„Még mindig a máséból vagyok bőkezű.” (Seneca)[1]
„Nem hagy nyugodni az adomány kérdése”, írja Jaques Derrida Az idő adománya (Új Palatinus Könyvesház Kft., 2003, Ford.: Kicsák Lóránt) című művének előszavában. Most, az ajándékozások időszakában talán mi magunk is felteszünk egyszerűnek látszó kérdéseket: mi az ajándék? Ki ad? Mit? És kinek? Ma már az ajándékozásnak is megvan a maga protokollja, szabályok határolják, amit nem írhatunk felül, ugyanakkor egyre nehezebb megfogni az ajándék mibenlétét; sokan úgy tiltakoznak ellene, hogy nem adnak egymásnak – semmit. Hogy többletet adhat az ajándékkal kapcsolatos elgondolásainknak és cselekvéseinknek a fogalom filozófiai értelmezése, akkor döbbentem rá, mikor felidéztem magamban Derrida fenti, 1991-ben megjelent szövegét, amely egy hosszabb kutatómunka eredményeit foglalja össze (a híres École Normale Supérieure-ön, a Yale Egyetememen, a Chicagói Egyetemen tartott szemináriumok anyagát). Ma is meghatározók számomra például a következő kérdésfeltevései: „Honnan ered ez a törvény, mely arra kényszerít, hogy adjak, számot adva az adományról? Hogy felelősséget vállaljak egy adományért, mely minden felelősségen túlra szólít, és amely megtiltja, hogy megbocsássak annak, aki nem tud adni?” (53.) Azt hiszem, kellően beszédes az idézet ahhoz, hogy láthassuk az ajándékozás eseményében vagy feltételében rejlő problémát, vagy legalábbis a kettősséget. Amikor adunk, elköteleződünk az ajándékunk mellett, de ha elfogadunk egy ajándékot, az is egyfajta elköteleződés (ráadásul ott munkál bennünk a kétely, kell-e, vagy mikor kell adnom az ajándékért valamit cserébe). Mindenképp bele kerülünk tehát a körforgásba. Ennél is terheltebb a kérdés, hogy vajon mikor nem ad semmit az ajándék, még ha tárgyként jelenlévő is.
Ezekkel a dilemmákkal több gondolkodó foglalkozott a filozófia történetében. Nagy segítségünkre lehet Losoncz Alpár Korunkban megjelent szövege, amely áttekinti az ajándék filozófiai jelentéskörét, meghatározó szöveghelyeit.[2] Ismerősen csengő konklúziója mégsem erről a területről érkezik, hanem a közgazdaságtan felől, eszerint ma semmit sem kaphatunk ajándékba, mert mindennek megvan az ára (s Senecát idézi, mikor arra kíváncsi, vajon létezik-e érdekmentes ajándék-aktus). Látszólag mindez élesen elkülönböződik az ajándékozás tradíciójának etikai aspektusaitól. Etikai értelemben az ajándékozás az erény gyakorlása, erkölcsi jó. A gesztust jónak értékeljük, ami a megelégedettség érzését kelti, ám ezek csupán általánosságok. Idézett tanulmányában Derrida éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy etikai vonzata mellett/helyett az ajándékozás esemény, ami a meglepetésben ölt formát, alapfeltétele pedig, hogy mindenféle motiváció nélkül kell megtörténnie. Kettősségéből adódóan ugyanakkor teret adhat az alázat és a fölényben lévő ember konfliktusának, jóllehet az ajándék-kommunikációban normákhoz kötött az adás és az elfogadás is (Spinoza). Például ha valaki visszaadja az ajándékot, a mellé rendelt etikai jó átfordul; fájdalmat, vesződséget okoz, az ajándék tehát adott esetben mérgező (Gift, gift, Vö. 25-26.). Ugyanez történik akkor, ha a megajándékozott adósomnak érzi magát. Ez az ajándék másik, nem túl kellemes aspektusa, ami sokszor ellehetetleníti magát a szándékot: „Az ajándék meghatározott értelemben érték nélküli, megszámlálhatatlan, hiszen az, aki az ajándékul kapott tárgyat értékelés alá veti, egyúttal érvényteleníti ajándék mivoltát.”[3]
Jól látjuk, Derrida az ajándék fogalmának dekonstruálása (szétszedése, felforgatása) során meghaladja a korábbi felismeréseket, átírja az evidenciákat. Talán jogosan teszi fel ezek után a kérdést: lehetséges-e egyáltalán adni. Egyre indokoltabb lesz, hogy mi magunk is ebből a dilemmából induljunk ki.
Derrida számára két szöveg jelenti a kiindulópont: elemzi egyrészt Baudelaire A hamis pénz című írását (melynek címe sokat sejtet az ajándék kettős kódolásáról), másrészt Marcel Mauss Tanulmány az ajándékról [4] című alapvető írását. Olvasatában Mauss közismert tanulmánya mindenről szól, csak az ajándékozásról nem, hiszen ha az ajándékot a csere, ráígérés, viszonzás, szerződés felől közelítjük meg (miként Mauss tette), ha ezekkel a gondolatokkal és elvárásokkal gondolunk rá, megsemmisítjük. Az adomány nem térhet vissza az adóhoz, nem szabad egy cserefolyamat része legyen (18.), mert az felemészti. De szintén megsemmisül, ha valaki ugyanazt a dolgot viszonozza. Akkor tud csak igazán megtörténni az ajándékozás, ha nem egyenlítjük ki a számlát. Ezzel Derrida megsemmisíti az ajándékot, valójában a „rombolás körébe” lép, amikor elvitatja a jogát.
Nem az a kérdés tehát, hogyan tudjuk elkerülni, kiküszöbölni a veszélyeket – Derrida is inkább az ajándék lehetetlenségének felismerésére ösztönöz. Mintha azt mondaná, az ajándék nem lehet magában való. Mikor az ajándékozással találkozom, összecsengenek bennem ezek a filozófiai és teológiai elbeszélések, gesztusok. Ott munkál az ajándékozási tradíció folytatásának igénye, és a kérdés: vajon meg tudjuk-e tapasztalni ajándékozáskor a napkeleti bölcsek izgalmát, keresését, buzgóságát. Ezzel párhuzamosan pedig a felszólítás: „tudd meg, mit jelent adni, tudj adni, tudd, hogy mit akarsz, és hogy mit jelent az, amikor adsz, tudd, mit áll szándékodban adni, tudd, hogyan semmisül meg az ajándék, kötelezd el magad, […] add meg te, az ökonómiának, az esélyt.” (52.) Azt hiszem, végig kell követnünk magunkban ezeket a kérdéseket, amelyek valójában igények, hogy láthassuk a különbséget szimbólum és szándék, körforgás és egyszeriség között. Mert az ajándékozásnak, ha valóban megtörténik, felfüggesztett ideje van, kivételes mozzanat, ami „feltépi az időt”.
[1] Seneca, X. levél: Arról, amit a filozófiától kaptunk, https://mek.oszk.hu/10600/10634/10634.htm#12
[2] 3. folyam, 19. évf. 7. sz. (2008. július)
[3] https://epa.oszk.hu/00400/00458/00139/losonczalpar.html
[4] Café Bábel, 23. szám, 91–101., ford.: Sally Noémi
Most, advent időszakában még van időnk rá, hogy „az idő specialistái” (Michel Foucault) legyünk. Az adventi időszak az eljövetelre történő felkészülés időszaka, a várakozás és a lelki felkészülésé, ezt hangsúlyozza számunkra az eszkatológia is. Nem véletlen, amire Michel Foucault hívja fel a figyelmet: „az időbeli szabályozás örökölt eljárásait” éppen a szerzetesrendek dolgozták ki, az időbeosztás kolostori tradíciókra tekint vissza. Legfőbb ideje annak, hogy ezt a hagyományt ne csak gyakorolni legyünk képesek, hanem igazán benne legyünk legalább a saját időnkben.
Ezért váltunk léptéket. Heti nyolc oldal már nem elég ahhoz, hogy saját kultúránkat megmutassuk, gazdagítsuk.
Új formátumot kerestünk, egy új hordozót készítünk elő. Terveink szerint havonta százvalahány oldalnyi kortárs magyar kultúrát mutatunk meg, és ez csak a töredéke lesz annak, amit mutatni lenne érdemes.
Köszönjük, köszönöm, hogy eddig kitartottak mellettünk.
Gyanúsan sokat figyelem magam az utóbbi időben: vagy beteges nárcizmus ez, vagy megöregedtem és óvatosabb vagyok. De az is lehet, hogy van rá okom. Okom van rá.
Ez az ok most éppen a printlapunk megszűnése/átalakulása/világhálóra költözése.
Csöppet sem jó érzés. Tudom, persze, ez a múlt, az online a jövő, de mégis, mégis, miért temetni mindjárt mindent, ami a múlt?
Olyan időket élünk, amikor ismét nagy szükség van a leírt szó erejére és hitelére. A karácsonyi készülődés elcsendesülésében talán sokan osztoznak velünk ebben. A világ radikális átalakulása olyan kihívások elé állítja a nemzeteket, amelyekre nem mindegy, hogyan felelünk. Hagyjuk-e megkérdőjeleződni alapértékeinket, avagy megerősítjük évezredes kultúránkat, amely páratlan gazdagságával igenis képes megtartani minket az elnyelni készülő örvényekkel szemben. Irodalmi alkotásaink azért is értékelődnek fel napjainkban, mert a világjárvány okozta elszigetelődésünkben hidakat képezhetnek lélektől lélekig, hogy üzeneteink
A karantén idején íródó szövegek gyakran reflektálnak a tértapasztalat iránti igényünkre. Jelképes, hogy a kolozsvári Helikon folyóiratnak Kijárási tilalom címmel indult külön rovata (ami a tér felügyeleti-hatalmi, társadalmi, szociokulturális stb. vonatkozásait hozza játékba), vagy hogy a karantén időszakában íródó Dekameron 2020 című (dr. Farkis Tímea által szerkesztett) kötet első fejezetei is Találkozás, Várakozás, Utazás témákkal indítanak.
„A nyolcvanas évek második felében Marosvásárhelyen és Maros megyében a kialakult gazdasági és politikai helyzet miatt általános rossz hangulat uralkodott. A megye és a város magyar lakossága, a magyarságnak a politikai, gazdasági életből történő fokozatos kiszorulása miatt kétszeresen is elnyomva érezhette magát. A város magyar közösségében általános csüggedés, kiábrándultság, esetenként veszélyérzet volt érzékelhető, és jelentősen fokozódott a (legális vagy illegális) kivándorlási szándék.” – írja Novák Csaba Zoltán a Rendszerváltás Romániában című tanulmányában.
Engem újabban Szent József szerepe foglalkoztat. Ott áll minden betlehemi jelenetben, nem az övé a főszerep, de azért ott van. Az evangéliumi hagyományból tudjuk, hogy neki is szüksége volt angyali közvetítésre, hogy dűlőre jusson a szereppel, amelybe mint ember, mint férfi, mint apa keveredett. Minden áldatlannak nevezhető körülmény ellenére, amelybe a kedvesével Betlehemben kerültek, derekasan helytállt.
Közel harminc év távlatából visszatekintve az akkori kézdivásárhelyi, illetve romániai eseményekre meggyőződéssel állíthatjuk, hogy Romániában nem került sor igazi rendszerváltásra, hanem forradalomnak álcázott államcsíny történt és a második vonalbeli nomenklaturisták kerültek hatalomra. Ártatlan emberek haltak meg azért, hogy az akkori események forradalomnak tűnjenek és a titkosszolgálatok átvehessék a hatalmat. Csak hát mi erről Kézdivásárhelyen még nem tudhattunk…
1820-tól a Bánk bán szerzője Kecskemét uradalmi és városi tiszti alügyészi állásába lépett, így a város levéltárában ma is számos dokumentum őrzi a kézírását. Ezek között olvasható a boszorkánysággal vádolt Kis-Péter Ilona kihallgatási jegyzőkönyve 1824 februárjából. Érdemes ízlelgetni a szavait: „K: Te ördög űző Fábján, mitsoda Kuruzsolást követtél el Hajnal Imrén Hertzeg Sámuel Úr Kapássán? V: Nekem az eránt panaszkodott, hogy Kísértet jár a házához, azért akartam rajta tudományom szerént segíteni.”
Az utászok karácsonyfadíszeket készítettek, amelyek az olajmécsesekkel együtt az erdő szélén kiválasztott 5 méteres fára kerültek. A területet petróleumos fáklyákkal világították be, asztalokat és székeket hordtak oda. December 24-én a százados a következőket jegyezte fel: „Megvirradt a karácsony estéjének napja. Gondolatom hazaszállt, s azt hiszem, mindannyiunknak. Ilyenkor, hogy sütöttek, főztek a konyhán, fejtették a borokat a pincékben, hogy a szeretet e nagy ünnepét testi felünk is megünnepelje.”