Amikor legelőször megláttam egy összejövetelen, vadul gesztikulálva magyarázott egy unott bölcsésznek. Amaz eleinte még megpróbálta sziporkázó szaktudományát villogtatni, olyan szókapcsolatokat vetett közbe, mint keresztény egzisztencializmus vagy evangéliumi esztétika, sőt egyszer még a Késő kegyelemről is akart valami okosat mondani, de nem jutott szóhoz. Ezért inkább megvető tekintettel, eperborát szürcsölgetve hallgatta tovább a furcsa, szemüveges idegen szenvedélyes monológját.
Arca kipirult, haja szétzilálódott, szeme lázban égett.
– Semmit sem tudsz a világról – fordult felém hirtelen –, amíg nem jártál az igazi pusztában. Nem a világ anyagi megtestesüléséről beszélek, hanem a valódi pusztaságról. Nem éltél, amíg nem tapasztaltad meg a teljes kitaszítottságot.
– És te megtapasztaltad már? – kérdeztem nevetve. Szörnyen szórakoztatott, olyan kis naiv fanatikusnak tűnt, akit órákon keresztül lehet ugratni anélkül, hogy észrevenné.
– Minden éjjel – mondta rezzenéstelen arccal, és nyomatékosan a szemembe nézett. – Pontosan úgy, ahogy a versben is: a ház, a szél, a hegyek, a magány, az ösvény. Ott vár rám. Még nem értem el odáig, de minden éjjel egy kicsit közelebb jutok. Már nem kell sok, és beszélni fog hozzám. – Most rajta volt a sor, hogy felnevessen. Rendesen károgott. Megborzongtam, és továbbálltam másokkal beszélgetni.
Amikor legközelebb összefutottunk egy könyvesboltban, fel sem tűnt igazán, hogy ügyetlenül használja a kezét. Leejtett egy nehéz kötetet, és segítettem neki visszatenni a polcra. Mindenkivel előfordul. Csak a következő alkalommal vált furcsává. Nagy, fehér kötés pólyálta kézfejét, szégyenkezve próbálta takargatni. Amikor rákérdeztem, lesütött szemmel motyogta, hogy elesett.
Néhány hónap múlva ismét találkoztunk. Tél volt, hatalmas kesztyűt hordott mindkét kezén, nem láthattam, mi van alatta. Arca sápadt volt, beteges. Egy rövid szakaszon együtt sétáltunk, nehezen járt, húzta a lábát. Nem fogadta el, amikor felajánlottam, hogy támaszkodjon rám.
Alig telt el három hét és felhívtak a kórházból. Amikor berobogtam a sürgősségire, ott feküdt egy hordágyon a fal mellett. Mellén átázott a kötés, alvadt vérdarabok feketélltek alatta.
– Mi történt vele? – kérdeztem az elém siető ápolónőt.
– Nem tudja senki. Jobban tenné, ha most odamenne, mindjárt felviszik a műtőbe.
– De miért én? Hol a családja? – Semmit sem értettem.
– A mentőben az ön nevét kiabálta, és megtaláltuk a számát a telefonjában.
– De hát alig ismerem! – fakadtam ki végre.
– Jobb a semminél – vonta meg a vállát a nő. – Menjen oda hozzá! Ha nem érte, akkor magáért.
Ezt nem értettem. Tanácstalanul néztem rá, talán meg is sajnált.
– Később megbánná – mondta lassan, majd elfordult.
Odamentem. Alig volt magánál, de láttam a szemében, hogy rögtön felismert. Mondani akart valamit, de csak artikulálatlan hangok és nyálkás vér hagyta el az ajkait. Sebes kezével erőtlenül megragadta a karomat, erre közelebb hajoltam.
– Meg sem ismert – motyogta a fülembe, majd eszméletét veszítette.
A műtét nem tartott sokáig. Túl nagy volt a vérveszteség, szabadkozott később egyik lábáról a másikra állva az orvos. Mondtam neki, hogy ne fáradjon, bár nagyon szomorú vagyok, amiért ilyen fiatalon…, tulajdonképpen alig ismertem. Amikor elindultam kifelé, a recepción még megpróbálták rám sózni a személyes tárgyait: vastag keretes szemüveg, telefon, pénztárca, kulcsok, egy Parker toll, neonzöld csomagolású rágógumi. Nem fogadtam el.
Hazasétáltam, nem tudtam mire vélni az egészet. Sokkolt, hogy belekeveredtem, de nem éreztem semmit, igazából még szomorúságot sem. Megittam egy csésze teát, zuhanyoztam és lefeküdtem aludni. Azt álmodtam, hogy kietlen vidéken, csupasz hegyek között vándorlok, majd szűk ösvényre érek. Az ösvényen valaki tartott felém, de felébredtem, mire kitisztult volna az arca. Torkomban dobogó szívvel bámultam bele a sötétbe, az ablakot szél zörgette. Sajgó fájdalmat éreztem a tenyeremben.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. február 22-i számában.)
