglepetése, hogy nincs főszereplő, az egyes karakterek helyett a közösség működésmódja érdekes számára, mert „a közösségekben mindig rettenetes nagy törésvonalak vannak”, melyek elsősorban vallásiak, vagy személyes gyűlölet, a különbözni akarás vágya – és egyszerre dolgozik bennünk a személyes és a személytelen – de hogy mi az oka ennek, azt általában maguk a szereplők sem tudják. Ebben a mikroközösségben történnek a rémtörténetek. Rétegzett fogalomhasználat révén nemcsak egy korabeli, illetve egy kortárs rémtörténet tanúi lehetünk, hanem megjelenik például az ökológiai katasztrófa szempontja is. A 30-40 évvel ezelőtti faluban minden figura egy-egy archetípusra emlékeztet: „A problémák különböző szintjeit jól ismerem” – mondja a szerző. A faluképben egy gyűlölködő, kirekesztő közösséget ír le, ahol a szereplők „nem reflektálnak semmilyen módon önmagukra”. A szereplők viselkedési mechanizmusai mögött, akikért hangsúlyozott felelősséget érez írás közben, nem optimizmusvesztés figyelhető meg: „Nem lettem rosszkedvűbb és nem lettem kiábrándultabb – nem is voltam soha, mert az a realizmust sérti.” Ehhez kapcsolódik a Műút következő számában olvasható esszéje A szépírás mint hivatás címmel, de ugyanilyen feladat megválaszolni Nádas Péter új regényének kulcskérdését is: honnan jön a gonosz és mit lehet tenni ellene?
Ezekkel a szempontokkal ismerkedhetünk meg részletesen a Rémtörténetekben; a szerző az ünnepi könyvhéten dedikálja a művét.