Puskás Attila: Börtönversek és kommentárok – emlékezetbe vésett sorok és gondolatok

2021. december 06., 08:55

Az 1931-ben Kolozsváron született Puskás Attila 1954-ben szerzett tanári diplomát, tanított Szépvízen, majd a csíkszeredai vegyes líceumban (1955– 58). 1959. május 12-én öt tanártársával és öt diákkal együtt letartóztatták, és „a társadalmi rend elleni felforgató tevékenység”, valamint „tiltott írások terjesztése miatt” kényszermunkára ítélték. 1964. augusztus 3-án szabadult általános közkegyelem révén. A marosvásárhelyi és a szamosújvári börtönben született verseiből, valamint az azokhoz fűzött kommentárjaiból tallózunk.

Puskás Attila 1970-ben

Emlékeim…

Emlékeim, ti messzeszálló fecskék
visszatértek a zordon tél után
vagy halálsikollyal zuhantok a mélybe
a szelíden ringó, kéklő Adrián?


Visszatértek, tudom, visszatértek,
az ismerős tájak bája int,
ha majd a mezőkön új tavasz nevet fel,
s teljesülnek embervágyaink.


De, emlékek, most messze tőlem, el:
A rabmadár ím újra énekel.
Mit tudják, kik süketek e dalra,
hogy kintről rá testvérhang felel.

Marosvásárhely, 1959. augusztus
(tranzitbörtön)

Ezekben a napokban tudtam meg, hogy Csaba öcsém a mellettünk levő cellában van. A két cellát összekötő kályhamélyedésből kivett téglának a résén át cigarettát, kockacukrot kaptam Csabától. Én zsebkendőre írt verset adtam neki. Az itt szereplő versért szenvedett egy besúgó (Suciu) miatt. Engem nem árult el. A besúgó bosszúból árulkodott: nem adtam neki a küldeményből.

… egy zárt, fülledt cellában két rab. Marosvásárhely nevet. Az összes elképzelhető színek szirmokba bújtak segíteni a szegényes emberi képzeletet. A Maros lusta és alattomos, langyos, mint egy királytigris. Csónakok tarajozzák, és készülnek apró és kurta nyári találkák a városszéli erdőkben, a testbágyasztó égeresekben, füzesekben. Beh jó élni!

… a cella szűk. Két cementtalapzat magasan: ágy. Nehogy vasa, leszerelhető alkatrésze legyen. Könnyen haragra gerjed a rab, és fegyvert rögtönöz belőle! S jaj, félelmetes az agy, ha ellenőrzi tetteit a keserű józanság, a félelem, a sovány remény: hátha jó viselkedésemet javamra írják.

… vagy nehogy a halálra üldözött önmaga ellen tudjon irgalomeszközt készíteni, az élet ellen. Ezt nem szabad! A hulla, igaz, hogy örökre veszélytelenné válik, de ki felel érte? Mert a modern ember nem lesz egy rossz álom hatására öngyilkos! Óh, sokat kibír az ember! (Milyen közhellyé vált ez manapság. Nem véletlen!) Ha tudatosan leszel öngyilkos, előbb halálra kell ítélned önmagad. Vád? Hogy tévedtél?

Bűnös vagy a diktatúra „jótéteményeivel” szemben? Vajon... De hiszen azt sem tudod, tettél-e olyasmit, ami a te fogalmaid szerint büntethető! S ha éppen ki is fejezted elégedetlenségedet? Lázított valakit a tudott keservek elismétlése fennhangon? Nem. Csupán könnyített társad terhein is. Kibírjuk… Íme, kibírtuk!

… vagy azért légy öngyilkos, mert kikészített a vallatód? Úgy! Szóval tetszett szájalni, tenni, bujtogatni! … De felelni érte – nem? Felelj! Tagadj! Álcázz! Irányítsd érdekeid és érdekeink szerint a kihallgatást, és légy résen az egymás ellen uszító cseleknél a csapdák és a melléd tett besúgók ellenében. Hagyd az öngyilkosságnak még a gondolatát is. Ne légy gyáva! (Nem is hallottam öngyilkos eseteket odabenn. Legvilágosabb bizonyítéka a modern ember életkedvének, reális reménykedésének és méltóságának. Vagy gyávaságának?)

Íme, így kísértettek meg engem is az emlékek. Hívtak a tág világba ki. Látni, szagolni, futni az erdő lejtőjén le, és lenyomni a hűvös szoba kilincsét, és nem rettegni minden csengőberrenéstől, az őrök papucsainak lefetyelésétől, az ajtó zárainak felcsapódásától, a hullámszerűen továbbterjedő pisszegésektől, amelyek azt jelentik: valakit hoznak vagy visznek (talán éppen Csaba öcsémet). A kihallgatószobák sajátos, motorinaszagú* előszobájától, amelyet csak lopva láthattam a fekete flastrommal leragasztott üvegű, mocskos szemüveg alól. A parkettnek, a linóleumnak és az indigós aktáknak, a parfümös tiszti öltönyöknek örökre emlékezetes szagát érzem.

Íme, mindennek vége. De az emlékek… Embervágyaink nem teljesültek. De mindenek felett élni, élni kell, és emlékezni.

Januári elégia a börtönből

A Föld tarkasága eltűnt,
nincs tarka és árnyékos liget,
az égre hófátyoI borult már,
ezüsttavon náderdő zizeg.
Hulló hópelyhek, ti csak hulljatok,
az Oltárkövön nem ég áldozat,
aranyköntösű táltosunk, a Nap
Más bolygón áldoz fehér lovat.


Az a törvény, hogy tél legyen:
hulló fehérség, mely örök,
a Korall-tenger hogy befagyjon,
s ne rejtsenek búzát a rögök.
Majd egykor titkos zümmögéssel
hír remeg át az éteren:
magányos bolygó, hófehér,
hajdan büszke, most néptelen.


A Föld tarkasága eltűnt,
nincs tarka rét és árnyékos liget,
s bár riadt csend van, s fagyhalál,
emeld fel, Ember, forró szíved!

Marosvásárhely, 1960. február

A rettegés, a bizalmatlanság, a feszült várakozás csendje. Nem kétlem: kinn szabad az élet. Szabad azoknak, akik okosan élnek. Szabad azoknak, akik lemondtak arról, hogy vitába szálljanak a Hatalommal. Szabad azoknak, akik nem bírálnak többet mást, mint az államilag hizlalt bürokráciát és a miszticizmust, amely valójában nincs és nem hatna, ha csírájában élne is. A protekciót – úgy általában, és személyreszólón, ha… Kegyvesztett lett az illető, a lógást, amelynek úgy látszik, egyre több ember érzi a hajszolt életben szükségét… az apolitizmust, amely esernyő alatt a jóhiszeműek szárazon akarnak maradni – de hát bárki tudja, hogy mit rejt stb.

A bírálat; („a szociálista társadalom hajtóereje”) hatástalan, vagy ha nem, nem oldja meg a legsúlyosabb kérdéseket: az emberi méltóság (amit az egyén szabadsága jellemez), a gondolkodás és az ellenzékiség, szabadságát, a vagyoni biztonságot, a vallási, nemzetiségi és az összes európai értelmű egyéni jogokat

… tél volt; és hullott a hó. Fáztam. Nem mentem ki sétálni, mert lyukas volt a cipőm. Akkor, egyedül a cellában írtam (agyamba) a verset.

Tavaszodik

Fenn: hasas barna bárkák,
s fürge, fehér fregattok
bontanak vitorlát.
Lenn: a nyersszagú, pállott avarban
sárga füvek
s fennakadt kórók zörögnek.


Az Olt partján vén füzek
a part szélére ültek,
a zsémbes vizet csúfolják.
Most Pán „gyülekezz”-t int,
kürtjéből fújja a vizeknek,
s a bárkák kikötnek ott,
ahol az ég a Földdel,
a fenyő a rozzsal találkozott.
Tavaszodik.
Zömök mogyorók
és nyurga nyírek
bontanak barkát
Verébrajt melenget
a sárgán füstölgő ganédomb.
Lomhán varjúcsapat lebben odébb…


Tavaszt szakítani csábít
a sárgán mosolygó martilapú.
Fenn, a töltésen
megáll egy paraszt,
s markába hajolva
lobbant gyufát…


Tavaszodik.
Érzem.
Jól tudom: a börtönfalon túl
nem Zsögöd,
de mégis, minden illat,
szag, szín a gerlai
dombra költözött.
Jól tudom,
langyos hullámban fürdet a Nap,
s hosszan búcsúzik
a rácson át,
ha elhalad.


Óh, könyörtelen Sors!
Óh, sivár nappalok!
Emlékezni,
bár álmodni hagyj

Szamosújvár, 1960. március

Ekkor bútorfényező voltam. Kinn tavaszodott. Bent orrom még tiltakozott a benzinezett szesz szaga ellen. Zaj, kalapálás, félelemlesben forgolódó fejek: hol a mester, hol az őr? Minden a rabszolgamunka örök létét erősítette: a halomban várakozó, pácolt bútordarabok, a kurtaparancsú mesterek, a betanult régiek szolga-engedelmessége, a kötekedő őrök, akik sohasem elégedettek a teljesítménnyel. A 12 órás munkaidő, a málé (ízetlen és száraz, mint a tőzeg)… és a tavasz, amely nélkülünk is szép és ígéretes. Az a tudat, hogy jogfosztottak vagyunk, akik saját életük fölött sem rendelkeznek, akik „teljesítmény-jószágok” lettek, az mindennél elkeserítőbb, lázítóbb. Ami maradt: a múlt, a múlt szép emlékei.

* gázolajszagú

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)