A kisfiú arról ábrándozott, hogy nagykorában felásatja házuk előtt az utcát, és hatalmas medencévé alakítja, amiben idomított delfinek lubickolnak majd – a gyerekeknek gyakran vannak ilyen reális álmaik. Szobája falát állatos újságok poszterei díszítették, a delfinek egyelőre csak ezeken a posztereken úszkálhattak.
Nagybátyja valamelyik este egy sünnel állított be hozzájuk, amit a kertjében talált, és a lehullott szilvákat eszegette. Beletette egy cipősdobozba, majd elbiciklizett hozzájuk a sötétben. Égett a vázas férfibiciklin a lámpa, és lágyan duruzsolt a dinamó, mint nyáron a lombszöcskék szoktak. Majdnem olyan volt a biciklije, mint a kisfiú nagyapjának, aki a háborúban egy biciklisszázad tagja volt.
Ha az évszakokat órában kellene kifejezni, akkor a tavasz lenne a negyed, a fél a nyár, a háromnegyed az ősz és az egész a tél. Vagyis az év óráján háromnegyedet mutatott a láthatatlan mutató. Háromnegyed ezerkilencszáznyolcvanötöt. A kisfiú annyira örült az ajándéknak, hogy puszilgatni kezdte nagybátyja kopasz fejét. Akkor még nem tudta, hogy húsz év múlva legalább olyan kopasz lesz a feje, mint a nagybátyjának, meg az apjának és a nagyapjának, aki akkor már nem élt. Pontosan egy éve halt meg.
A kisfiúnak az volt az utolsó emléke a tatáról – mert így hívta –, hogy megmutatja neki új játékát: egy villogó, zúgó űrhajós pisztolyt. A kisfiú lekapcsolta a szobájában a villanyt, hogy nagyapja jobban lássa a színes fényeket… és abban a pillanatban már nem is a földön, hanem a Hold sötét oldalán voltak! Mindketten űrhajósszkafandert viseltek, és ijesztő űrlények másztak feléjük.
– Gyere, pattanj fel a biciklimre! – kiáltott neki a nagyapja a sisakja üvege mögül, de olyan hangosan, hogy még levegő nélkül is eljutott unokájához a hangja. – Ismerem a helyet, mint a tenyeremet. Mint tudod, kubikus voltam, és itt is dolgoztam. A Hold legnagyobb kráterét például én ástam ki a saját kezemmel.
Az unokája kicsit furcsának találta, hogy a nagyapja a Holdon is biciklizni akar ahelyett, hogy űrhajóval közlekedne, de felpattant a csomagtartóra. Lábát széttartotta, nehogy bekapják a küllők, amik a csillagok sugaraihoz hasonlítottak. A holdkráterek miatt elég rázós volt az út, de a fiú hozzászokott már a zötykölődéshez a nagyközség kátyús mellékutcáin. A Hold sötét oldalán tényleg sötét volt, de szerencsére a biciklilámpa elég fényt adott a meneküléshez. Az űrlények meglepő módon kis kerekű, női biciklikkel eredtek utánuk, de nagyapja megnyugtatta, hogy nem fogják utolérni őket. Sajnos tévedett. Hamarosan a sarkukban lihegtek, és a kisfiúnak be kellett vetnie színesen villogó űrfegyverét, pedig nem szívesen folyamodott erőszakhoz.
– A kerekeiket lődd ki! Hiába van náluk pumpa, miután beragasztják a gumit, nem tudják vele felfújni, mert a Holdon nincs levegő!
Nagyon ravasz! A fiú addig lövöldözött, amíg ki nem fogyott a pisztolyból a lézer. Pontosabban az elem, de az olyan snasszul hangzott. Szerencsére éppen akkor érték el az űrhajójukat.
– Kint maradok, és megállítom őket valahogy! Ne aggódj, nehezebb helyzetekből is kivágtam magam! – kiáltotta a nagyapja, és betuszkolta a fiút az űrhajóba. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, a kisfiú megint a szobájában találta magát. Felhúzta a redőnyt, és a nagyapját kereste, akit egy kis idő után meg is talált: egy csillagkép alakjában, odafent, az égen.
Ez volt az utolsó találkozásuk.
Az évnek e napján úgy látszik, mindig érdekes dolgok történtek, mert pontosan egy év múlva ugyanezen a napon kapta a sünt a nagybátyjától, Sanyitól. Apja testvérei közül egyébként ő hasonlított leginkább a kisfiú nagyapjára, és amikor aznap este a fiú meglátta a sötét teraszon, ahogy tar kobakján megcsillan a holdfény, először azt hitte, hogy a nagyapja tért vissza hozzá.
Miután Sanyi hazatekert, a kisfiú a sünt egy nagy dobozba tette, és enni adott neki. De nem sokáig örülhetett a kis állatnak, mert amikor le akart feküdni, a szekrény szikrázni és rázkódni kezdett, mint egy zárlatos centrifuga. Minden bátorságát összeszedve kinyitotta, és egy férfit látott meg benne, aki zavartan mosolygott, és azt állította, hogy a jövőből jött, és a kisfiú felnőttkori énje. Azt mondta, engedje el a sünt, mert náluk hamarosan elpusztul. Téli álomból örök álom válik, és egy nap az apukája a halott sünnel a kezében ébresztené. Ezt neki elhiheti, hiszen a jövőből jött.
– Még mindig ott van? – kérdezte a fiú.
– Mi?
– Tudod – mutatott felfelé a kezével.
– Ja, ott – felelt az idősebb énje –, csak azóta már csatlakozott hozzá a nagymama is. Most mennem kell, nem maradhatok tovább. – A férfi még utoljára körbenézett a szobában, és ezt mondta: – Teljesen máshogy emlékeztem rá, azt hittem, sokkal nagyobb.
– Én meg azt hittem, hogy te vagy nagyobb – hallotta még a fiú idősebb énje, ahogy becsukódott a szekrényajtó, és mielőtt néhány potyautas mollyal visszatért volna a jövőbe, azon tűnődött, hogy tényleg ilyen szemtelen gyerek volt-e?
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 31-i számában.)
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.