Péter Beáta: Júniális

2020. július 27., 12:04
A Székesfővárosi Pedagógiai Szeminárium tanulmányi kirándulásának résztvevői a Szent Anna-tónál (1912) – Forrás: Fortepan / Adományozó: Cholnoky Tamás

Nézd, az ott középen Attila, derűsen hunyorog a kamerába, balról Melinda, most tért vissza a mezőről a csokor margarétával, mellette István magasodik a társaság fölé, az imént olvasott könyvet még mindig a kezében tartja, jobbról pedig a szalmakalapos fiatalember Tamás, épp Sanyi újabb megjegyzésén kacag fel, aki a földre heveredett le féloldalasan a többiek elé, fejét a kezére támasztva. Mindjárt én is odaszaladok közéjük a tisztásra, csak itt beállítom a gépet.

Innen, a domboldalról körbe lelátni a völgybe, jólesik a szemnek a sok zöld, bokrok, lombhullatók és néhány fenyőfa, rét, szemet gyönyörködtető mezei vadvirág, csendesen megbúvó gyógynövény. Ni, ott, azon a részen gombák kalapkái is kivillannak! Talán csiperkék, vagy pöffeszkedő pöfetegek, netán légyölő galócák, innen nem látni tisztán. És ott van még az ezerjófű árnyékában meghúzódó bogárbirodalom, a természet sok apró csodájával. Talán ha közel hajolunk hozzájuk, megértjük, a sipítás, hogy jaj, megtámadt egy bogár, nem segít. Lent a völgyben földút kígyózik, rajta alkonyatkor cammogó szénásszekerek, elszórva házak, esténként az ablakokban felgyúló világok jelzik, hogy élet van bennük. Ittlakók és a város betonrengetegéből hétvégén kiszabadulók köszönnek egymásnak, ha az erdei ösvényeken találkoznak: Jó napot! – mondják a városlakók. Isten áldja! – jön a válasz.

Egy méhike a fülemnél zümmög, feltekintek az égre, néhány bárányfelhő úszik, beleborzongok ebbe az idillbe. A kezem már az exponálógombon, de meggondolom magam, valami mégis hiányzik. Attila közben a gyógynövények népi neveit magyarázza a lányainak, Melinda egy szövegen kezd dolgozni, István is elmerül a könyvében, Tamás a családjának integet, épp kapaszkodnak fel a dombon, Sanyi a kisfiával fát vág a tűzrakáshoz.

És akkor megjelensz te a tisztáson, majd sorra érkeznek a szerzőink, régi ismerősök és azok is, akikre az elmúlt két évben figyeltem fel. Egymást üdvözölve, nagy vigasságban, kacagva fordultok a kamerába, lebegteti a nyári szellő a hajakat és ruhákat, lefúj egy-két szalmakalapot, meglebbenti a gomblyukakba tűzött mezei virágokat.

Itt van mindenki – szerző, szerkesztő és tördelő, korrektor, nyomdász és lapkihordó, a családjaink, barátaink… És te, kedves olvasó. Mert így teljes a kép.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020 júliusi számában)

  
Sántha Attila: Fenyőillat a szobában

A járványból adódó komplikációk miatt két hónap kiesés után jelenik meg az erdélyi Előretolt Helyőrség. Leálltunk mi is egy kicsit, hibernáltunk, vártuk, hogy elmúljon a baj.

Most pedig újra itt vagyunk, kétévesen. Ugyanis 2018 júliusában jelent meg az első számunk, s azóta (a mostani kiesésig) négyhetente ott voltunk az olvasók asztalán. Egy gyermek életében iszonyatosan hosszú idő ez, világokat tud befogadni magába ezalatt; egy kulturális lap életében viszont kevés: nagyjából arra elég, hogy megmutassa, mire képes, milyen írókat-szerzőket tud maga köré gyűjteni, mennyire tud az olvasó bőre alá bújni. A kultúra lassú, és idő kell neki, hogy partot mosson.

Tudjuk, az irodalom és a kultúra nem nálunk, íróknál kezdődik, hanem Önnél, az olvasónál, amikor életre kelti műveinket. Az író hiába ír, ha nem olvassák. A színész hiába játszik, ha nem látják (apropó: a karantént éppen a színművészek szenvedték meg leginkább, hisz a teremben ülő, hús-vér néző nélkül egyszerűen elképzelhetetlen a színház). A szónok hiába beszél, ha nem hallják (éppen ezért a világ legmókásabb helye a londoni Hyde parkban kialakított Szónokok sarka, ahol mindenki elmondhatja a magáét, éppen csak nincs, aki meghallgassa).

Első pillanattól fogva azon voltunk, hogy olyan szövegeket adjunk az Ön, az olvasó kezébe, melyek nem a köldöknézésben merülnek ki (valljuk be férfiasan: az irodalom, kultúra jó része még ma is a művészet a művészetért elvet követi). Mi olyan alkotásokkal próbáltunk előállni, melyek a bizonyára érdekes „immanens érték” mellett figyelnek Önre is; melyek Önről szólnak, vagy legalábbis szólhatnának. Merthogy minden idegen tőlünk, ami nem emberi (legyen az akár „immanens érték” is), ami nem rólunk szól.

Érzések, szenvedély, humor – mind olyasmi, amit csakis az irodalom, a kultúra tud adni ebben a világban (nyilván a személyes megélésen túl). Ezt próbáljuk adni mi is Önnek, az olvasónak. És, lévén erdélyiek, azt reméljük, a fény és derű, a humor és jóság mellett egy csepp fenyőillatot is csempészünk a szobájába.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. júniusi számában)