Pál-Lukács Zsófia: Ki ad? Mit? És kinek?

2020. december 21., 03:25
Gulyás Andrea: Kapcsolatok II. (akril, falemez, 70 × 70 cm, 2019)

„Még mindig a máséból vagyok bőkezű.” (Seneca)[1]

 

„Nem hagy nyugodni az adomány kérdése”, írja Jaques Derrida Az idő adománya (Új Palatinus Könyvesház Kft., 2003, Ford.: Kicsák Lóránt) című művének előszavában. Most, az ajándékozások időszakában talán mi magunk is felteszünk egyszerűnek látszó kérdéseket: mi az ajándék? Ki ad? Mit? És kinek? Ma már az ajándékozásnak is megvan a maga protokollja, szabályok határolják, amit nem írhatunk felül, ugyanakkor egyre nehezebb megfogni az ajándék mibenlétét; sokan úgy tiltakoznak ellene, hogy nem adnak egymásnak – semmit. Hogy többletet adhat az ajándékkal kapcsolatos elgondolásainknak és cselekvéseinknek a fogalom filozófiai értelmezése, akkor döbbentem rá, mikor felidéztem magamban Derrida fenti, 1991-ben megjelent szövegét, amely egy hosszabb kutatómunka eredményeit foglalja össze (a híres École Normale Supérieure-ön, a Yale Egyetememen, a Chicagói Egyetemen tartott szemináriumok anyagát). Ma is meghatározók számomra például a következő kérdésfeltevései: „Honnan ered ez a törvény, mely arra kényszerít, hogy adjak, számot adva az adományról? Hogy felelősséget vállaljak egy adományért, mely minden felelősségen túlra szólít, és amely megtiltja, hogy megbocsássak annak, aki nem tud adni?” (53.) Azt hiszem, kellően beszédes az idézet ahhoz, hogy láthassuk az ajándékozás eseményében vagy feltételében rejlő problémát, vagy legalábbis a kettősséget. Amikor adunk, elköteleződünk az ajándékunk mellett, de ha elfogadunk egy ajándékot, az is egyfajta elköteleződés (ráadásul ott munkál bennünk a kétely, kell-e, vagy mikor kell adnom az ajándékért valamit cserébe). Mindenképp bele kerülünk tehát a körforgásba. Ennél is terheltebb a kérdés, hogy vajon mikor nem ad semmit az ajándék, még ha tárgyként jelenlévő is.

Pál-Lukács Zsófia | Hogyan lettünk idén „az idő specialistái”?
Most, advent időszakában még van időnk rá, hogy „az idő specialistái” (Michel Foucault) legyünk. Az adventi időszak az eljövetelre történő felkészülés időszaka, a várakozás és a lelki felkészülésé, ezt hangsúlyozza számunkra az eszkatológia is. Nem véletlen, amire Michel Foucault hívja fel a figyelmet: „az időbeli szabályozás örökölt eljárásait” éppen a szerzetesrendek dolgozták ki, az időbeosztás kolostori tradíciókra tekint vissza. Legfőbb ideje annak, hogy ezt a hagyományt ne csak gyakorolni legyünk képesek, hanem igazán benne legyünk legalább a saját időnkben.

Ezekkel a dilemmákkal több gondolkodó foglalkozott a filozófia történetében. Nagy segítségünkre lehet Losoncz Alpár Korunkban megjelent szövege, amely áttekinti az ajándék filozófiai jelentéskörét, meghatározó szöveghelyeit.[2] Ismerősen csengő konklúziója mégsem erről a területről érkezik, hanem a közgazdaságtan felől, eszerint ma semmit sem kaphatunk ajándékba, mert mindennek megvan az ára (s Senecát idézi, mikor arra kíváncsi, vajon létezik-e érdekmentes ajándék-aktus). Látszólag mindez élesen elkülönböződik az ajándékozás tradíciójának etikai aspektusaitól. Etikai értelemben az ajándékozás az erény gyakorlása, erkölcsi jó. A gesztust jónak értékeljük, ami a megelégedettség érzését kelti, ám ezek csupán általánosságok. Idézett tanulmányában Derrida éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy etikai vonzata mellett/helyett az ajándékozás esemény, ami a meglepetésben ölt formát, alapfeltétele pedig, hogy mindenféle motiváció nélkül kell megtörténnie. Kettősségéből adódóan ugyanakkor teret adhat az alázat és a fölényben lévő ember konfliktusának, jóllehet az ajándék-kommunikációban normákhoz kötött az adás és az elfogadás is (Spinoza). Például ha valaki visszaadja az ajándékot, a mellé rendelt etikai jó átfordul; fájdalmat, vesződséget okoz, az ajándék tehát adott esetben mérgező (Gift, gift, Vö. 25-26.). Ugyanez történik akkor, ha a megajándékozott adósomnak érzi magát. Ez az ajándék másik, nem túl kellemes aspektusa, ami sokszor ellehetetleníti magát a szándékot: „Az ajándék meghatározott értelemben érték nélküli, megszámlálhatatlan, hiszen az, aki az ajándékul kapott tárgyat értékelés alá veti, egyúttal érvényteleníti ajándék mivoltát.”[3] 

Jól látjuk, Derrida az ajándék fogalmának dekonstruálása (szétszedése, felforgatása) során meghaladja a korábbi felismeréseket, átírja az evidenciákat. Talán jogosan teszi fel ezek után a kérdést: lehetséges-e egyáltalán adni. Egyre indokoltabb lesz, hogy mi magunk is ebből a dilemmából induljunk ki.

Derrida számára két szöveg jelenti a kiindulópont: elemzi egyrészt Baudelaire A hamis pénz című írását (melynek címe sokat sejtet az ajándék kettős kódolásáról), másrészt Marcel Mauss Tanulmány az ajándékról [4] című alapvető írását. Olvasatában Mauss közismert tanulmánya mindenről szól, csak az ajándékozásról nem, hiszen ha az ajándékot a csere, ráígérés, viszonzás, szerződés felől közelítjük meg (miként Mauss tette), ha ezekkel a gondolatokkal és elvárásokkal gondolunk rá, megsemmisítjük. Az adomány nem térhet vissza az adóhoz, nem szabad egy cserefolyamat része legyen (18.), mert az felemészti. De szintén megsemmisül, ha valaki ugyanazt a dolgot viszonozza. Akkor tud csak igazán megtörténni az ajándékozás, ha nem egyenlítjük ki a számlát. Ezzel Derrida megsemmisíti az ajándékot, valójában a „rombolás körébe” lép, amikor elvitatja a jogát.

Nem az a kérdés tehát, hogyan tudjuk elkerülni, kiküszöbölni a veszélyeket – Derrida is inkább az ajándék lehetetlenségének felismerésére ösztönöz. Mintha azt mondaná, az ajándék nem lehet magában való. Mikor az ajándékozással találkozom, összecsengenek bennem ezek a filozófiai és teológiai elbeszélések, gesztusok. Ott munkál az ajándékozási tradíció folytatásának igénye, és a kérdés: vajon meg tudjuk-e tapasztalni ajándékozáskor a napkeleti bölcsek izgalmát, keresését, buzgóságát. Ezzel párhuzamosan pedig a felszólítás: „tudd meg, mit jelent adni, tudj adni, tudd, hogy mit akarsz, és hogy mit jelent az, amikor adsz, tudd, mit áll szándékodban adni, tudd, hogyan semmisül meg az ajándék, kötelezd el magad, […] add meg te, az ökonómiának, az esélyt.” (52.) Azt hiszem, végig kell követnünk magunkban ezeket a kérdéseket, amelyek valójában igények, hogy láthassuk a különbséget szimbólum és szándék, körforgás és egyszeriség között. Mert az ajándékozásnak, ha valóban megtörténik, felfüggesztett ideje van, kivételes mozzanat, ami „feltépi az időt”.

 

 



[1] Seneca, X. levél: Arról, amit a filozófiától kaptunk, https://mek.oszk.hu/10600/10634/10634.htm#12
[2] 3. folyam, 19. évf. 7. sz. (2008. július)
[3] https://epa.oszk.hu/00400/00458/00139/losonczalpar.html
[4] Café Bábel, 23. szám, 91–101., ford.: Sally Noémi

Legfrissebb hírek