Mikor a címben szereplő Csokonai-vígjáték férfi főszereplője, Lehelfi megtudja, hogy szíve választottja olvasni is szokott, felujjong, és így nyilatkozik: „Az igaz, hogy ez cultura és ez minél ritkább, annál szebb valamely személyben.”
Tehát az a valami, amelynek napját üljük a Hymnus születésnapján, mindenesetre mutatott valami közösséget az olvasással, bár már akkor is ritka volt. Persze Kölcsey a Hymnust írta, de olvasni azóta se nagyon szokták, énekelni pedig legfeljebb az első versszakot.
Mégis jó választás ezen nemzeti kalendáriumi ünnepnap védőszentjéül Kölcseyt megtenni, hiszen írt ő olyan verseket is, amelyeket nem kell énekelni, lehet őket olvasni, akkor is, ha ettől többnyire elzárkózik a felnőtt közönség. Pedig ezekben olyan eszméket találhatnak, amelyeknek látszólag nem sok közük van a Bibliához, tehát akár modernnek is tekinthetők. Például az 1814 augusztusában Káván írott Bor-király csupa olyan pozitív életértékről nyilatkozik, mint nő, dal és alkohol:
Csak bor, csak lyány szerelme
Szivem fő gerjedelme,
Mit nékem a világ?
Ha más trónusra hág,
S hírnek fut ellenébe,
Pálcájától kezébe
Félvén a sokaság:
Fennáll királyi székem,
Országot a sors nékem,
És pálcát szintúgy ád.
A szék a lyány ölében,
Ország borom kelyhében,
S a pálca mirtuszág.
A költő tehát megveti a világot mindenestül, a hírt és a rangot, és választja helyette az ölet, a kelyhet és a szerelmi és borköltészetet jelképező mirtuszágat. Így viszont már egyáltalán nem modern a vers, hiszen egy szót sem ejt a pénzről, nem kell neki hatalom, sem hírnév. Ráadásul az elvetemült, cinikus költő leleplezte magát gyorsan, a Hymnus után egy-két hónappal, amikor a Vanitatum vanitas című fideista-anarchista verset követte el, ahol Salamon királynak álcázva magát és a Szentírásra hivatkozva tesz mindenre. Nem szégyelli magát, és ahelyett, hogy megelégednék a különben is idegenszívű Nagy Sándor és Napóleon ócsárlásával, lerántja talapzatáról még magát Attilát és Mátyás királyt is!
Sándor csillogó pályája,
Nyúlvadászat, őzfutás;
Etele dúló csordája
Patkánycsoport, foltdarázs;
Mátyás dicső csatázási,
Napoleon hódítási,
S waterlooi diadal:
Mind csak kakasviadal.
Persze Kölcsey is folyton olvasott. Olvasta például Cicerót, és tőle megtudhatta, a Tusculumi beszélgetésekből (II, 5, 13.), hogy „ahogy a termékeny föld sem hoz művelés, azaz »cultura« nélkül gyümölcsöt, ugyanúgy a lélek sem tudás nélkül”. Ezt általánosítja Leveleiben, az első könyvének első darabjában Horatius, miután felsorolta az összes elképzelhető és ma is tökéletesen korszerű bűnt, vagyis a pénzvágyat, dicsvágyat, irigységet, haragot, lustaságot, részegességet, kurválkodást, hiszen ezek megszállottjai közül „egy sem oly elvetemült, hogy csillapitóra ne leljen, / csak hallgasson a művelt ész diktálta tanácsra”.
Minden régi magyar–latin és latin–magyar szótár behozza a cultura szó magyarázatára a vitium szót is. Lehet, hogy tréfásak voltak ezek a régi szótárírók, mert a cultura vitium azt jelenti, hogy szőlőművelés, a cultura: vitium pedig azt, hogy „a művelődés: bűn”.
Szerencsére nem kell új, javított kiadást szerkeszteni latinszótárból, mert éppen most hagyták ki a latint mint holt nyelvet a Nemzeti alaptantervből.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. január 18-i számában)
A bál – főként az álarcosbál – az egyik leggyakoribb mesebeli vagy irodalmi szimbólum. A magyar irodalom talán legbájosabb báli napját Mikszáth Kálmán írta le A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényében, uzsonnától éjféli suppéig, korcsolyával, pletykáló hölgyekkel, idősödő gavallérokkal, kártyázó és konspiráló urakkal.
Hiába figyeltem évekig a takarásban, nem tudtam leleplezni, hogyan csinálja, de most, hogy nem láthatom többet, tudom, nagyon egyszerű a válasz. Börcsi ezzel az igazkönnyel született a földre. Küldetésként kapta és magával cipelte egész életén át. Gyűlt benne a sok lelki fájdalom, nehéz sorsának harcos küzdelmeiben folyamatosan termelődött és ha éppen meríteni kellett ebből a végtelen vízből, egyszerűen kicsordult a szeméből.
2013-ban jelent meg a Csíki Székely Krónikáról szóló tanulmányom a csíkszeredai Székelyföld folyóiratban, amelyben arra a következtetésre jutottam elsősorban filológiai érvek alapján, hogy azt nem hamisították 1796-ban, hanem kizárólag 1533-ban írhatták, mint ahogy maga is állítja. Azóta is foglalkozom e szöveggel – most két, abban előforduló tisztségnévvel kapcsolatban jövök új elemekkel.
"A kihantolás során a 12. holttest nadrágja hátsó zsebében találtam egy talajvízzel és az oszlásban lévő holttest nedveivel átázott és földdel szennyezett jegyzetfüzetet. Ezt napon megszárítottuk és a talajtól óvatosan megtisztítottuk: ez a jegyzőkönyv Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra.”
„Nagyon nem értek egyet azzal, hogy ha valakinek fontos a nemzeti hovatartozása, akkor megpróbálják negatívan megbélyegezni. Nem tetszik, de tudomásul kell vennünk és együtt kell élnünk ezekkel a hangokkal, amelyek akár ösztönzőek is lehetnek a józanul gondolkodó, a nemzetét féltő, értékeket mentő, hagyományokat megőrző ember számára” – mondja Bárdos Gyula. A felvidéki Csemadok országos elnökével a magyar kultúra sajátosságai mellett Esterházy Jánosról és a Beneš-dekrétumokról is beszélgettünk.
A magyar kultúra napja alkalmából fiatal írókat, költőket kerestünk meg az alábbi kérdéssel, kéréssel:
1. Melyik az az öt szó, amelyik először eszedbe jut, ha azt hallod, hogy magyar kultúra?
2. Kérlek, nevezz meg három olyan értéket a kultúránkból (lehet az műalkotás, étel, szokás, bármi), amelyet szeretnél, hogy ötven év múlva az akkori fiatalok is értékként ismerjenek!
A magyar kultúra alig várja, hogy eljöjjön a napja. Hiába van jelen a nap 24 órájában és az év 365 napján, ki kell várnia a sorát, hogy őt ünnepeljék. 1989 óta van a magyar kultúrának napja, ezért kicsit mintha az új magyar szabadság nyitóünnepsége is volna egyben. Voltaképpen ő kezdi az évet január 22-én, Himnuszunk letisztázásának évfordulóján – aztán jönnek a kistestvérek: magyar széppróza napja (február 18.), magyar költészet napja (április 11.), magyar dráma napja (szeptember 21.); végül, mintegy a híd túlsó pilléreként: a magyar nyelv napja (november 13.).
Az ember által alkotott műveket – nagyságukat, mélységüket – sohasem a szerint mérték, mely korban, vagy hol, a világ mely sarkában, szegletében íródtak. Értékük, időtállóságuk, sokszor csak évtizedek, évszázadok múltával mérhető. Mégis, amikor letűnt korok távolából vizsgálunk egy művet, annak irodalmi értékét, hajlamosak vagyunk arra, hogy a már általunk ismert valóságnak és tényeknek, a mű megírását felvezető vagy kísérő történéseknek olyan jelentőséget tulajdonítsunk, mely abban a korban, melyben játszódnak, még egyáltalán nem látszanak.
Mégis, talán ennél is szerencsésebb helyzetben van az, aki most szeretné olvasni vagy újraolvasni a Mészöly-életművet, hiszen az utóbbi években-évtizedekben megkezdődött a „rehabiliztációja”, jóvátétele a Rákosi- és Kádár-korszakban tapasztalt kiszorításnak, elnyomásnak (az életmű színházi részét például ellehetetlenítette az akkori kultúrpolitika). Most a primér szövegek mellett hasznos tudományos munkák, konferenciák és emlékkonferenciák, kiadványok, valamint a Petőfi Irodalmi Múzeumban található Mészöly-hagyaték alapján is alaposabban tájékozódhatunk.
Ignácz Rózsa író, színművésznő és Makkai János országgyűlési képviselő fia 1956-ban, alig 21 éves korában hagyta el Magyarországot, és korábban emigrált édesapja után Amerikába ment. A Harvardon és a Yale-en szerzett tudással felvértezve elismert amerikai nyelvész lett, édesanyja magyarországi könyvcsomagjainak is köszönhetően pedig széles látókörű, magyar költő, műfordító. 2015-ben tért haza végérvényesen szülővárosába. Mint mondta: „Annyiszor elszakadtam a hazától, hogy a végén már sosem szakadtam el tőle.”