– A Himnusz regényes története című dokumentumfilmet a Budapesti Filharmóniai Társaság és az Erkel Ferenc Társaság készíttette, te pedig a film rendezője vagy. Korábban már dolgoztál hasonló témákkal. Honnan ered az ilyen irányú érdeklődésed, motivációd?
– A Budapesti Filharmóniai Társasággal ez már a sokadik közös munkánk, nagyjából a harmincadik közös komolyzenei filmtartalmunknál járunk. A zene mindig is nagyon közel állt hozzám, kisgyerek korom óta tanultam zenélni, gitáron és zongorán aktívan játszom is a mai napig hobbiszinten. Sok könnyűzenei videóklipet is készítettünk korábban az állandó filmkészítő alkotó társammal, Szín Róbert operatőr-vágóval, azaz a mi Ambient Pictures csapatunkkal, így tényleg mondhatom, hogy számos oldalról kötődöm és kötődünk a zenéhez. A Csáth Géza zenei világát feltáró dokumentumfilmünk bemutatását követően nem sokkal úgy éreztük, elérkezett az idő, hogy elmeséljük a Himnusz születésének történetét is, hasonló módon, számos kiváló zenével, különleges múzeumi felvételekkel, illetve ritka, archív anyagokkal illusztrálva.
– Az volt a kiindulópont, hogy egy komplex anyag készüljön a Himnusz történetéről. A közreműködőkön kívül mások is segítették a kutatómunkát?
– A film legfőbb életre hívói Tóth László, a Budapesti Filharmóniai Társaság elnöke és Somogyváry Ákos, az Erkel Ferenc Társaság elnöke. Kettejük motívációja pedig onnan ered, hogy a Filharmóniai Társaságot maga Erkel Ferenc alapította 1853-ban, míg Somogyváry Ákos amellett, hogy Erkel Ferenc szépunokája, az ő örökségét képviselő társaságot is vezeti, így adta magát a terv, hogy kettejük fellelhető információi és történetei alapján már elkezdődjön a film alapjainak és forgatókönyvének összeállítása, Tóth László vezetésével a Filharmóniai Társaság égisze alatt. A célunk kezdettől fogva egyértelmű volt: a valaha készült legátfogóbb anyag összeállítása a Himnuszról, mégis relatíve rövid idő alatt fogyasztható, izgalmas, látványos, „fiatalos stílusú” tartalom formájában. A szerkesztési munkában a két műsorvezető hölgy a filmből, Juhász Anna és Becze Szilvia is óriási segítség voltak a saját tartalmi ötleteikkel és kutatásaikkal. Őket már tulajdonképpen a film előkészületeinek második lépéseként fel is kértük e szerepekre, annyira világos volt már az elején számunkra, hogy ezt velük együtt képzeljük el megvalósítani.
– Rendezőként mi volt az alapelved, amit követtél?
– Számomra minden egyes filmünk kapcsán mindig az az első számú alapelv – kissé leegyszerűsítve most –, hogy a néző a világ legtermészetesebb, leginkább magától értetődő dolgának érezze, hogy éppen az adott tartalmat nézi. A filmkészítés nagyon komplex folyamat, filmszakmai szempontból millió kis összetevő és paraméter tökéletes együttállására mondja azt a nap végén a néző, hogy „Na, ez jó film”. Ami viszont nekünk ez a millió kis összetevő és paraméter, azt a nézőnek egyetlen, remekül kitalált egységnek kell látnia, hallania és éreznie rögtön, ott, abban a szent pillanatban, ahogy találkozik vele – nem hosszas gondolkodást és elemzést követően. Egy olyan szerteágazó és összetett történet esetében, mint a Himnusz keletkezése, erre a közvetlenségi szempontra kiemelten figyeltünk.
– A narrátor helyett beszélgetőpartnerek mesélik el a történetet. Miért választottad ezt a megoldást?
– Ez határozottan az iménti, a nézői befogadást segítő, az alkotói közvetlenséget hangsúlyozó hozzáállásunk eredménye. Jóval személyesebb és „ismerősebb jellegű” élményt biztosít a műsorvezetők párbeszédes „sztorizása” ebben az esetben, ebben a terjedelemben és információmennyiségben, mint egy narrátor hangjának használata a háttérből. Az persze máskor remek módszer. Hozzátéve, hogy Juhász Anna és Becze Szilvia eleve az irodalmi és zenei beszélgetések profi szakértői a saját területeiken, így már a forgatás tervezési fázisában is az ő karaktereikkel próbáltuk elképzelni ezt a közvetlen, szórakoztató mégis informatív-doku hangulatot.
– Kölcsey Ferenc vagy Erkel Ferenc portréja hangsúlyosabb a filmben?
– Igyekeztünk nagyon komolyan törekedni arra, hogy végig egyensúlyban legyen a szerepvállalásuk a filmben, akárcsak a Himnuszban magában.
– A film a Himnusz keletkezési körülményeire és utóéletére is rálátást ad. Mit gondolsz, hol ért véget – ha véget ért – a Himnusz története?
– Szerintem ebben a történetben talán éppen az a legszebb, hogy folyamatosan formálódik és reagál azokra, akiket mindenkor képvisel. Minket is ez inspirált a történet bemutatására, és a filmben is feltettük a kérdést, hogyan szólhat majd száz év múlva és hogyan tekinthetnek majd vissza az odáig vezető útjára.
– Tervezel még hasonló témájú munkát a közeljövőben?
– Igen, dokumentarista és kultúrtörténeti jelleggel mindenképp. Számomra a sok fikciós munkánk mellett nagyon izgalmas a valódi, történelmi témák megismerése és kidolgozása is film formában. A Budapesti Filharmóniai Társaság és a közreműködő művészek pedig mindig kiváló társaink ezek megvalósításában.
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?