Kedves Jácint!
Tudom, régóta nem kerestelek. Talán a fülledt, meleg nyári este, vagy a lemenő napsugarak idézték vissza újra alakodat? Nem tudom pontosa, de most megint neked írok. A minap Kosztolányi Dezsőről hallgathattam meg egy csodálatos előadást. Biztosan neked is tetszett volna, hiszen ő a mi közös szerelmünk. Jácint, valljuk be, ha Kosztolányi nem lenne, te sem lennél, hiszen én nem olvastam volna soha Esti Kornélt, te pedig sosem lehettél volna Esti interpretációja műveimben.
Emlékszel még arra, mikor a falu kocsmájából vígan szóltak a magyar nóták? Te mindnek tudtad a szövegét, én pedig minden gátlásomat levetve táncoltam rájuk a sötétben. Azt tudtad, hogy Kosztolányi is gyakorta nótázott? 1928-as levelében például így fogalmaz: „Tegnap Ferenczivel és Hollósiékkal mulattunk cigányzene mellett. Ezt énekeltem hangosan: Rámás csizmát visel a babám. Szép lehettem.” Mint megtudtam, ők sem vetették meg a nótázást, bár olykor megbánták múlt éjjeli cselekedetüket. Hogy miért? – kérdeznéd. A nyugati kultúra hatására. A monarchia egy hatalmas világvárost hozott létre mind műveltségi mind kulturális szempontból, s így a nótázás fokozatosan veszített presztízsértékéből. Most már csak az a kérdés, hogy vajon milyen lehetett egy kocsmai este, ahol Kosztolányi Dezső a maga pompájában telitorokból énekli a Rámás csizmát visel a babám című nótát. A zenei motívumokat, valamint az imént említett est hangulatát ifj. Szerényi Béla népdalénekes, valamint Frankie Látó hegedűművész idézték meg. Úgy gondolom – de javíts ki, ha tévedek – biztosan táncra perdültünk volna. Nos, hogy mennyire díjazta volna a közönség a kellően botlábú előadást, azt nem tudom, de ahogyan elnéztem őket, mindenki szívesen fogadta volna az extra előadást.
És arra emlékszel, mikor a fűben feküdtünk és arról áradoztam neked, hogy egy nap majd lesz egy saját lakásom, amely üresen fog állni, s csak egy dolog lesz benne: egy zongora? Talán tényleg neked volt akkor igazad, és én tényleg éltem a 19. században. Zipernovszky Kornél zenetörténész előadásából ugyanis azt is megtudtam, hogy a századfordulóra a polgári otthonok elmaradhatatlan hangszere volt a zongora. El tudod ezt képzelni? Minden lakásban egy zongora, ahol az amatőr zenélés hagyományai szűrődtek ki a félhomállyal megvilágított ablakokon át az utcákra. Képzeld csak el magad előtt ezt a képet, Jácint, ahogyan az éjszakában sétálgatva ismertük volna meg emberek ezreinek péntek esti rutinját. Őszintén szólva nekem könnyebb volt elképzelnem, hiszen ezen hangulatot olyan kiváló előadóművészek idézték meg pillanatok alatt a színpadon, mint Puja Andrea szoprán operaénekes, Gereben Zita jazzénekes, valamint a Nagy János Trio. Úgy éreztem, hogy talán mi is láttuk volna az Édes Anna Patikárius Jánosát, aki one stepet, vagy az Aranysárkány Hildáját is, ahogyan Schumant játszik.
Mindig csak Schumant. Azt tudtad, hogy Kosztolányi Dezső 1935-ben ismerkedett meg életének utolsó szerelmével, Radákovich Máriával, aki ugyanabban a visegrádi üdülőben nyaralt, mint az író maga? Első látásra szerelem volt. „Először is megpillantottam magát. Úgy ült a magányában, a csöndjében elzárva, mint a hősnő egy dán regény fejezetében, a legcsöndesebb lámpafénytől aranyozva. Aztán a kikötőhídon hevert, a verőfényben. Később zenét hallottam magam körött – Beethoven Sonata pathétique-ét és Schumann dalait –, akár gyermekkorom családi összejövetelein. Végül a Duna-parton egy este fehér, pirosbabos ruhában jött elém, a tűzfényben, fáradt, kék szemekkel, a vidék és a természet minden varázsát hozva. Feledhetetlen, örökkévaló.”
S hogy mit idézett vissza ez a zene, ez a találkozás, vagy Schuman? Kosztolányinak Lányi Hedviget, a fiatalkori szerelmét. A soha el nem múló, első szerelemet. Nekem pedig…
A közmondásról mint tapasztalatot, életbölcsességet, tudást magába foglaló hagyományozódó, ismételgetett mondatról azt gondolnánk, hogy a múlt terméke. És elsőként valóban régi, részben más kultúrákból, részben a paraszti világból származó közmondások jutnak eszünkbe.
Különleges és egyben rendhagyó templomban verset mondani – kezdte előadását Tóth Péter Lóránt a Magyar Írószövetség kijelölt rendezvényhelyén. S valóban – nem tudni, hogy csupán a térnek köszönhetően-e, de – a közönség minden porcikájában érezhette a nem kevesebb, mint egy órán át tartó katartikus élménysorozatot.
Rozsnyón, e nagy múltú gömöri bányavároskában akkortájt a „legbecsületesebb” fogadó alighanem a Fekete Sas lehetett, mert Petőfi ott szállt meg. A fekete sas mint Rimaszombat címere úgy került Rozsnyóra, hogy a 19. század közepén a két város két legnagyobb fogadója címert cserélt. Így lett Rimaszombaté a három rózsa. Az iglói barát, Pákh Albert is Rozsnyón született, tán ezért is különös, hogy Petőfi alig ejt pár szót e gazdag történelmű bányavároskáról.
Az előző részben odáig jutottunk, hogy Rácz Sándor az örökösei elmondása szerint ismerte Petőfit, és az erről fennmaradt történet eseményei az 1849. április 5-ei, gyulafehérvári ágyúzással azonosíthatók, ahol mind Petőfi, mind Rácz jelen voltak. A családi legendárium úgy tartja, tíz évet töltött Oroszországban hadifogolyként. Fennmaradt két, a feleségeihez fűződő történet is.
Rácz Sándor 1848/49-es honvéd története teljesen szokványos: először tizedesként szolgált Bem József seregében, majd a tábornok egy új honvédzászlóaljat hoz létre, ahová áthelyezi a tapasztalt katonát, és egyben alhadnaggyá nevezi ki. Különleges viszont a hozzá fűződő legendárium: örökösei szerint ismerte Petőfit, majd tíz évig volt Oroszországban hadifogoly. Ma jelöletlen sírban nyugszik a bölöni (Erdővidék, Háromszék) református templomkert kapujának bal oldalán, évtizedekkel ezelőtt összetört sírköve végképp elkallódott.
A 125 éve született Tamási Áron munkássága előtt tisztelgett a június elején Erdélybe érkező Irodalmi Karaván. A Petőfi Kulturális Ügynökség kiemelt programjának keretében, a budapesti bemutatót megelőzően Gyergyószentmiklóson és Csíkszeredában mutatták be dr. Sipos Lajos irodalomtörténész nemrégiben megjelent „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” című könyvét.
Elhívtak Balatonberénybe, ahol a szőlőhegyek (szőlődombok) között Hamvas Béla-borút, csaknem körút jött létre, kis táblákkal, idézetekkel és egy meseszép balatoni látványt nyújtó kilátóval. Állítólag itt írta Hamvas A bor filozófiáját. Bort ugyan nem találtam, turistát, érdeklődőt sem láttam, csak bezárt pincéket, valamint egy német lakókocsit a Hamvas Béla-kilátó tövében.
Korunk nagyon kedvez a rövidségnek, tömörségnek. Fodor Ákos (1945–2015) míves verseit vagy még inkább ráismeréseit, szösszeneteit előszeretettel idézik a közösségi médiában. Halmai Tamás azt írja róla: „olvasói vannak, olvasatai alig”, s ezért állította össze Versmeditációk címmel Fodor Ákos-olvasókönyvét. Fodor Ákos műfaji, világképi formaelemeit a másik költő, Halmai Tamás hármas-hármas rendben így sorakoztatja fel: koan, aforizma, szójáték; haiku, dal, epigramma; rím, ritmus, szórend; tanítás, bölcselet, misztika. Mindezek szinte kínálják szállóigévé, majd onnan közösen ismert, használt,
Petőfi mintegy kétszáz (s ezek közül közel száz Júliához írott) költeményből álló szerelmi lírájának csúcspontjához érkeztünk. Nem mintha a Júliához vagy a Reszket a bokor, mert…, a Szeretlek, kedvesem vagy a Válasz kedvesem levelére ne lehetne egy-egy serpa, vezető a Himalája legmagasabb pontjához. De az a legmagasabb orom bizony a Minek nevezzelek?
Nyelvi szabályok vonatkoznak a „szabályos” szerkezetekre: hogyan toldalékoljuk a szavakat, milyenek a szóösszetételek, miként szerkesszük meg a mondatokat és a szövegeket. Ha ezektől eltérünk, szokatlan módon adjunk elő mondanivalónkat, akkor nyelvi szabályokat sértünk, jobb esetben humorizálunk, megnevettetjük hallgatóinkat, olvasóinkat. Ezek a szokatlan nyelvi jelenségek is rendszerint megfelelnek a nyelv törvényszerűségeinek, csak éppen ritka, szokatlan, alkalmi voltuk miatt keltenek humoros hatást. A magyar nyelv szerkezete, rugalmassága különösen alkalmas a játékos megoldásokra.