Szalai Klaudia: Egy hajnali részegség margójára

Kedves Jácint!
Tudom, régóta nem kerestelek. Talán a fülledt, meleg nyári este, vagy a lemenő napsugarak idézték vissza újra alakodat? Nem tudom pontosa, de most megint neked írok. A minap Kosztolányi Dezsőről hallgathattam meg egy csodálatos előadást. Biztosan neked is tetszett volna, hiszen ő a mi közös szerelmünk. Jácint, valljuk be, ha Kosztolányi nem lenne, te sem lennél, hiszen én nem olvastam volna soha Esti Kornélt, te pedig sosem lehettél volna Esti interpretációja műveimben.
Emlékszel még arra, mikor a falu kocsmájából vígan szóltak a magyar nóták? Te mindnek tudtad a szövegét, én pedig minden gátlásomat levetve táncoltam rájuk a sötétben. Azt tudtad, hogy Kosztolányi is gyakorta nótázott? 1928-as levelében például így fogalmaz: „Tegnap Ferenczivel és Hollósiékkal mulattunk cigányzene mellett. Ezt énekeltem hangosan: Rámás csizmát visel a babám. Szép lehettem.” Mint megtudtam, ők sem vetették meg a nótázást, bár olykor megbánták múlt éjjeli cselekedetüket. Hogy miért? – kérdeznéd. A nyugati kultúra hatására. A monarchia egy hatalmas világvárost hozott létre mind műveltségi mind kulturális szempontból, s így a nótázás fokozatosan veszített presztízsértékéből. Most már csak az a kérdés, hogy vajon milyen lehetett egy kocsmai este, ahol Kosztolányi Dezső a maga pompájában telitorokból énekli a Rámás csizmát visel a babám című nótát. A zenei motívumokat, valamint az imént említett est hangulatát ifj. Szerényi Béla népdalénekes, valamint Frankie Látó hegedűművész idézték meg. Úgy gondolom – de javíts ki, ha tévedek – biztosan táncra perdültünk volna. Nos, hogy mennyire díjazta volna a közönség a kellően botlábú előadást, azt nem tudom, de ahogyan elnéztem őket, mindenki szívesen fogadta volna az extra előadást.
És arra emlékszel, mikor a fűben feküdtünk és arról áradoztam neked, hogy egy nap majd lesz egy saját lakásom, amely üresen fog állni, s csak egy dolog lesz benne: egy zongora? Talán tényleg neked volt akkor igazad, és én tényleg éltem a 19. században. Zipernovszky Kornél zenetörténész előadásából ugyanis azt is megtudtam, hogy a századfordulóra a polgári otthonok elmaradhatatlan hangszere volt a zongora. El tudod ezt képzelni? Minden lakásban egy zongora, ahol az amatőr zenélés hagyományai szűrődtek ki a félhomállyal megvilágított ablakokon át az utcákra. Képzeld csak el magad előtt ezt a képet, Jácint, ahogyan az éjszakában sétálgatva ismertük volna meg emberek ezreinek péntek esti rutinját. Őszintén szólva nekem könnyebb volt elképzelnem, hiszen ezen hangulatot olyan kiváló előadóművészek idézték meg pillanatok alatt a színpadon, mint Puja Andrea szoprán operaénekes, Gereben Zita jazzénekes, valamint a Nagy János Trio. Úgy éreztem, hogy talán mi is láttuk volna az Édes Anna Patikárius Jánosát, aki one stepet, vagy az Aranysárkány Hildáját is, ahogyan Schumant játszik.
Mindig csak Schumant. Azt tudtad, hogy Kosztolányi Dezső 1935-ben ismerkedett meg életének utolsó szerelmével, Radákovich Máriával, aki ugyanabban a visegrádi üdülőben nyaralt, mint az író maga? Első látásra szerelem volt. „Először is megpillantottam magát. Úgy ült a magányában, a csöndjében elzárva, mint a hősnő egy dán regény fejezetében, a legcsöndesebb lámpafénytől aranyozva. Aztán a kikötőhídon hevert, a verőfényben. Később zenét hallottam magam körött – Beethoven Sonata pathétique-ét és Schumann dalait –, akár gyermekkorom családi összejövetelein. Végül a Duna-parton egy este fehér, pirosbabos ruhában jött elém, a tűzfényben, fáradt, kék szemekkel, a vidék és a természet minden varázsát hozva. Feledhetetlen, örökkévaló.”
S hogy mit idézett vissza ez a zene, ez a találkozás, vagy Schuman? Kosztolányinak Lányi Hedviget, a fiatalkori szerelmét. A soha el nem múló, első szerelemet. Nekem pedig…