Amikor legelőször megláttam egy összejövetelen, vadul gesztikulálva magyarázott egy unott bölcsésznek. Amaz eleinte még megpróbálta sziporkázó szaktudományát villogtatni, olyan szókapcsolatokat vetett közbe, mint keresztény egzisztencializmus vagy evangéliumi esztétika, sőt egyszer még a Késő kegyelemről is akart valami okosat mondani, de nem jutott szóhoz. Ezért inkább megvető tekintettel, eperborát szürcsölgetve hallgatta tovább a furcsa, szemüveges idegen szenvedélyes monológját.
Arca kipirult, haja szétzilálódott, szeme lázban égett.
– Semmit sem tudsz a világról – fordult felém hirtelen –, amíg nem jártál az igazi pusztában. Nem a világ anyagi megtestesüléséről beszélek, hanem a valódi pusztaságról. Nem éltél, amíg nem tapasztaltad meg a teljes kitaszítottságot.
– És te megtapasztaltad már? – kérdeztem nevetve. Szörnyen szórakoztatott, olyan kis naiv fanatikusnak tűnt, akit órákon keresztül lehet ugratni anélkül, hogy észrevenné.
– Minden éjjel – mondta rezzenéstelen arccal, és nyomatékosan a szemembe nézett. – Pontosan úgy, ahogy a versben is: a ház, a szél, a hegyek, a magány, az ösvény. Ott vár rám. Még nem értem el odáig, de minden éjjel egy kicsit közelebb jutok. Már nem kell sok, és beszélni fog hozzám. – Most rajta volt a sor, hogy felnevessen. Rendesen károgott. Megborzongtam, és továbbálltam másokkal beszélgetni.
Amikor legközelebb összefutottunk egy könyvesboltban, fel sem tűnt igazán, hogy ügyetlenül használja a kezét. Leejtett egy nehéz kötetet, és segítettem neki visszatenni a polcra. Mindenkivel előfordul. Csak a következő alkalommal vált furcsává. Nagy, fehér kötés pólyálta kézfejét, szégyenkezve próbálta takargatni. Amikor rákérdeztem, lesütött szemmel motyogta, hogy elesett.
Néhány hónap múlva ismét találkoztunk. Tél volt, hatalmas kesztyűt hordott mindkét kezén, nem láthattam, mi van alatta. Arca sápadt volt, beteges. Egy rövid szakaszon együtt sétáltunk, nehezen járt, húzta a lábát. Nem fogadta el, amikor felajánlottam, hogy támaszkodjon rám.
Alig telt el három hét és felhívtak a kórházból. Amikor berobogtam a sürgősségire, ott feküdt egy hordágyon a fal mellett. Mellén átázott a kötés, alvadt vérdarabok feketélltek alatta.
– Mi történt vele? – kérdeztem az elém siető ápolónőt.
– Nem tudja senki. Jobban tenné, ha most odamenne, mindjárt felviszik a műtőbe.
– De miért én? Hol a családja? – Semmit sem értettem.
– A mentőben az ön nevét kiabálta, és megtaláltuk a számát a telefonjában.
– De hát alig ismerem! – fakadtam ki végre.
– Jobb a semminél – vonta meg a vállát a nő. – Menjen oda hozzá! Ha nem érte, akkor magáért.
Ezt nem értettem. Tanácstalanul néztem rá, talán meg is sajnált.
– Később megbánná – mondta lassan, majd elfordult.
Odamentem. Alig volt magánál, de láttam a szemében, hogy rögtön felismert. Mondani akart valamit, de csak artikulálatlan hangok és nyálkás vér hagyta el az ajkait. Sebes kezével erőtlenül megragadta a karomat, erre közelebb hajoltam.
– Meg sem ismert – motyogta a fülembe, majd eszméletét veszítette.
A műtét nem tartott sokáig. Túl nagy volt a vérveszteség, szabadkozott később egyik lábáról a másikra állva az orvos. Mondtam neki, hogy ne fáradjon, bár nagyon szomorú vagyok, amiért ilyen fiatalon…, tulajdonképpen alig ismertem. Amikor elindultam kifelé, a recepción még megpróbálták rám sózni a személyes tárgyait: vastag keretes szemüveg, telefon, pénztárca, kulcsok, egy Parker toll, neonzöld csomagolású rágógumi. Nem fogadtam el.
Hazasétáltam, nem tudtam mire vélni az egészet. Sokkolt, hogy belekeveredtem, de nem éreztem semmit, igazából még szomorúságot sem. Megittam egy csésze teát, zuhanyoztam és lefeküdtem aludni. Azt álmodtam, hogy kietlen vidéken, csupasz hegyek között vándorlok, majd szűk ösvényre érek. Az ösvényen valaki tartott felém, de felébredtem, mire kitisztult volna az arca. Torkomban dobogó szívvel bámultam bele a sötétbe, az ablakot szél zörgette. Sajgó fájdalmat éreztem a tenyeremben.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. február 22-i számában.)
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.