Aki járt a marosvécsi kastélyban, tudja, hány neves író kötődik valamiképpen az ottani, valamikor pezsgő élethez, hiszen a kastély sokoldalú irodalmi és kulturális tevékenységnek volt a helyszíne. Érdemes kiemelnünk például a báró Kemény János kezdeményezésére 1926 júliusában megszervezett első Erdélyi Helikon találkozót, illetve az ehhez kapcsolódó későbbi irodalmi szerveződéseket, aminek eredményeképpen ezt a korszakot Erdély legfontosabb kultúrtörténeti időszakaként is emlegetik. Az írótalálkozókon részt vevő alkotóknak maga Kemény János küldte el a felkérőlevelet, s a báró érdeklődése és kultúra iránti elköteleződése révén neves írók, költők csatlakoztak a találkozóhoz, amelyet 1944-ig minden nyáron megszerveztek. Ezekkel kapcsolatosan nemcsak az lehet meglepő, hogy az Amerikai Egyesült Államokban született, majd apja halála után amerikai édesanyjával Erdélybe települt báró kész volt nagy összegekkel támogatni a irodalmi, kulturális és tudományos életet (a kultúra mellett élete végéig kitartott, saját fizetését ajánlotta fel például az ellehetetlenített színészeknek), hanem hogy olyan irodalmi programot tudott kialakítani, ami révén az erdélyi Helikon mint „kultúrbomba” vonulhatott be a köztudatba. Így például az Erdélyi Szépmíves Céh könyvkiadó a helikoni munkaközösség tizennégy könyvsorozatában adott ki jelentős műveket. Ehhez a Kemény János, illetve felesége, Augusta Paton által képviselt szellemiséghez csatlakozott Szerb Antal, amikor jelentkezett 1930-ban az Erdélyi Helikon folyóirat által hirdetett pályázatra, amelyet a magyar irodalom történetének megírására tettek közzé.
Makkai Sándor püspök, a zsűri tagja (Babits Mihály és Bánffy Miklós mellett) így fogalmaz az irodalomtörténeti pályázattal kapcsolatosan: „A mű szóljon az egész magyar társadalomhoz, de elsősorban a kisebbségi sorban élő magyarsághoz. Hozza közel a jelentős magyar alkotásokat főként a mai nemzedékhez, s mélyítse el a magyar irodalom tanulmányozásának vágyát.”
Tudjuk, hogy ennek a felhívásnak Szerb Antal a legjobb tudása szerint eleget tett, nem csoda, hogy a bírálók neki ítélték oda a díjat, amellyel a könyv megjelenésekor a 100 000 lejes pályatételen felül a Kuncz Aladár hagyatékából származó 30 000 lejes jutalom is járt. Szerb Antal az előszóban így reflektál a korabeli viszonyokra: „Irodalmunk történetével foglalkozni, mint Kazinczy és Kölcsey korában, ma újra a kulturális lojalitás kérdése.”
Az irodalomtörténeti munka Szerb Antalnak országos hírnevet szerzett, s Erdélyhez való kötődését a marosvécsi kastély is őrzi valamiképpen. Érdemes megnézni a szalonokban található fontos képi anyagot, könyveket, kiadványokat, noha elkeserítő szembesülni azzal a változással, amit a kastély elszenvedett. De a korabeli helyszín és az itt képviselt értékek egyébként is jól illenek Szerb Antalhoz is, polgári világlátásához, nagyvonalúságához, úri eleganciájához. Ezt az eleganciát a művei hordozzák, ugyanakkor életvitelével – pontosabban életstílusával – szintén igazodott hozzá. Havasréti József irodalomtudós „elegáns intellektualizmus”-nak nevezi ezt a minőséget. Ezt érhetjük tetten az irodalomtörténeteiben. Igaz, ő írónak tartotta magát, „akinek témája átmenetileg az irodalomtörténet volt”. Ezt láthatjuk az Utas és holdvilág című lélektani regényben vagy A Pendragon-legenda című művében, hogy csak a legismertebbeket említsük. Persze tudjuk, hogy Szerb Antal irodalmi munkássága jóval több volt ennél. Már fiatalkorában foglalkozott alkotással, a budapesti piarista gimnáziumban Sík Sándor magyartanár támogatta irodalmi érdeklődését, ezt vitte tovább az egyetemi tanulmányai során, amit követően doktorrá avatták. Később publikál a Nyugatban, ír, fordít, tevékeny szellemi életet él.
Érdekes, hogyan változik mai napig ennek a sokoldalú, a színvonalas lektűrirodalomhoz sorolt alkotónak a megítélése, kanonizálása. Ma már többen foglalkoznak azzal, hogyan épül be a neve az irodalmi (köz)tudatba, s mintha egy újfajta érdeklődésről lehetne beszámolni, de ha jól sejtem, Szerb Antal ebben a kánonban még most sincs egyértelműen jelen, életműve most is a magaskultúra és a populáris kultúra között helyezkedik el (persze ezek a leíró fogalmak ma már szintén vitatottak). Jól tudjuk, nemcsak az ő élete végződött tragikusan a Helikon szellemiségét képviselők közül, noha a legtragikusabb vég neki jutott. A háború Kemény János családját is tönkretette, de nem csillapíthatta alkotói kedvét, a kultúráért vívott harcát. Ez a mindenekfelett álló cél közös kettejük történetében.
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?