Bemutatták Nádas Péter Rémtörténetek című könyvét a Margó Irodalmi Fesztiválon és Könyvvásáron
A szerzővel Gács Anna és Németh Gábor beszélgetett.
Június 9-én nyitotta meg az ünnepi könyvhetet Nádas Péter, tegnap pedig a Margó Irodalmi Fesztiválon találkozhattunk vele új könyve, a Rémtörténetek (Jelenkor, 2022) bemutatásakor. Kivételes lehetőség ez a találkozás, mivel köztudottan Gombosszögön él és viszonylag ritkán jelenik meg Budapest vagy más városok irodalmi rendezvényein, s ugyanígy kivételes az is, hogy az idén a 80. születésnapját ünneplő szerző, a magyar irodalom egyik óriása új regénnyel jelentkezik a kétkötetes, monumentális önéletírás, a Világló részletek után. Több más szempontból is meglepetés a régi gyűjtemények alapján megírt Rémtörténetek – a regényről megjelent kritikák és recenziók ezzel a kifejezéssel jellemzik a könyvet, s ha nem lenne előzetes tudásunk a műről, Nádas felolvasása a fesztiválon segítene megérteni a kifejezés mélyrétegeit. Az első jelentését biztosan, mivel ebben a műben olyan nyelvi regisztert (az ő kifejezésében közhelyeket – ti. káromkodásokat stb. találunk), illetve olyan világot mutat be és elemez, amilyennel korábban nem találkozhattunk. „Az elbeszélés szelleme alakot vált”; egy korábbi interjúban elmondta, hogy ebben a regényében megírt minden közhelyet, amit korábban nem szeretett volna. A regény tere az életrajzból ismert Szentendrei-sziget, Kisoroszi (itt írta Nádas az Emlékiratok könyvét), noha a szövegben egyszer sem szerepel eredeti néven a település: „regényt írok és nem helytörténetet” – mondja. Az életrajz ismeretében is kíváncsiak vagyunk, milyen aspektusból vizsgálja most a szerző saját emlékezeti terét, hogyan megy vissza az időben, mit emel ki a hellyel kapcsolatban, illetőleg miként reagál a továbbiakban a recepció, ha az életmű és az életrajz kapcsolati hálójában olvassa a könyvet.
Nádas Péter új regényének meglepetése, hogy nincs főszereplő, az egyes karakterek helyett a közösség működésmódja érdekes számára, mert „a közösségekben mindig rettenetes nagy törésvonalak vannak”, melyek elsősorban vallásiak, vagy személyes gyűlölet, a különbözni akarás vágya – és egyszerre dolgozik bennünk a személyes és a személytelen – de hogy mi az oka ennek, azt általában maguk a szereplők sem tudják. Ebben a mikroközösségben történnek a rémtörténetek. Rétegzett fogalomhasználat révén nemcsak egy korabeli, illetve egy kortárs rémtörténet tanúi lehetünk, hanem megjelenik például az ökológiai katasztrófa szempontja is. A 30-40 évvel ezelőtti faluban minden figura egy-egy archetípusra emlékeztet: „A problémák különböző szintjeit jól ismerem” – mondja a szerző. A faluképben egy gyűlölködő, kirekesztő közösséget ír le, ahol a szereplők „nem reflektálnak semmilyen módon önmagukra”. A szereplők viselkedési mechanizmusai mögött, akikért hangsúlyozott felelősséget érez írás közben, nem optimizmusvesztés figyelhető meg: „Nem lettem rosszkedvűbb és nem lettem kiábrándultabb – nem is voltam soha, mert az a realizmust sérti.” Ehhez kapcsolódik a Műút következő számában olvasható esszéje A szépírás mint hivatás címmel, de ugyanilyen feladat megválaszolni Nádas Péter új regényének kulcskérdését is: honnan jön a gonosz és mit lehet tenni ellene?
Ezekkel a szempontokkal ismerkedhetünk meg részletesen a Rémtörténetekben; a szerző az ünnepi könyvhéten dedikálja a művét.
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?