Z generációsként az online tér nem ismeretlen terep számomra. A Wikipédia szerint a Z generáció tagjai képesek párhuzamosan egyszerre több dologgal is foglalkozni – meglehet, hogy nem annyira részletekbe menően, mint az Y generációba tartozók. Ennek köszönhetően azonban tanulási szokásaik is eltérnek a korábbi generációkétól. Talán éppen ezért is táplált olyan nagy reményeket az egész világ 2020 tavaszán az online oktatás kapcsán. Sokszor hallom a szüleimtől, hogy ki sem bújok a telefonom képernyője mögül. Igazat kell adnom nekik, a telefonom mostanra eggyé vált a kezemmel, s ha tehetem, mindent a segítségével intézek el. Mégis viszolygok a gondolattól, hogy akár az év végéig az online térben maradhat az oktatás s vele együtt számos rendezvény vagy éppen egy-egy színházi előadás – ez pedig megfoszt a jelenlét megtapasztalásának élményétől.
A napokban lehetőségem nyílt rá, hogy átélhessem életem első online színházi előadását. Bevallom, eleinte szkeptikus voltam. Nem fért össze a fejemben az online és a színház fogalma. Marton László darabjának egyik legnagyobb erénye, hogy szöveghűen követi Molière komédiáját, míg a szereplők öltözete a 21. századot idézi. Molière mesterműve azon klasszikusok közé sorolható, amelyek kortól függetlenül mindig megszólítják a közönséget. A színészek által színpadra vitt karakterek olyan embertípusok megtestesítői, akik a történelmi koroktól függetlenül folyamatosan jelen vannak a társadalomban. Az ármány és szerelem, valamint az érzelmek szerteágazó bonyodalma nemcsak a 17. századra jellemző, hanem manapság is sikert aratnak azok a filmek és előadások, amelyekben központi cselekményszálként fut az átejtés nagy manipulációja.
Az online jegy megvásárlása után – hogy megteremtsem a kellő hangulatot az otthoni színházélménynek – szép ruhát öltöttem s kikapcsoltam a telefonomat. Izgatottan ültem a kanapén. Hónapok óta vágytam már egy színházi estre, még ha nem is így képzeltem el azt a bizonyos viszontlátást.
A darab a megszokott duruzsoló hangokkal indult, amely az előadások kezdetekor belengi az egész teret. Szinte hallottam fülemben a jól megszokott mondatokat: „Biztos, hogy rendesen lehalkítottad a telefonodat? Inkább kapcsoljuk ki, az a biztos.” Végül mindenki elcsendesült. A színészek felsorakoztak, s megkezdődött az előadás.
Az álszent Tartuffe szerepét a Kossuth- és Jászai-díjas Gáspár Sándor játszotta, aki kitűnően ábrázolta a cselszövés legapróbb mozzanatát. Orgont, a Tartuffe-öt oly nagyra tartó főszereplőt a szintén Kossuth- és Jászai-díjas Lukács Sándor alakította, míg Pernelle asszonyt, Orgon édesanyját Zsurzs Kati elevenítette meg a színpadon. Elmirát, Orgon feleségét pedig Kerekes Viktória személyesítette meg. A különféle hangeffektusoknak, valamint a precízen megkonstruált kameramozgásoknak hála egy pillanatra sem zökkentem ki a darab atmoszférájából. Még a szünetnek szánt percekben sem, amelyből már csak a friss és ropogós perec és a mosdók előtt kígyózó tömött sorok hiányoztak.
A korábban már említett tatabányai előadáshoz képest a Veszprémi Petőfi Színház produkciójában Orgon tisztázatlan érzelmei kerülnek a cselekmény középpontjába. Marton László rendezése teret nyit azon értelmezési lehetőségnek is, amelyben a barátság homoerotikus vágymintázattal társul. Vajon Orgon érzelmei mennyire férnek bele a rajongás és a baráti szeretet fogalmi keretei közé?
[1] Herczog Noémi Szánhíz Online forrás = https://www.es.hu/cikk/2020-04-09/herczog-noemi/szanhiz.html
A Szlovákia Magyar Írók Társasága folyamatosan építi a kapcsolatot az oktatási intézményekkel, író-olvasó találkozókat szervez, hogy ezzel is közelebb vigye az irodalmat a fiatalokhoz. Október 31-én a dunaszerdahelyi Kortárs Magyar Galériában megrendezte az irodalomnépszerűsítés lehetőségeit boncolgató szimpóziumát, közösen a Szlovákiai Magyar Könyvtárosok Egyesületével.
A legmagasabb magyar és szlovák állami, illetve irodalmi díjakkal kitüntetett Grendel Lajos személyében – aki születésének idei 75., illetve halálának 5. évfordulója alkalmából meghirdetett képzőművészeti pályázatra beérkezett pályaművekből rendezett kiállítás megnyitójára ma, itt, a Csallóközi Múzeum kiállítási csarnokában összegyűltünk – köztudomásúlag azt a csehszlovákiai, szlovákiai magyar írót tisztelhettük, tisztelhetjük.
A Német Nyelvtudományi Társaság (Gesellschaft für deutsche Sprache) 1977 óta választja ki a német nyelvben az év szavait. Jómagam az 1980-as évek végétől dokumentálom az év magyarországi szavait. A Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport 2010 óta több kategóriában és mindig nyelvi magyarázattal teszi közzé javaslatait. A fokozódó hírverseny miatt az év szavainak kiválasztása és kihirdetése már ősszel elkezdődik. De ez nem baj, mert ha egy szó decemberben bukkanna föl, igazából már csak a következő évben lehetne felkapott szó. Ahhoz ugyanis idő kell.
A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé. Összesen három önálló verseskötettel jelentkezett életében: Sötéttiszta (1975, Forum), Rigólesen (1988, Forum) és Palicsi versek (1995, Forum), illetve 2013-ban Enyhület és felröppenés címmel a Forum és az Életjel együttműködésének köszönhetően jelentek meg összegyűjtött versei.
„Az íróra a természet, a társadalom, a kulturális környezet sajátos hatást gyakorol, az írónak pedig az a feladata, hogy ezeket a hatásokat is figyelve keresse a Vajdaság életében »az általános emberit«. Az írónak meg kell kapaszkodnia valami pozitívumban. A határtalanságba, a színtelenségbe, a talajtalanságba nem lehet gyökeret ereszteni” – vallja a lírai alkatú prózaíró, Szenteleky Kornél. Az orvosi hivatás és praxis az emberi test bajaira, míg az írói, szerkesztői, irodalomszervezői életmű a lélek, a szellem állapotára próbált gyógyírt nyújtani.
Fenyvesi villánk verandáján éveken keresztül koronás keresztespók (Araneus diadematus) lakott. Az esti villanyfényben röpködő rovarokból bőséges vacsorái voltak, így nem is mindennap szőtt új hálót, raktározta a pókselyembe bugyolált élelmet. Néha valamilyen rovarral mi is tápláltuk, amelyet kezünkből ragadott el.
A történelem lapjain sokszor szereplő budapesti Rákos-patak forrása a Gödöllői-dombvidéken, Szada és Gödöllő között található. A patak átfolyik Gödöllőn, Isaszegen, Pécelen, a Rákosokon (Rákoscsaba, Rákosliget, Rákoskeresztúr). Itt terül el a történelmi Rákosmező. Majd a kőbányai–zuglói kerülethatáron átkelve, 44 kilométeres útját befejezve Angyalföldnél, az Árpád híd fölött torkollik a Dunába.
Valószínűleg nem véletlen, hogy épp advent első vasárnapján, az egyházi év kezdetének első estéjén mutatták be a székelyföldi Etéden a település ikonikus hangszerét, a frissen rekonstruált timborát. Könnyű dolgom lenne, ha egyszerűen egy hangszerbemutatóról kellene most írnom, ám a történet valami sokkal bonyolultabb és fontosabb lényeget hordoz magában: sok évtized után most újra megszólal az a hang, amely hosszú időn át az etédi közösség önkifejezésének összetéveszthetetlen hangja volt, s amely az idők során végképp elhallgatni tűnt, egészen mostanig.
Benedek Dezső professzor legalább annyira csodabogár a tudományos szférában, mint egykori barátja, Szőcs Géza az irodalomban. Hiszem, hogy nem azért voltak barátok, mert Kolozsváron összekötötték őket a diákévek, hanem kapcsolatukban volt valami különleges, valami sorsszerű, ami sírig tartó szövetséget és bajtársiasságot jelentett, néha közös munkát, közös gondolkodást és közös cselekvést is.