Nézd, az ott középen Attila, derűsen hunyorog a kamerába, balról Melinda, most tért vissza a mezőről a csokor margarétával, mellette István magasodik a társaság fölé, az imént olvasott könyvet még mindig a kezében tartja, jobbról pedig a szalmakalapos fiatalember Tamás, épp Sanyi újabb megjegyzésén kacag fel, aki a földre heveredett le féloldalasan a többiek elé, fejét a kezére támasztva. Mindjárt én is odaszaladok közéjük a tisztásra, csak itt beállítom a gépet.
Innen, a domboldalról körbe lelátni a völgybe, jólesik a szemnek a sok zöld, bokrok, lombhullatók és néhány fenyőfa, rét, szemet gyönyörködtető mezei vadvirág, csendesen megbúvó gyógynövény. Ni, ott, azon a részen gombák kalapkái is kivillannak! Talán csiperkék, vagy pöffeszkedő pöfetegek, netán légyölő galócák, innen nem látni tisztán. És ott van még az ezerjófű árnyékában meghúzódó bogárbirodalom, a természet sok apró csodájával. Talán ha közel hajolunk hozzájuk, megértjük, a sipítás, hogy jaj, megtámadt egy bogár, nem segít. Lent a völgyben földút kígyózik, rajta alkonyatkor cammogó szénásszekerek, elszórva házak, esténként az ablakokban felgyúló világok jelzik, hogy élet van bennük. Ittlakók és a város betonrengetegéből hétvégén kiszabadulók köszönnek egymásnak, ha az erdei ösvényeken találkoznak: Jó napot! – mondják a városlakók. Isten áldja! – jön a válasz.
Egy méhike a fülemnél zümmög, feltekintek az égre, néhány bárányfelhő úszik, beleborzongok ebbe az idillbe. A kezem már az exponálógombon, de meggondolom magam, valami mégis hiányzik. Attila közben a gyógynövények népi neveit magyarázza a lányainak, Melinda egy szövegen kezd dolgozni, István is elmerül a könyvében, Tamás a családjának integet, épp kapaszkodnak fel a dombon, Sanyi a kisfiával fát vág a tűzrakáshoz.
És akkor megjelensz te a tisztáson, majd sorra érkeznek a szerzőink, régi ismerősök és azok is, akikre az elmúlt két évben figyeltem fel. Egymást üdvözölve, nagy vigasságban, kacagva fordultok a kamerába, lebegteti a nyári szellő a hajakat és ruhákat, lefúj egy-két szalmakalapot, meglebbenti a gomblyukakba tűzött mezei virágokat.
Itt van mindenki – szerző, szerkesztő és tördelő, korrektor, nyomdász és lapkihordó, a családjaink, barátaink… És te, kedves olvasó. Mert így teljes a kép.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020 júliusi számában)
A Magyar Írószövetségből rögvest Dunaszerdahelyre vitt az utam, hogy eleget tegyek a SZMÍT elnöke, Hodossy Gyula meghívásának. A táskában könyvek, a lelkemben csordultig szeretet, a fejemben a Himnusz és a zivataros századok, amik, úgy tűnik, nem múltak el. Határon túlra menet mindig olyan érzés fog el, mint amikor elindultam szülővárosom, Beregszász felé. Bár be kell látni, hogy a határátkelés így, több órás sor nélkül egyetlen kicsi gyomorgörcsöt sem okoz, és nem is hiányzik.
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.