(Elhangzott Balatonfüreden 2019-ben, a Tagore sétányon)
Sok szép szó, sok okos gondolat elhangzott már e fánál, de nincs emlékem róla, hogy bármelyikünk is felhívta volna arra a figyelmet, például a saját figyelmünket, hogy ezt a pontot, ahol állunk, egy csodás hármas szomszédság határozza meg.
Az egyik: maga a fa, amely itt mint kézzelfogható titok jelenik meg – annak a rejtélyes erőnek a megmutatkozása ez, amelyről Hamvas Béla esszéje is szól, s amely a föld mélyéből előhívja a formát, színt, a fa törzsét és lombjait, a szőlő és a bor édességét, ha szőlőtőkéről van szó, a szirmok vörös színét, ha mondjuk pipacsról, vagy a virágzat illatát tavasszal, ha éppen hársfát van szerencsénk megérinteni vagy csak megnézni, barátkozni vele, mint itt és most jelen esetben is.
A másik szomszédság, amely behatárol bennünket: a víz maga, az óriási tó, a nagy és távoli tengerek kishúga itt előttünk, amely összeköti az északi partot a délivel, a tihanyi visszhangot a keszthelyi kastély összhangjával, a kéket a még kékebbel, a kék szőlőt a fehérrel, a naplementét a napfelkeltével, a kecsegék és fogasok őskorból ránk maradt néma beszédbe fojtott emlékeit az Anna-bálozók keringőivel.
És itt van a harmadik szomszédos érték, nevezhetjük szinte ontológiainak, és most nem is a híres hajdanvolt kőszínházra gondolunk itt a közelben, hanem a szívre, amely itt dobog mellettünk ebben az épületben, Rabindranath Tagore szíve ugyanúgy, mint Hamvas Béláé.
Sok-sok évtized alatt sok ezer vergődő szív, amelyek, mint a madarak a ketrecből, szerettek volna kiszabadulni, felrepülni, visszatérni egykori hazájukba, amely ki tudja, hol van, s amely ősibb, mint a süllők és fogasok beszéde, s ahonnan rövid itt-tartózkodásra érkeztek, de ha az eltávozás ideje lejáróban, itteni pátriájukból visszatérnek a másik partra, titokzatos őshazájukba.
Itt állunk tehát a fa-víz-szív hármasságban.
Füred és a Füred környéki táj sokakat megihletett, most engedjék meg, hogy felidézzem Faludy Györgynek azt a versét, amelyet 1949-ben írt a Koloska-völgyből visszatérőben, illetve miután – hogyan mondjam másként – hazaért Füredre.
Idézzük Faludy néhány strófáját:
Egy fára másztam – ágbogáról
a tájat néztem, mialatt
madárfüttyöket utánoztam,
s becsaptam három arrajárót,
meg egy domboldal madarat.
[...]
Aztán lementünk a kocsmába,
kibontottuk a csomagot:
füstölt lazac volt benne, sonka,
rétes, gyümölcs meg csirke combja,
egyszóval: íz, szín, illatok.
[Az ember nem is gondolná, hogy 1949-ben ilyen színvonalon állt az uzsonnakultúra Magyarországon.]
Bort ittunk súlyos csillagfényben
és én a kedvesnek meséltem,
mit láttam itt, mit tettem ott: –
csak nagy sokára vettem észre:
mindenki engem hallgatott.
Füredre vagy húszan kísértek,
mikor beszédem véget ért.
Éjfél rég elmúlt. Verset írtam
– elég jó verset – s szinte sírtam
az örömtől. De nem ezért.
Azért vert boldog nászdalt szívem,
mert a természettel portáján
még tegeződöm, jó rokon,
és az erdő nem aszpirinem,
se sportpályám, de otthonom.
(Faludy György: Kirándulás a Koloska völgybe)
Faludy azt írja tehát, hogy a Koloska-völgyben felmászott egy fára, s ott madárfüttyögést utánzott, becsapva az arrajárókat és „egy domboldalnyi madarat”. (A feketerigók füttyét-beszédét a Margit-szigeten utánzó költő, Szép Ernő alakjával egyébként Faludy önéletírásában találkozunk.)
Feltevődik a kérdés: vajon milyen fára mászhatott fel Faludy koncertet adni a madaraknak, vajon milyen fa volt ez, amely alatt pásztordalt rögtönzött a kedvesének?
Majd jött a kedves, én leszálltam,
és kergetődztünk és futottunk,
[...]
s a kedvest csókra csábítottam
(a hely szelleme szuggerált)
Nos: ha pásztorórára inspiráló helyszínre gondolunk, először is Walter von der Vogelweide verse jut eszünkbe, A hársfaágak csöndes árnyán. Itt vagyunk tehát a hársfánál. De vajon van-e hársfa a Koloska-völgyben? Hiszen tudjuk, hogy a hársfa jellemzően nem képez erdőségeket, s nem is igazán tekinthető erdei fának.
Ám az is, aki még soha nem járt a Koloska-völgyben, de olvasta Hamvas Bélát, tudja, hogy legalább egy hársfa igenis van ott – még ma is látható –, méghozzá egy jól azonosítható, feltűnő alakú hársfa. Ez növeli a valószínűségét – számomra a bizonyosságát – annak, hogy Faludy fája valójában azonos Hamvas Béla hársfájával, az rokona vagy tán leszármazottja Vogelweide hársfájának, mely viszont lehet, hogy őse a Salvatore Quasimodo által megverselt hársnak, amúgy pedig mind rokonai egymásnak s így ennek a fának is itt, amelyet 19 évvel ezelőtt ültetett Sava Babič Hamvas Béla emlékére, tiszteletére és megidézésére és megszólítására.
Annak a Hamvasnak, akire ugyanúgy érvényes, mint Faludyra az, amit a vers végén egy konkluzív strófában olvasunk:
Nézzen hát rá, ki idelát!
Mert megy – ahogy jött, messze
helyről –
torzó volt ő is ideát;
torzó; de őrzi az emberről
való Plátói Ideát.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 19-i számában.)
Faludy Györgynél aligha tudott magyar költő szebben írni szerelemről és érzékiségről.
A kétezres évek elején járok gondolatban, a zsúfolásig tele Bulgakov kávézóban ülök az első asztalnál, kikerekedett szemmel hallgatom a Költőt. Először találkozom vele személyesen.
Most is fel tudom idézni magam előtt a huncut csillogást szemében, amely csak egészen fiatalokra jellemző.
Kisfiúként, amikor kezdtem elraktározni mai emlékeimet, a Dél-Hargita egyetlen hegyi üdülőtelepén laktunk, amelynek nagy része most Csíkszentimréhez tartozik. Nos, mi nem éppen üdülés céljából időztünk jó néhány esztendőt e festői havasok lélegzetelállító vadonjában. Nem. Apám ott volt bányász, és Anyám szintén ott tüsténkedett.
Katyń kisgyermek koromtól máig kísért. Édesapám, aki tisztként szolgált a lengyel hadseregben a második világháború elején, egyike volt annak a huszonkétezer lengyel tisztnek, akiket a szovjetek kivégeztek a Katyń melletti erdőben. A háború egész ideje alatt és még azután is vártuk haza édesanyámmal, nem tudtuk, hogy meggyilkolták. 1940 elején még kaptunk tőle leveleket a hadifogságból, az ukrajnai Starobielskből, ám tavasszal váratlanul megszűntek a postai küldemények. Egyik első versem éppen erről és apámról szól.
Dél-Magyarország országbírói 1391-ben Szegeden tartották gyűlésüket, amelynek az volt a témája, hogy romlik a közbiztonság, ezért tenni kell valamit. Csakhogy hosszú távon nem tehettek semmit, hiszen a Balkánon alapvető problémákkal küzdöttek, és a korszak nagyhatalma, az Oszmán Birodalom sorra foglalta el az államokat. Hiába létezett Zsigmond és Mátyás király védelmi rendszere, amely feltartóztatni próbálta az oszmánokat, 1521-re, tehát kevesebb mint másfél évszázaddal azután, hogy a magyar nemesség érzékelte a problémát, az oszmánok elfoglalták Belgrádot, majd újabb húsz év elteltével Magyarország nagyobbik részét is.
Béla király hadba hívja az öreg Bankót, aki – kilenc lánygyermeke lévén – egyetlen fiút sem tud küldeni maga helyett a harcba. Hogy édesapját megmentse, legfiatalabb és egyben legszebb lánya felajánlja, hogy vitézi gúnyát ölt és férfinak adva ki magát elmegy helyette a királyi udvarba. Béla király azonban egyből felfigyel a lányos külsejű vitézre, akit próbatételek elé állít, hogy megbizonyosodjon a fiatal vitéz valós biológiai neméről. Bankó lánya kiállja a próbákat, és amikor elmúlik a gyanakvás, felfedi „két szép kerek almáját” a király előtt, majd elmenekül az udvarból.
A hiedelem szerint Mária mennybevétele ünnepén évről évre tágul a rés a mennybe vezető kapun a purgatóriumban senyvedő lelkek előtt. A Mária-ünnephez kapcsolódó régi szokás a virág- és búzaszentelés, éppúgy, mint az aratás kezdetén sarlós Boldogasszonykor. A szentelt virágok részint az elhunytak koporsójába kerültek, vagy koporsót füstöltek velük, részint gyógyításra szolgáltak, a szárítmányt részint eltették vízkeresztig, hogy akkor füstöljék ki velük a házat.
Nemrég egy családi utazás során betértünk mi is a Kondorosi csárdába. Bár hallottunk már arról, hogy a nyolc út találkozásánál fekvő csárda igen nevezetes hely, méltán verselte meg Arany János, a legendárium szerint Erkel Ferenc is muzsikált itt a betyároknak, és Rózsa Sándor nevére a mai napig felkapja mindenki a fejét, mégsem számítottunk többre, mint egy kellemes ebédre. A rafinált étlap átböngészése után figyeltem fel arra, hogy az épületben múzeum is működik.
Csáth Géza munkásságának még mindig – sőt, a kortárs összművészeti tendenciákat tekintve egyre inkább – felfedezésre váró részét képezik nemcsak a hagyatékában fennmaradt, kéziratos zeneművei, hanem sajátos műfajú, az irodalom és a zene határmezsgyéjén elhelyezkedő, zeneiséggel átszőtt novellái is.
A Mesemúzeumban mesék vannak. Amilyen egyszerűen hangzik ez, épp olyan összetett feladatot jelent egy ilyen intézmény programkínálatának megteremtése. Ennek részleteibe avat be az intézmény koncepcióját kidolgozó Helmich Katalin múzeumpedagógus. „Kányádi Sándor vetette fel, hogy fontos volna létrehozni egy helyet, ahol a gyerekeknek élő kapcsolatuk lehet a mesékkel”