(Elhangzott Balatonfüreden 2019-ben, a Tagore sétányon)
Sok szép szó, sok okos gondolat elhangzott már e fánál, de nincs emlékem róla, hogy bármelyikünk is felhívta volna arra a figyelmet, például a saját figyelmünket, hogy ezt a pontot, ahol állunk, egy csodás hármas szomszédság határozza meg.
Az egyik: maga a fa, amely itt mint kézzelfogható titok jelenik meg – annak a rejtélyes erőnek a megmutatkozása ez, amelyről Hamvas Béla esszéje is szól, s amely a föld mélyéből előhívja a formát, színt, a fa törzsét és lombjait, a szőlő és a bor édességét, ha szőlőtőkéről van szó, a szirmok vörös színét, ha mondjuk pipacsról, vagy a virágzat illatát tavasszal, ha éppen hársfát van szerencsénk megérinteni vagy csak megnézni, barátkozni vele, mint itt és most jelen esetben is.
A másik szomszédság, amely behatárol bennünket: a víz maga, az óriási tó, a nagy és távoli tengerek kishúga itt előttünk, amely összeköti az északi partot a délivel, a tihanyi visszhangot a keszthelyi kastély összhangjával, a kéket a még kékebbel, a kék szőlőt a fehérrel, a naplementét a napfelkeltével, a kecsegék és fogasok őskorból ránk maradt néma beszédbe fojtott emlékeit az Anna-bálozók keringőivel.
És itt van a harmadik szomszédos érték, nevezhetjük szinte ontológiainak, és most nem is a híres hajdanvolt kőszínházra gondolunk itt a közelben, hanem a szívre, amely itt dobog mellettünk ebben az épületben, Rabindranath Tagore szíve ugyanúgy, mint Hamvas Béláé.
Sok-sok évtized alatt sok ezer vergődő szív, amelyek, mint a madarak a ketrecből, szerettek volna kiszabadulni, felrepülni, visszatérni egykori hazájukba, amely ki tudja, hol van, s amely ősibb, mint a süllők és fogasok beszéde, s ahonnan rövid itt-tartózkodásra érkeztek, de ha az eltávozás ideje lejáróban, itteni pátriájukból visszatérnek a másik partra, titokzatos őshazájukba.
Itt állunk tehát a fa-víz-szív hármasságban.
Füred és a Füred környéki táj sokakat megihletett, most engedjék meg, hogy felidézzem Faludy Györgynek azt a versét, amelyet 1949-ben írt a Koloska-völgyből visszatérőben, illetve miután – hogyan mondjam másként – hazaért Füredre.
Idézzük Faludy néhány strófáját:
Egy fára másztam – ágbogáról
a tájat néztem, mialatt
madárfüttyöket utánoztam,
s becsaptam három arrajárót,
meg egy domboldal madarat.
[...]
Aztán lementünk a kocsmába,
kibontottuk a csomagot:
füstölt lazac volt benne, sonka,
rétes, gyümölcs meg csirke combja,
egyszóval: íz, szín, illatok.
[Az ember nem is gondolná, hogy 1949-ben ilyen színvonalon állt az uzsonnakultúra Magyarországon.]
Bort ittunk súlyos csillagfényben
és én a kedvesnek meséltem,
mit láttam itt, mit tettem ott: –
csak nagy sokára vettem észre:
mindenki engem hallgatott.
Füredre vagy húszan kísértek,
mikor beszédem véget ért.
Éjfél rég elmúlt. Verset írtam
– elég jó verset – s szinte sírtam
az örömtől. De nem ezért.
Azért vert boldog nászdalt szívem,
mert a természettel portáján
még tegeződöm, jó rokon,
és az erdő nem aszpirinem,
se sportpályám, de otthonom.
(Faludy György: Kirándulás a Koloska völgybe)
Faludy azt írja tehát, hogy a Koloska-völgyben felmászott egy fára, s ott madárfüttyögést utánzott, becsapva az arrajárókat és „egy domboldalnyi madarat”. (A feketerigók füttyét-beszédét a Margit-szigeten utánzó költő, Szép Ernő alakjával egyébként Faludy önéletírásában találkozunk.)
Feltevődik a kérdés: vajon milyen fára mászhatott fel Faludy koncertet adni a madaraknak, vajon milyen fa volt ez, amely alatt pásztordalt rögtönzött a kedvesének?
Majd jött a kedves, én leszálltam,
és kergetődztünk és futottunk,
[...]
s a kedvest csókra csábítottam
(a hely szelleme szuggerált)
Nos: ha pásztorórára inspiráló helyszínre gondolunk, először is Walter von der Vogelweide verse jut eszünkbe, A hársfaágak csöndes árnyán. Itt vagyunk tehát a hársfánál. De vajon van-e hársfa a Koloska-völgyben? Hiszen tudjuk, hogy a hársfa jellemzően nem képez erdőségeket, s nem is igazán tekinthető erdei fának.
Ám az is, aki még soha nem járt a Koloska-völgyben, de olvasta Hamvas Bélát, tudja, hogy legalább egy hársfa igenis van ott – még ma is látható –, méghozzá egy jól azonosítható, feltűnő alakú hársfa. Ez növeli a valószínűségét – számomra a bizonyosságát – annak, hogy Faludy fája valójában azonos Hamvas Béla hársfájával, az rokona vagy tán leszármazottja Vogelweide hársfájának, mely viszont lehet, hogy őse a Salvatore Quasimodo által megverselt hársnak, amúgy pedig mind rokonai egymásnak s így ennek a fának is itt, amelyet 19 évvel ezelőtt ültetett Sava Babič Hamvas Béla emlékére, tiszteletére és megidézésére és megszólítására.
Annak a Hamvasnak, akire ugyanúgy érvényes, mint Faludyra az, amit a vers végén egy konkluzív strófában olvasunk:
Nézzen hát rá, ki idelát!
Mert megy – ahogy jött, messze
helyről –
torzó volt ő is ideát;
torzó; de őrzi az emberről
való Plátói Ideát.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 19-i számában.)
