Acsai Roland: A Hold sötét oldalán

2020. november 04., 21:43

nagyapám emlékére

Fazakas Barna: Felhőséta I. (40 × 40 cm, 2017)

A kisfiú arról ábrándozott, hogy nagykorában felásatja házuk előtt az utcát, és hatalmas medencévé alakítja, amiben idomított delfinek lubickolnak majd – a gyerekeknek gyakran vannak ilyen reális álmaik. Szobája falát állatos újságok poszterei díszítették, a delfinek egyelőre csak ezeken a posztereken úszkálhattak.

Nagybátyja valamelyik este egy sünnel állított be hozzájuk, amit a kertjében talált, és a lehullott szilvákat eszegette. Beletette egy cipősdobozba, majd elbiciklizett hozzájuk a sötétben. Égett a vázas férfibiciklin a lámpa, és lágyan duruzsolt a dinamó, mint nyáron a lombszöcskék szoktak. Majdnem olyan volt a biciklije, mint a kisfiú nagyapjának, aki a háborúban egy biciklisszázad tagja volt.

Ha az évszakokat órában kellene kifejezni, akkor a tavasz lenne a negyed, a fél a nyár, a háromnegyed az ősz és az egész a tél. Vagyis az év óráján háromnegyedet mutatott a láthatatlan mutató. Háromnegyed ezerkilencszáznyolcvanötöt. A kisfiú annyira örült az ajándéknak, hogy puszilgatni kezdte nagybátyja kopasz fejét. Akkor még nem tudta, hogy húsz év múlva legalább olyan kopasz lesz a feje, mint a nagybátyjának, meg az apjának és a nagyapjának, aki akkor már nem élt. Pontosan egy éve halt meg.

A kisfiúnak az volt az utolsó emléke a tatáról – mert így hívta –, hogy megmutatja neki új játékát: egy villogó, zúgó űrhajós pisztolyt. A kisfiú lekapcsolta a szobájában a villanyt, hogy nagyapja jobban lássa a színes fényeket… és abban a pillanatban már nem is a földön, hanem a Hold sötét oldalán voltak! Mindketten űrhajósszkafandert viseltek, és ijesztő űrlények másztak feléjük.

– Gyere, pattanj fel a biciklimre! – kiáltott neki a nagyapja a sisakja üvege mögül, de olyan hangosan, hogy még levegő nélkül is eljutott unokájához a hangja. – Ismerem a helyet, mint a tenyeremet. Mint tudod, kubikus voltam, és itt is dolgoztam. A Hold legnagyobb kráterét például én ástam ki a saját kezemmel.

Az unokája kicsit furcsának találta, hogy a nagyapja a Holdon is biciklizni akar ahelyett, hogy űrhajóval közlekedne, de felpattant a csomagtartóra. Lábát széttartotta, nehogy bekapják a küllők, amik a csillagok sugaraihoz hasonlítottak. A holdkráterek miatt elég rázós volt az út, de a fiú hozzászokott már a zötykölődéshez a nagyközség kátyús mellékutcáin. A Hold sötét oldalán tényleg sötét volt, de szerencsére a biciklilámpa elég fényt adott a meneküléshez. Az űrlények meglepő módon kis kerekű, női biciklikkel eredtek utánuk, de nagyapja megnyugtatta, hogy nem fogják utolérni őket. Sajnos tévedett. Hamarosan a sarkukban lihegtek, és a kisfiúnak be kellett vetnie színesen villogó űrfegyverét, pedig nem szívesen folyamodott erőszakhoz.

– A kerekeiket lődd ki! Hiába van náluk pumpa, miután beragasztják a gumit, nem tudják vele felfújni, mert a Holdon nincs levegő!

Nagyon ravasz! A fiú addig lövöldözött, amíg ki nem fogyott a pisztolyból a lézer. Pontosabban az elem, de az olyan snasszul hangzott. Szerencsére éppen akkor érték el az űrhajójukat.

– Kint maradok, és megállítom őket valahogy! Ne aggódj, nehezebb helyzetekből is kivágtam magam! – kiáltotta a nagyapja, és betuszkolta a fiút az űrhajóba. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, a kisfiú megint a szobájában találta magát. Felhúzta a redőnyt, és a nagyapját kereste, akit egy kis idő után meg is talált: egy csillagkép alakjában, odafent, az égen.

Ez volt az utolsó találkozásuk.

Az évnek e napján úgy látszik, mindig érdekes dolgok történtek, mert pontosan egy év múlva ugyanezen a napon kapta a sünt a nagybátyjától, Sanyitól. Apja testvérei közül egyébként ő hasonlított leginkább a kisfiú nagyapjára, és amikor aznap este a fiú meglátta a sötét teraszon, ahogy tar kobakján megcsillan a holdfény, először azt hitte, hogy a nagyapja tért vissza hozzá.

Miután Sanyi hazatekert, a kisfiú a sünt egy nagy dobozba tette, és enni adott neki. De nem sokáig örülhetett a kis állatnak, mert amikor le akart feküdni, a szekrény szikrázni és rázkódni kezdett, mint egy zárlatos centrifuga. Minden bátorságát összeszedve kinyitotta, és egy férfit látott meg benne, aki zavartan mosolygott, és azt állította, hogy a jövőből jött, és a kisfiú felnőttkori énje. Azt mondta, engedje el a sünt, mert náluk hamarosan elpusztul. Téli álomból örök álom válik, és egy nap az apukája a halott sünnel a kezében ébresztené. Ezt neki elhiheti, hiszen a jövőből jött.

– Még mindig ott van? – kérdezte a fiú.

– Mi?

– Tudod – mutatott felfelé a kezével.

– Ja, ott – felelt az idősebb énje –, csak azóta már csatlakozott hozzá a nagymama is. Most mennem kell, nem maradhatok tovább. – A férfi még utoljára körbenézett a szobában, és ezt mondta: – Teljesen máshogy emlékeztem rá, azt hittem, sokkal nagyobb.

– Én meg azt hittem, hogy te vagy nagyobb – hallotta még a fiú idősebb énje, ahogy becsukódott a szekrényajtó, és mielőtt néhány potyautas mollyal visszatért volna a jövőbe, azon tűnődött, hogy tényleg ilyen szemtelen gyerek volt-e?

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 31-i számában.)