„ Tükörbe nézünk/ De önmagunkba soha” (Kovács Ákos: Újrakezdhetnénk)
2021. szeptember 29-én bemutatták Kovács Ákos novelláskötetét a Scruton Kávéházban
Mérhetetlen kíváncsiság volt bennem: vajon hogyan fog beszélni Kovács Ákos, korunk egyik legnagyobb magyar előadóművésze az irodalomról, milyen szerzőket emel ki azok közül, akik hatással voltak rá, mire emlékszik vissza, mi van rá jelenleg nagy hatással (Marquez, Updike, Hrabal), illetve hogy miként fog beszélni saját alkotói-szépírói szerepéről, mit jelent számára ez a típusú nyilvánosság – szemben például a zenészi pályafutásával. Aztán az első mondatok meggyőztek róla, hogy egy biztos: őszintén. És ez éppen elég ahhoz, hogy egy meghatározó dialógus induljon el közte mint szerző és köztünk mint befogadók között, hogy később ebben a párbeszédben alapvető emberi témák, kérdések kerüljenek az ő sajátos művészi megközelítése révén hozzánk közel. Mert ha egy önazonos, megalapozott értékvilágot képviselő nagynevű alkotó mondja el ezeket a filozófiai témákat is magukba foglaló történeteket, talán számunkra is könnyebb az olyan kérdésekkel foglalkozni, melyeket életünk egy-egy meghatározott időszakában egyszerűen nem lehet megúszni. Ezekhez a kérdésekhez az irodalom közelebb visz, mondta a Juhász Annával folyatott beszélgetésen. Még ha a dalok révén sikerült is eljutnia az emberekhez, a katarzist a szövegek adták számára, melyeket a templomban hallott, otthon olvasott, stb.
Jó kiindulópont lehet Ákos művészi intencióinak a megértése kapcsán, ha a sajtótájékoztató időpontját emeljük ki, mint irányadó szempontot. A szeptember 29-i, Szent Mihály napi időpont ugyanis korántsem esetleges. A hagyomány szerint ez a nap a gazdasági év fordulója, a pásztorok ilyenkor adtak számot a rájuk bízott jószágokról. A Szent György napkor legelőre hajtott állatokat Mihály napján hajtották vissza a falvakba, ezért ekkor számoltatták el, szegődtették újra a pásztorokat. A történetet metaforikusan értelmezve Ákos elsődleges célja is ez: hogy novelláinak értelmezése során az olvasó döntse el, hogy elveszett jószágról ad-e számot a pásztor, vagy pedig gyarapodásról (tudunk-e kapcsolódni a szövegeihez, eljutnak-e hozzánk ebből az írások, vajon sikerül-e áttörni a falakat).
Szent Mihály arkangyal ugyanakkor a hagyomány szerint a túlvilágra költöző lélek bírója, kísérőtársa. Én azt hiszem, a mozzanat ez esetben még az előzőnél is fontosabb. Kissé úgy érezhetjük, mintha Ákos, egész művészetével a lélek kísérőtársa lenne, s most már beletartozik ebbe az elbeszélő-művészete is. Hiszen a sajtótájékoztatón elhangzott metafora és szokásrendszer nagyon is mély kérdéseket hordoz magában, melyeket a következőképpen sűrített egybe: „Meg akarom tanulni a világot” - mondta, ami azt jelentette, időben szeretné tudni, hogyan kell jól élni. Az ilyesfajta mérlegelések egyáltalán nem idegenek a művészi világától. A beszélgetés során több kérdés is szóba került, melyek közül itt csak néhányat emelünk ki. A világ megismerésének vágya egyfajta számvetés arról, hogy mire jó az ember. „Mire vagyok jó” – kérdezte (a mély kérdésről óhatatlanul Kant filozófiájának négy alapvetőbb kérdése jut eszünkbe: mit tudhatok? mit kell tennem? mit remélhetek? mi az ember).
A novelláskötetet Juhász Anna irodalmár mutatta be, aki a szerző mellett a könyv szerkesztőjét, Helfrich Juditot is végigkérdezte a kiadás munkafolyamatáról, az Ákossal való együttműködés élményéről.
A Petőfi Kulturális Ügynökség programjaként Helyőrség az ezredek fölött című író-olvasó találkozóval érkezett az EgyFeszt kulturális és összművészeti fesztiválra az erdélyi Előretolt Helyőrség irodalmi és kulturális lap szerkesztősége.
Száz éve született Perbetén. Jellegzetes hangját egy egész nemzet ismerte a rádióból. Pozsonyban diákoskodott, Szalatnai Rezső tanítványa is volt, majd túlélve a második világháborút, Budapesten lett színiakadémista. Tanárai fényes jövőt jósoltak neki, pályája első éveiben, a Belvárosi Színházban kapott is főszerepeket. 1951-ben Szatmári Istvánnal és annak feleségével, Lizával leszerződtek a Vígszínházba, amelyet akkoriban Magyar Néphadsereg Színházának neveztek a Szent István körúton. Mindhárman életük végéig hűek maradtak a legendás teátrumhoz, még akkor is, amikor az kevésbé viszonozta hűségüket.
Ahogy egyre terebélyesedik, és egyre korosabb a Sziget, úgy válok egyre csendesebb szemlélőjévé, statisztájává a valaha rólam/nekem (is) szóló dzsemborinak. Nem bánom, hogy így alakult. Az emlékek, amelyek ide kötnek, többé-kevésbé szépek. Megéltem szerelmeket, illanó érzelmeket. Vad tombolást, fejfájós ébredést. Megéltem szemlélet- és sorsfordító pillanatokat; kivételes műhelyekkel ismerkedtem meg a színházi sátorban, furcsa állagú főzeléket kóstoltam mosolygó krisnások helyi konyhájában. Megéltem vitákat, születést, gyászt, megvilágosodásnak képzelt flasht, láttam Slasht.
Idén rendezték meg másodszor az EgyFeszt kulturális és összművészeti fesztivált. A gyergyói-medencei falvak négy napba sűrítették a művészvilág különböző pontjait. Az irodalomkedvelők a Színház- és könyvudvarban válogathattak különböző színházi és irodalmi, illetve a két műfaj keverékeként összeállított eseményekből. Itt juthattunk el péntek délután Farkas Wellmann Endre Hannibal Lecter levelei Clarice Starling ügynökhöz című kötetének bemutatójára is.
A közmondásról mint tapasztalatot, életbölcsességet, tudást magába foglaló hagyományozódó, ismételgetett mondatról azt gondolnánk, hogy a múlt terméke. És elsőként valóban régi, részben más kultúrákból, részben a paraszti világból származó közmondások jutnak eszünkbe.
Különleges és egyben rendhagyó templomban verset mondani – kezdte előadását Tóth Péter Lóránt a Magyar Írószövetség kijelölt rendezvényhelyén. S valóban – nem tudni, hogy csupán a térnek köszönhetően-e, de – a közönség minden porcikájában érezhette a nem kevesebb, mint egy órán át tartó katartikus élménysorozatot.
Rozsnyón, e nagy múltú gömöri bányavároskában akkortájt a „legbecsületesebb” fogadó alighanem a Fekete Sas lehetett, mert Petőfi ott szállt meg. A fekete sas mint Rimaszombat címere úgy került Rozsnyóra, hogy a 19. század közepén a két város két legnagyobb fogadója címert cserélt. Így lett Rimaszombaté a három rózsa. Az iglói barát, Pákh Albert is Rozsnyón született, tán ezért is különös, hogy Petőfi alig ejt pár szót e gazdag történelmű bányavároskáról.
Az előző részben odáig jutottunk, hogy Rácz Sándor az örökösei elmondása szerint ismerte Petőfit, és az erről fennmaradt történet eseményei az 1849. április 5-ei, gyulafehérvári ágyúzással azonosíthatók, ahol mind Petőfi, mind Rácz jelen voltak. A családi legendárium úgy tartja, tíz évet töltött Oroszországban hadifogolyként. Fennmaradt két, a feleségeihez fűződő történet is.
Rácz Sándor 1848/49-es honvéd története teljesen szokványos: először tizedesként szolgált Bem József seregében, majd a tábornok egy új honvédzászlóaljat hoz létre, ahová áthelyezi a tapasztalt katonát, és egyben alhadnaggyá nevezi ki. Különleges viszont a hozzá fűződő legendárium: örökösei szerint ismerte Petőfit, majd tíz évig volt Oroszországban hadifogoly. Ma jelöletlen sírban nyugszik a bölöni (Erdővidék, Háromszék) református templomkert kapujának bal oldalán, évtizedekkel ezelőtt összetört sírköve végképp elkallódott.
A 125 éve született Tamási Áron munkássága előtt tisztelgett a június elején Erdélybe érkező Irodalmi Karaván. A Petőfi Kulturális Ügynökség kiemelt programjának keretében, a budapesti bemutatót megelőzően Gyergyószentmiklóson és Csíkszeredában mutatták be dr. Sipos Lajos irodalomtörténész nemrégiben megjelent „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” című könyvét.