Szeptember 24-én a PesText Világirodalmi és Kulturális Fesztivál Petőfi Irodalmi Múzeumban zajló programsorozatának keretében kiemelkedő magyar képregény-illusztrátorokkal folytatott kerekasztal-beszélgetésen vehettek részt az érdeklődők, bepillantást nyerve munkájukba, a képregénykiadás hazai sajátosságaiba, egyáltalán, ennek sajátos magyar világába. Az eseményen a szakmai bázis képviselte magát a hallgatóság sorai között is.
Az első szekcióban ennek világirodalmi képviseletéről beszélgettek az Amerikában, Nyugat-Európában dolgozó alkotók, Németh Gyula (Criminal Macabre, Possessed), László Márk (Hellboy, Jim Henderson’s The Storyteller) és Farkas Lajos (Megváltás, Le Dernier dragon).
A beszélgetés szakmai kérdések mellett a szerzők hétköznapjaihoz, életstílusához is kapcsolódott, s egyértelműen kiderült, hogy ezt a munkát csak „szerelemből” lehet végezni, nem véletlenül volt központi téma elsősorban a megélhetés kérdése, mellesleg a program felvezetésében is ezt olvashatjuk: „Sokszor hallhattuk már, hogy a képregénykiadás az egyik legbiztosabban veszteséges vállalkozás Magyarországon.” Fontos kiegészítésként hangzott el, hogy a mostani kormányzati támogatásoknak köszönhetően tud fejlődni ez a művészeti ágazat. Emellett olyan kérdések kapcsolódtak a beszélgetéshez, mint hogy miért döntöttek az idézett szerzők a képregényrajzolás mellett (erre válaszolta Farkas Lajos azt, hogy „rosszkor volt rossz helyen”), miként kerültek kapcsolatba a legnagyobb európai és amerikai képregénykiadókkal, vállalnak-e ezek mellett egyéb munkát (könyborítók, képnovellák, tetoválások), mennyi időt igényel egy-egy munkafolyamat (egy könyv megrajzolása 10-11 hónap is lehet). Érdekes életutakkal ismerkedhettünk meg. Farkas Lajos például a Vörösmarty téren rajzolt, ezt követte a reklámfilmek világa, később már Európa egyik legnagyobb képregénykiadójánál jelent meg könyve. 2010-től Futaki Attila asszisztenseként dolgozott több, amerikai megrendelésre készült képregényben (Percy Jackson, Severed, Conan), majd „kisajátította magának” a francia Delcourt. Németh Gyula reklámügynökségeknek dolgozott, de szeretett volna váltani, hogy a grafikai tervezés mellett/helyett látványtervezéssel foglalkozhasson.
Alaposan szétaprózta magát a 140 éve született Sziklay Ferenc, aki Aranyidán született, Kassán nőtt fel, Kolozsvárott szerzett magyar–latin szakos tanári oklevelet, de első tanári állása Pozsonyhoz kötötte. Ezt követte Szatmárnémeti, majd az akkori legdélibb magyar település, Fehértemplom, míg végül a kör bezárult, s ismét visszatért Kassára. Tipikus monarchiabeli pályasors.
A Szlovákia Magyar Írók Társasága folyamatosan építi a kapcsolatot az oktatási intézményekkel, író-olvasó találkozókat szervez, hogy ezzel is közelebb vigye az irodalmat a fiatalokhoz. Október 31-én a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában megrendezte az irodalomnépszerűsítés lehetőségeit boncolgató szimpóziumát, közösen a Szlovákiai Magyar Könyvtárosok Egyesületével.
A legmagasabb magyar és szlovák állami, illetve irodalmi díjakkal kitüntetett Grendel Lajos személyében – aki születésének idei 75., illetve halálának 5. évfordulója alkalmából meghirdetett képzőművészeti pályázatra beérkezett pályaművekből rendezett kiállítás megnyitójára ma, itt, a Csallóközi Múzeum kiállítási csarnokában összegyűltünk – köztudomásúlag azt a csehszlovákiai, szlovákiai magyar írót tisztelhettük, tisztelhetjük.
A Német Nyelvtudományi Társaság (Gesellschaft für deutsche Sprache) 1977 óta választja ki a német nyelvben az év szavait. Jómagam az 1980-as évek végétől dokumentálom az év magyarországi szavait. A Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport 2010 óta több kategóriában és mindig nyelvi magyarázattal teszi közzé javaslatait. A fokozódó hírverseny miatt az év szavainak kiválasztása és kihirdetése már ősszel elkezdődik. De ez nem baj, mert ha egy szó decemberben bukkanna föl, igazából már csak a következő évben lehetne felkapott szó. Ahhoz ugyanis idő kell.
A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé. Összesen három önálló verseskötettel jelentkezett életében: Sötéttiszta (1975, Forum), Rigólesen (1988, Forum) és Palicsi versek (1995, Forum), illetve 2013-ban Enyhület és felröppenés címmel a Forum és az Életjel együttműködésének köszönhetően jelentek meg összegyűjtött versei.
„Az íróra a természet, a társadalom, a kulturális környezet sajátos hatást gyakorol, az írónak pedig az a feladata, hogy ezeket a hatásokat is figyelve keresse a Vajdaság életében »az általános emberit«. Az írónak meg kell kapaszkodnia valami pozitívumban. A határtalanságba, a színtelenségbe, a talajtalanságba nem lehet gyökeret ereszteni” – vallja a lírai alkatú prózaíró, Szenteleky Kornél. Az orvosi hivatás és praxis az emberi test bajaira, míg az írói, szerkesztői, irodalomszervezői életmű a lélek, a szellem állapotára próbált gyógyírt nyújtani.
Fenyvesi villánk verandáján éveken keresztül koronás keresztespók (Araneus diadematus) lakott. Az esti villanyfényben röpködő rovarokból bőséges vacsorái voltak, így nem is mindennap szőtt új hálót, raktározta a pókselyembe bugyolált élelmet. Néha valamilyen rovarral mi is tápláltuk, amelyet kezünkből ragadott el.
A történelem lapjain sokszor szereplő budapesti Rákos-patak forrása a Gödöllői-dombvidéken, Szada és Gödöllő között található. A patak átfolyik Gödöllőn, Isaszegen, Pécelen, a Rákosokon (Rákoscsaba, Rákosliget, Rákoskeresztúr). Itt terül el a történelmi Rákosmező. Majd a kőbányai–zuglói kerülethatáron átkelve, 44 kilométeres útját befejezve Angyalföldnél, az Árpád híd fölött torkollik a Dunába.
Valószínűleg nem véletlen, hogy épp advent első vasárnapján, az egyházi év kezdetének első estéjén mutatták be a székelyföldi Etéden a település ikonikus hangszerét, a frissen rekonstruált timborát. Könnyű dolgom lenne, ha egyszerűen egy hangszerbemutatóról kellene most írnom, ám a történet valami sokkal bonyolultabb és fontosabb lényeget hordoz magában: sok évtized után most újra megszólal az a hang, amely hosszú időn át az etédi közösség önkifejezésének összetéveszthetetlen hangja volt, s amely az idők során végképp elhallgatni tűnt, egészen mostanig.