Egy csíksomlyói házban gyűlnek össze a különböző helyekről érkező zarándokok, miközben a házigazda, Lajos, a közbirtokosság újonnan választott elnöke – a közösség javainak megóvására hivatkozva – eszement ötlettel áll elő a búcsújárásra vonatkozóan, és az sem érdekli, hogy ezáltal az egyházzal is konfliktusba keveredik. Hagyományok, búcsús történetek, egyéni sorsok vannak felsorakoztatva a drámában, mindez bőségesen fűszerezve humorral. A Petőfi Irodalmi Múzeum Örkény István-ösztöndíjasaként írta meg Péter Beáta a Búcsújárást. Az első felvonás 2017-ben, a második a pápalátogatás időszakában, a harmadik a koronavírus-járvány sújtotta pünkösdi időszakban zajlik.
A magyar kultúra napján Kozma Attila, Márdirosz Ágnes, Vass Csaba, Borsos Tamás, Dálnoky Csilla, Giacomello Roberto és Pap Tibor felolvasásában hallhatták az érdeklődők Lajos (közbirtokossági elnök), Magdolna (a felesége), Anti bácsi (moldvai zarándok), Asztrik (ferences szerzetes), valamint Elvira és Zoltán (magyarországi zarándokok) találkozását.
A felolvasás után Boros Kinga dramaturg faggatta a szerzőt, aki, mint kiderült, maga is először hallotta megszólalni a szöveget. A drámaíró mesélt a darab keletkezésének körülményeiről, arról, hogy milyen nehézségekkel szembesült az alkotás során. „Nemcsak az volt a cél, hogy felvillantsam, felsorakoztassam ezeknek az éveknek az eseményeit, hanem, hogy a történeten belül ezek a szereplők eljussanak valahová. Aki tudott róla, hogy írom ezt a drámát, volt, hogy leállított az úton, vagy felhívott telefonon és elmesélte, hogy milyen élmények fűzik őt Csíksomlyóhoz. Rengeteg ilyen történettel találkoztam azóta, ez is azt jelenti számomra, hogy elég sokunknak fontos ez a téma.”
Boros Kinga elmondta, a próbák során élvezték, hogy igencsak színesek a figurák, hogy „van rajtuk, amit játszani”, de egyben nehézség is volt, hogy ne csússzanak át paródiába.
Péter Beáta hozzátette, úgy érzi, ilyen szempontból is pengeélen táncolt a megírás során, a tematika szempontjából pedig mindenképp. „Asztrik mondja: Csíksomlyó mindannyiunké. És ilyen vonatkozásban egy adott pillanatban nagyon éreztem, és most is érzem, hogy alkotói szabadság ide vagy oda, de Csíksomlyóról nem lehet akárhogy és akármit írni. Ez megdolgoztatott, hogy meddig lehet elmenni a poénokkal is úgy, hogy ne legyen sértő. Erre próbáltam odafigyelni, hogy legyen benne, amit elképzeltem, de mégse bántson senkit, mert ez a darab a hit kérdését is boncolgatja, és másnak a hitéletével poénkodni nem szabad.”
Az egyik néző kifejtette, nagyon jólesett számára hallani a poénokat, a darab egyfajta tükröt állított arról, amit mindenki tud. „Azok, akik itt vagyunk, ezeket átéltük. És valójában ezeket az attitűdöket, viszonyulásokat mindannyian érezzük, hogy ez itt benne van a helyben. Ettől nem szentségtelenedik meg Csíksomlyó, de jó ezzel szembesülni is. Sajnálnám, ha nagyon elkomolyodna a továbbiakban a darab” – tette hozzá.
hogy ez így lesz-e, megtudhatjuk március 27-én, ugyanis a színház világnapján hangzik el a Búcsújárás második felvonása, majd a tervek szerint pünkösdkor bemutatnák a teljes darabot.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. februári számában)
Timur Lenk halála után (1405) a szamarkandiak egyértelműen üzleti meggondolások alapján a következő figyelmeztetést közölték a világgal: „Ha megzavarják a Világ Urának nyugalmát, borzasztó háború zúdul az emberiségre. Olyan pusztulás, aminő még soha nem volt!” Ez akkor elsősorban a buharaiaknak szólt, és csak másodsorban a muszlim világnak. Ugyanis a szomszéd vár, Buhara bölcsei minden követ megmozgattak annak érdekében, hogy bebizonyítsák Timur buharai születését, ezáltal jogot szerezzenek arra, hogy Timur földi maradványait saját városukba szállítsák, ami ugyancsak fellendítette volna a város gazdaságát. Ám Szamarkand, pontosabban a szamarkandi
Az egyház a farsangot a rendbontás miatt az ördög ünnepének tartotta, ezért nem helyeselte megtartását, de ez a szokás épp a farsangi mulatozást ostorozó, egyházi leírásokból kutatható évszázadokra visszamenően is. A XV. században Temesvári Pelbárt egyik prédikációjában számolt be arról, hogy egy Kapos melletti faluban az asszonyok férfiruhába öltözve mulatoztak, amíg az ördög személyesen meg nem jelent a táncolók között, és egy asszonyt a Kapos mocsaraiba nem hajított.
Értem én, hogy ilyen időkben a rend és a törvényesség betartására mindenfajta devianciát ki kell iktatni, ám a közösség tudatalattijába való lemerülés már nagyon hiányzik. Kellene a farsang, amelyen a papot is kineveted, az esküvő, amelyről másnap délben szállítanak el egy talicskával, a rockkoncert, amelyen magadon kívül vagy, a futballmeccs, amelyen együtt énekelsz és kiabálsz ezrekkel és ezrekkel.
A magyar–lengyel kapcsolatok a honfoglalás időszakában gyökereznek. Erre az a tény is utalhat, hogy a Kárpátoktól északra élő szláv néptörzseknek összefoglaló neve nyelvünkben a lengyel. Bizonysága ez annak, hogy a IX. és X. század fordulóján Przemyśl, Halics és Ladomér térségében egy magyar katonai „ütközőzóna” létezett a 950-es évekig, amelynek célja a Kárpátok északkeleti hágóinak ellenőrzése, védelme volt. A magyarok itt fél évszázadon át a helybéli lendzsánokkal éltek együtt. Erre a térség több mai településneve is utal – a Przemyśl-földi Nemzeti Múzeumban látható magyar honfoglalás kori síron
Maga Karády sem tudhatta, hogy ilyen közvetítő szerep jut majd neki. Ahogy azt sem, hogy múzsa és példakép lehet halála után is. Egyik legérvényesebb visszacsatolás Cseh Tamás és Bereményi Géza dala: Tábori lap Karády Katalinnak. 1979-ben, amikor íródott, még kevés szó esett a doni feláldozottakról és arról is, hogy szenvedéstörténetként is elmondható számtalan életrajz: „Posta nincs, se csillag a váll-lapon, / én fekszem itt / és megy a századom, / Második Magyar Hadseregem, / mi a nevem és a fegyvernemem?”
Talán egy éve is elmúlt, hogy a szerkesztőségi postában egy érdekes küldeményre bukkantam: kézzel írt, igényes külsejű levél és néhány fénymásolat volt a borítékban. Valamiféle versek. Ilyenkor nem örül túlságosan a szerkesztő, hisz manapság, ha kincset is ér egy ilyen szöveg, amennyiben nem elektronikus a formátuma, csak pluszterheket ró rá. Vetettem egy pillantást hát a fénymásolatokra, elsőre az évszám tűnt fel az egyiknek az alján: 1817. A levél írója arra kért, hogy ha van rá mód, szeretné nyomtatásban is látni a mellékelt verset. A másik kópia pedig az előbbi vers átiratát tartalmazta, a levél írója által
Laura Gottlieb éppen csak kikerült a Szegény Iskolanénék zombori zárdájából, amelynek előcsarnokában komor, fekete márványtábla hirdette Isten dicsőségét és Haynald Lajos kalocsai érsek nemes tettét a katolikus leánynevelésért, amikor feleségül adták Wőnecky Sándor Károly újvidéki nagykereskedőhöz.
Az apácáknál töltött zombori évek alatt – hogy miért nem a sokkal közelebbi Kalocsára küldték szülei, azt sosem tudta meg Laura Gottlieb – alig volt alkalma férfiak társaságába kerülni, hiszen még a vakációk idejét is jobbára jankováci nagynénjénél töltötte. Az a néhány hét pedig, amikor
Vannak meghatározó kulturális értékeink, melyekre gyakran evidenciaként tekintünk, s csak ritkán foglalkozunk azzal, mi lehet az eredettörténetük, hogyan váltak alapkövekké, miképp lehetnek ma is az identitásunk részei. Kölcsey Ferenc Hymnus című költeménye is ilyen, ami kétségtelenül Erkel Ferenc zenéjével alkot számunkra egységet (még ha tudjuk is, hányféle átdolgozás született). Vajon milyen indíttatásból készít a téma kapcsán dokumentumfilmet egy fiatal filmrendező, aki társaival nemcsak a Zenélő Budapest 2020, a KameraZene és a ZeneHorizont komolyzenei műsorok rendezője, de ismert reklámfilmek alkotója is? Hogyan lehet „korszerűen” elmesélni, bemutatni a Himnusz
Virág Mihályt, az elismert szabadkai rendezőt és főiskolai tanárt két éven át, 1961 és 1963 között tanulmányozta az állambiztonság beszervezés céljából. Virág Mihály azonban nem lett ügynök: emberi tulajdonságai alkalmatlanná tették a feladatra, az ügyet lezáró jelentés szerint. Ugyanis túl jó embernek bizonyult, nem áskálódónak, nem intrikálónak, a színházért élt és halt.