Az országos kiállítás 1885-ben tagadhatatlanul sok mindent bemutatott, a Jókai összes műveit is eredetiben és temérdek fércfordításban egy díszes könyvszekrényben, a nagy író összes ereklyéivel; de a szépirodalom mérlegét csak egy hajszálnyival sem billentette lejjebb. Különben ez a cikk semmi részben sem való a gépek, szalámirudak és nagy hordók közé.
Mint Arany mondja: Taposva bár, nő szabadon; / De nincsen annyi kincs, vagyon, / Mely átültesse őt oda, / Ahol önként nem fakada...
Igen, a költészet, irodalom nem termény, mellyel házalni lehessen, és vásárokra járni, ha mégoly fényes országos vásárokra is.
Ez időben különösen pangott a kritikai, esztétikai irodalom. Egyetlen e szakba vágó közlönyünk se volt.
A bankárok, konzorciumok ezt az ágat nem találták nyereségesnek, és kritikai lapokat nem alapítottak. Maga az írói közönség közönyösen nézte, hogy a nagy napilapok az újdonságok rovatában pár sorral hogy bánnak el a legjelentősebb munkákkal. Éretlen gyerkőcök voltak a magyar irodalom őrei, bírái.
Bodnár Zsigmond, a nyolcvanas évek elején nagy ambícióval, nagy tudással szerkesztett különböző címek alatt havi és heti közlönyt, de pártolás hiányában minden vállalata megrekedt. Mire már észrevette volna a közönség, a nagy tűz elaludt.
Gyulai Pál szerkesztette ugyan – és még ma is raggatja – az Akadémia jóvoltából a Budapesti Szemlét, de ez az összes tudományokból egy kis külföldies, Revue des Deux Mondes-os Auslage. Nem a mi tudásunk képe, csak a szerkesztő erőlködése. Kritikája egyetemi tanulók, tanárjelöltkék szárnycsapkodása. Gyulai ritkán ír bele valamit. Aranyt, Keményt dicsérni mindig nincs alkalom, de ez a két nagyság már meg is halt. Gyulai pedig örökké aktuális ember volt. Csengery éles, tiszta érzékkel tudta megválogatni íróit, és az akkori irodalom legjelesebb emberei odahordták kincseiket.
Erdélyi János remek tanulmányai ott jelentek meg; Arany oda írta Zrínyi és Tassóját, Salamon Petőfijét, Gyulai a Jókai regényeinek csépeléseit, Greguss, amit tudott, és az újabbak közül a legkiválóbbak ott mutatkoztak be. Csengery csak impresszárió volt, de kitűnő, míg Gyulai már direktor, de rossz. Csekély tudását mindenütt mértékül akarja fölállítani. Szász Károly temérdeket írt ide – mint mindenüvé –, csak fordítást, de jól megválogatva.
Ahogy e közlöny a Gyulai kezére szállott, nem egy száma alacsony, veszekedő polémiává vált. Különben igen közepes számú előfizetője volt, és így se kárt, se hasznot nemigen tehetett.
Írótársaim közül többen úgy vélekedtek, hogy nekem talán sikerülne egy élénkebb, mozgalmasabb magyar kritikai közlönyt szerkesztenem, közlönyt, mely főképp a magyar irodalommal foglalkozzék, írói jellemképeket és esztétikai tanulmányokat adjon, és a legújabb szépirodalmi termékekre is kiterjedjen, amellett hogy a világirodalom legkimagaslóbb újdonságairól is szóljon.
Eleinte úgy volt, hogy Bodnárral szerkesztenék együtt, de mert neki is külön feje volt, és nekem is, ezt a két tükröt egy rámába nem tudtuk beleszorítani. Maradtam tehát magam.
Hogy legyen, mint legyen?
(…)
Csillogó reményekkel indultunk meg.
A lapot, melynek címét, Irodalom, László Mihály választá, a Pallasnál nyomattuk.
Soha addig ily szép formátumú magyar heti közlöny még nem jelent meg.
Akik látták, már külsejénél fogva is sok reményt fűztek hozzá. (…)
Én egész nap a lapnak dolgoztam, és elvontam minden időmet egyéb irodalmi munkáimból, így jövedelem nem jött be semmi.
Segédszerkesztőm Palágyi Menyhért volt, egy nagy tehetségű, de fölötte rest munkás. Majd kétségbeestem, hogy honnan vegyek munkát. A magyar ember is úgy megokosodott már, hogy ingyen nem ír. Csak én magam írtam ingyen tanulmányt, verset, novellát; a fiam fordított regényt; a feleségem francia és angol esszékből dolgozott ismertetéseket, kisebb cikkeket.
Nem voltam abban a szerencsés helyzetben, mint ma az élelmesebb kiadók, hogy minden számuk megjelenését rőfös cikkekkel kürtöljék a legelőkelőbb napilapok hasábjain a jó magyar közönségnek. Pedig a magyar csak az után indul, amit a lapok (sokszor a leghitványabb érdekből) kisujtásoznak. Bár a legműveltebb közönség nagy érdekkel olvasta lapomat, és egyenes, nyílt hangon tartott cikkeit szerette, nem boldogultam. Sokszor két-három nappal is megkéstem, mert a nyomda kérlelhetetlen.
Gerő Lajosról, a Pallas kitűnő vezérigazgatójáról a legnagyobb hálával kell megemlékeznem, amennyiben ő érettem és lapomért mindent megtett, hogy el ne bukjunk, de a legnagyobb részvényes – midőn fizetésre került a sor – határozottan kijelentette, hogy nem fizet.
– De uram – kérdem megütődve –, méltóságod szavát adta, és ez a szó előttünk készpénz.
– Nem tehetem.
– A legszegényebb részvényes is készséggel teljesítette kötelességét.
– Micsoda kötelességet! Odaadom pénzemet, ahova akarom. Eleget adtam az Akadémiának. Mért nem kereste ön meg a magyar grófokat...
– Igaz.
– A magyar főpapságot...
– Igaz.
– Vagy nem tudott ön elmenni, ahogy hozzám, a volt szegény zsidóhoz eljött, az Akadémiához?
– Sem nyelvemet, sem kezemet megkötni nem akartam.
– Ön mindenkin keresztülmegy.
– Hogy Gyulairól...
– Ah, azt nagyon jól tette. Megérdemelte. Az derék, értékes cikk. Lássa, itt járt nálam önnek minden ellensége az Akadémiától, no, megmondhatom a nevüket...
– Nem vagyok reájok kíváncsi.
– Én ezekkel az emberekkel az ön kedvéért háborút nem kezdhetek. Ön egyenesen a mi legnagyobb íróinkat támadja meg. Később ezt is megtehette volna, én szeretem a nyílt szót, nekem tetszik az éles, férfias hang, de látja, ha én önnek, aki az Akadémiát, a Kisfaludy Társaságot, az isten tudná még miféle társaságot összevissza szabdal, ezer, mondd egyezer forintokat adok, hát mit tartanak akkor Szászék, Gyulaiék, Beöthyék, Vadnayék énrólam? Hogy én adom ki az ön lapját, én üttetem, veretem őket. Mi? No? Nem igaz? Adjon ön nekem kétszáz forintról nyugtát, aztán a többire nézve gondolkozom. Jöjjön el ön mindig személyesen. Én nem vagyok ellensége az ön modorának. Nohát...
Elváltunk.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. második májusi számában)
